Itt az ősz, hamarabb sötétedik, a blogot senki se olvassa, az ember fölöttébb melankolikus hangulatba tud kerülni. De a melankólia nem rossz. Ellenkezőleg: Poe szerint a legpoétikusabb állapot. Vagy idézzük Schumannt (?), akinek megjegyezték, hogy miért szerez olyan szomorú zenéket, és ő azt válaszolta: "hogyhogy én szerzek? a zene szomorú!".

Ha van magyar költő, aki ezt az állapotot, hangulatot, életérzést a maga összetett-játékosságában velejéig meg tudta ragadni, akkor az Jékely Zoltán. Kevesen tudják róla, mennyire jó költő. A Futballisták című verséből idézek (mely alighanem a legszebb fociról szóló költemény a magyar irodalomban).

– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.

Az érzés, ami olvasás közben eluralkodik rajtunk, elementáris. Mégis, mégis, muszáj elemezni, fölbontani. Pont azért, mert elementáris. A verselemzéstől csak azok félnek, akikre nem hat mélyen a költészet, és attól tartanak, hogy holmi boncolgatás képes elfeledtetni velük a műélvezet eufóriáját.

Mi itt a hatás titka, veleje? Azt hiszem, az elmúlás, a nosztalgia mint határhelyzet. Úgy lenni kívül valamin, hogy mégis nyakig benne vagyunk.

De talán menjünk sorjában.

Mindig lesz: ezt állítja a beszélő. Olyan bizonyossággal, mint azt, hogy meghalunk, vagy hogy a Föld kerek, az ég kék, és hogy a kutyának négy lába van. Mire ez a magabiztosság? Arra, hogy a foci (a játék) maga a fiatalság. Fiatalság pedig Mindig lesz. Amíg ember az ember, újratermelődik. Nem fog megszűnni, elmúlni. Csak mi múlunk el. Csak mi öregszünk meg.

De miért fontos, hogy a nagyvárosok határán? Szerintem azért, mert fiatalság, játék, foci, élet, valóság, gyerekkor csak ott létezik. A nagyvárosokon belül a felnőttek élnek. Belül vannak a gyárak, irodák, hivatalok. Kívül a letarolt-gyepű rét. Vagyis a betöltetlen pusztaság, az üresség, melyet ki lehet tölteni, be lehet vetni. Vagyis a szabadság helyszíne.

A hűvös alkonyati óra szintén a munkaidőn kívüli birodalma az életnek. Az alliterációk, nazálisok, fölpattanó zárhangok már jelzik, hogy a labdapattogás lényegében zene. Dobzene. A zene pedig a létezés ráción kívüli világa. Már önmagában is a kívüllét, határon-lét, felelőtlen, felnőttelen lét jelzője.

Az idézet ötödik sora már szemérmetlenül bánik az alliterációkkal. Igen, ez a sor magához akar mágnesezni. Be akar hízelegni. De erre már nincs is szükség, mert ott vagyunk. Ott vagyunk a nagyvárosok határán. Kívül a játéktalanságon, a felnőttségen, a felelősségen, az ipari termelésen. Milyen szép szó is ez a labdaéhes! Mennyire azt mondja, hogy elemi igény, ösztönös, erős, elfojthatatlan igény a játék; olyan, mint az éhség. Ránk tör, és nem hagyja, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Mint az éhség. Vagy mint a zene. Benne vagyunk, fülig belemerültünk a játék világába, oda mágneseződtünk.

De mi akkor az utolsó két sor? Az utolsó két sor mégis a kívüllété. Méghozzá a kívüllété a kívülléten. A bolyongó, dérütött pasas már túl van azon, hogy beállhasson játszani. Ő csak néző. Ő már csak néző. Soha többé nem lehet gyerek, soha többé nem lehet egészen kívül. Ezért az ő helyzete (a mi helyzetünk) maga a határlét. Annyira van benne a játékban, amennyire a kapufa a kapu része. Hozzátartozik, de egyszersmind a határát is megmutatja. A játék határa pedig éppen ez. Vagyis az, hogy egyszer meghalunk; nem lehet örökké játszani. Ezt azonban a futballisták nem értik, nem látják. Belefeledkezni a játékba: ez a célja minden földi halandónak. Ez készteti megállásra, csodálkozásra, eltünődésre a bolyongó, dérütött pasast, aki akár mi is lehetnénk.