"A plakátfiú, kinél régente laktam,
meleg. Ez most már nem titok.
Mindig az volt, vagy bemelegedett?
Akár maradjon is titok.
Nem érdekes. Hisz tudhatta, így
vagy úgy, nekem ez természetes.
És attól sem kellett tartania, hogy
kifecsegem, ha egyszer titok."

 

Nyilas Atilla: Emlékkönyvbe (részlet)

Nem titok: amikor elkezdtem írni (vezetni?) ezt a blogot, az volt a célom, hogy titkokat osszak meg magamról. Vagyis fecsegjek. Szelep. Amiről máskor, máshol, máshogyan nem lehet beszélni, arról itt lehet. És ez jó, még akkor is, ha adott esetben vannak bizonyos veszélyei. Hiszen nem véletlen, hogy máskor, máshol, máshogyan éppenséggel nem mindenről lehet beszélni. A diskurzusnak mindig vannak korlátai. Ennek a diskurzusnak is.

Eddig titkoltam például (még a szerző előtt is), hogy nagyon kedvelem Nyilas Atillának ezt a fönti, mottóban idézett versét. Rákerestem a neten, de nem találtam meg, így aztán kénytelen voltam elővenni a De én kötetet, és onnan kimásolni a kezdő sorokat. Elég valószínűtlen, hogy olvasóim közül sokaknak meglenne ez a kötet. Így aztán az is titok, hogy a vers miként folytatódik. [Akit érdekel, bátran kérdezzen rá. Semmiből nem áll bepötyögnöm.]

No de, miről is akartam...? A titkokról akartam. Arról, hogy léteznek-e titkok.

Szerintem nem léteznek.

Diszkurzív korlátok, azok igen, azok léteznek. Tabuknak szokás nevezni őket. Csak hát van ebben a tabu fogalomban valami mélységesen paradox. A taburól ugyanis pontosan tudjuk, hogy micsoda, hiszen tudjuk, hogy mi az, amit nem mondhatunk ki. Máskülönben nem tudnánk, hogy mit nem szabad kimondani.

Amint valamiről tudjuk, hogy tabu, az adott dolog azonnal elveszti ismeretlen jellegét. Pontosan körül tudjuk írni, jóformán mindent tudunk róla. Egy tabut sokkal jobban ismerünk, mint bármi mást, ami nem tabu. Másképpen: amit tényleg nem ismerünk, arról azt sem tudjuk, hogy tabu-e vagy sem. Hogy titok-e, vagy sem.

Melegség, homoszexualitás: fantasztikusan találó példák. A naiv, a másik iránt csak felületesen érdeklődő ember azt hiheti, hogy a másik (Másik?) szexuális orientációjának ismerete hozzájuttathatja valami igazán feszt információhoz az illetőről. Hogy sikerült leleplezni a titkot. Vagy: A Titkot. Kész is a kép (legrosszabb esetben: kórkép) a másikról; ismerjük őt már egészen, gyerekkorával, felnőttkorával együtt, lelepleztük.

Aki hisz a titkokban, az a leleplezésekben is hisz. Vagyis hogy van egy origója, egy stabil magja a másik személyiségének, melyről elegendő lehántani a lepleket, hogy szabadon előttünk álljon (tárgyként) a másik.

Aki hisz a titkokban, az nem tiszteli, ergo: nem is szereti a másikat.

A titok lényege ugyanis az, hogy megfejthető. Minél több réteget lehántunk egy személyiségről — mondják a titokhívők —, annál közelebb jutunk a maghoz, a lényeghez, a Titokhoz.

Én ezzel szemben azt állítom, hogy minél több réteget lehántunk valakiről, annál messzebb jutunk a magtól. A lehántás révén ugyanis nem kevesebb lesz az illető, hanem több. Nem egyszerűbb, hanem bonyolultabb. Nem is jó metafora a mag. Jobb metafora a rubikkocka, melyet ide-oda tekerhetünk, és annyiféle képet mutat nekünk, ahány felé forgatjuk. Vagy még jobb metafora a ház, melyet különféle módokon alakíthatunk és díszíthetünk, és annak megfelelően érezzük hol ilyennek, hol olyannak, hogy mi hogyan lakjuk be, hogyan viszonyulunk hozzá.  

Tényleg: van-e titka egy háznak? És ha netán van, közelebb kerülünk-e hozzá, ha leverjük a házról a vakolatot, széttépjük a tapétákat, összetörjük a bútorokat, hogy minél jobban lecsupaszíthassuk a házat, hogy elemeire bontsuk, közelebb kerülvén a maghoz, melyből a ház mintegy kisarjadt? Ugye, hogy ez agyrém. És mennyivel bonyolultabb egy ember, mint egy ház.

Ennek a bonyolultságnak az elfedésére valók a titkok és a tabuk. Mert a bonyolultság egy bizonyos mérték fölött elviselhetetlen. Nem bírnánk ki a létezését. A tabuizálás a társadalom önvédő technikáinak egyike.

Érdemes azonban tudni, hogy mindez csak gyakorlati okokból van így. A titok társadalmi jelenség, nem természeti. És amennyiben társadalmi, annyiban megváltoztatható. Az emberi szabályok mindig újraértelmezhetők, hiszen mi, és csakis mi alakítjuk őket. Pontosan ez az oka (nem csináltam titkot belőle), hogy blogolásra adtam a fejem valamikor.