A minap könyvtárban jártomban szemembe akadt egy igen érdekes könyv. Lev Tolsztoj, a világirodalom egyik legnagyobb íróóriása írta Shakespeare-ről, a világirodalom másik legnagyobb íróóriásáról. Nem olvastam el az egész könyvet, csak belelapoztam; a lényege így is világos volt. Arról szól, hogy Tolsztoj szerint Shakespeare egy teljesen méltatlanul túlértékelt író, akinek szövegei egyáltalán nem művésziek, ráadásul erkölcstelenek, és hogy jó lenne, ha ezt minél többen észrevennék. Tolsztoj a Lear királyt elemzi jelenetről jelenetre, és pontról pontra kimutatja róla, hogy micsoda silány, mindenféle valóságérzéket nélkülöző, otromba és nevetséges alkotás, melynek semmi esetre sincs helye a világirodalom legkiválóbb művei között.

Nagyra tartom Tolsztojt, amiért ezt megírta. Én személy szerint egyáltalán nem értek egyet vele; még akkor sem, ha az érzés, hogy Shakespeare határozottan idegen tőlünk, engem is meglegyintett már. Az irodalom (az olvasás) lényege viszont éppen az, hogy leküzdjük az idegenséget, melyet minden egyes szöveg óhatatlanul kelt bennünk. Hogyan lehetséges, hogy Tolsztoj ezt nem értette? És mi az, ami miatt ez a (meghökkentő) nem-értés valahol mégiscsak tiszteletreméltó?

Saját magamat tagadnám meg, ha azt mondanám: az őszintesége miatt. Az őszinte ember nem lehet olyan otromba, mint Tolsztoj. Éppen az őszinte ember nem.

Akkor?

Én azt hiszem, amikor Tolsztoj élete végefelé egészen meredek téziseivel provokálta az európai kultúrát, amikor megírta a Feltámadást és a Kreutzer-szonátát, és leginkább, amikor megszökött otthonról, és élete utolsó napjait egy vasútállomáson töltötte, szóval amikor Tolsztoj már úgy igazán tolsztojánus lett, valahol a lelke mélyén érezhette maga is, és minél hevesebben hangoztatta ellenkezőjét, annál inkább, hogy nincsen igaza. Csak azt nem értette, hogy miért. Nem tudott fölhozni több ellenérvet saját igazságával szemben, ezért rábízta magát az emberiségre, mintegy könyörgőre fogva a dolgot: mondjátok meg ti, hogy hol tévedek.

A nagy író még akkor is csak író tud lenni, amikor él. Tolsztoj végsősoron nem tett mást, mint írt egy hatalmas regényt a saját életéből, egy olyan regényt, melynek saját maga sem látta megoldását. (Kosztolányi írta: "Minden írás, mely mögött nincs az egész élet titka, értelmetlen. Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)")

Tolsztoj nem értette az életet, ám kevés nagyobb dicséret létezik ennél, amit egy ember kapcsán megfogalmazhatunk. Nem értette például, hogy Shakespeare-ben mi a truváj. Nem értette, hogy mások hogyan nem látják, ami nyilvánvaló: nincs élő ember, aki úgy beszélne, ahogyan Shakespeare drámahősei. Nem értette, hogy egy normális ember hogyhogy nem látja: a Lear király kezdő jelenete tökéletesen ellentmond mindannak, amit az emberi lélekről tudni vélünk.

Nem őszinte volt, mert nem azt mondta ki, hogy ő ezt nem érti.

Egy őszinte ember megállt volna ezen a ponton.

Tolsztoj továbbment, és én ezért tisztelem őt. Nekiállt provokálni az egész művelt emberiséget, rámutatva, hogy létünk legvilágosabbnak hitt alapjai is finoman szólva kérdésesek, különösek, érthetetlenek. Gondolkodásra ösztökélt.

És aki gondolkodik, az persze előbb-utóbb rájön, hogy bizony Tolsztoj párbeszédei sem azonosak a valóságos párbeszédekkel; hogy összes lélektani ismereteink öncsaláson alapulnak (azon az előfeltevésen, hogy a hasonló dolgok egyben azonosak is); és hogy Shakespeare végsősoron pontosan azért (is) volt zseni, mert mindezzel nagyon is tisztában volt.

Vagyis Tolsztoj még Shakespeare-nek is jót tett.

Ez általában így is szokott lenni. Semmi sem árt annyit egy klasszikus szerzőnek, mint ha fönntartásainkat elásva kérdezni sem merünk róla; és semmi sem használ annyit, mint a provokatív, szemtelen megkérdőjelezése mindannak, ami őt naggyá tette.

Trappoló elefántként Tolsztoj nyilvánvalóvá tette, hogy európai kultúránk értékei nem csupán díszes porcelánok. Törékenynek látszó külsejük hatalmas és törhetetlen tudást, életet, valóságot takar.