HTML

Pontilyen pont ilyen

"Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát, végül egyebet nem nyer az egészből, csupán tulajdon életrajzát." (Friedrich Nietzsche)

Friss topikok

  • Zolimoni: Ez volt az a könyv az életemben, aminél az "Ahaaa!" élmény hetekkel később jött.... (2023.07.12. 20:22) A lét elviselhetetlen könnyűsége
  • Volna: @NetLektor: Őszintén szólva, egyáltalán nem értem a 8-as pontban a szerző értetlenségét. Egyértelm... (2021.03.21. 23:24) A tíz legkiakasztóbb helyesírási hiba a világhálón
  • Csöncsön: @MAXVAL bircaman közíró: Nem cenzúra van, csak mivel föl van rá telepítve a Disqus, kiszedtem a ... (2020.02.24. 20:50) "Jól kellett viselkedni"
  • Sz.E.: Én azt válaszoltam volna a gyereknek, bár egy ilyen korú gyerek azt sem értette volna meg: Ha magy... (2018.07.09. 20:28) Mi az értelme?
  • Csöncsön: KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY (aki esetleg olvassa)! Indítottam egy új blogot: mondataink.blog.hu/ Aki szí... (2017.08.29. 19:33) Az Ég Berlinről

Ennyien vagyunk most

2009. január 31. óta


View My Stats

Címkék

ady (1) aforizma (6) agyalás (12) agymenés (3) aljasság (1) almería (1) álom (11) amerikai psycho (1) arany jános (8) argentína (2) árokásó blog (1) asterix (1) austin (1) a nagyidai cigányok (1) a szajha és a bálna (1) a tanú (1) a titkok kulcsa (1) a vihar (1) babarczy (1) babits (5) bahtyin (1) bajnai (1) balassi (2) balkán (1) baloldal (1) bank (1) barcelona (6) baudelaire (1) bayer (1) beavatás (1) bekezdés (1) berlin (2) berzsenyi (2) bessenyei (1) beszéd (2) beszédaktus elmélet (1) beszélgetés (4) betegség (2) bevándorlók (1) bkv (8) blikk (1) blog (28) blogsablonok (1) bl döntő (1) bogár lászló (1) bölcsesség (1) bölcsészet (2) bölcsészkar (1) bölcsőde (1) boldogság (2) bolondozás (4) bolondság (1) bonhoeffer (1) brecht (1) buber (1) budaházy györgy (1) budapest (17) búék (3) bűn (1) bunkóság (1) butaság (2) butler (1) buzi (1) camus (1) celebek (1) chico buarque (1) cigányok (3) csalódás (1) csíkszentmihályi (2) csipike (1) csoda (1) csokonai (1) dallas (3) dekonstrukció (1) délibáb (1) demokrácia (3) derrida (1) derű (2) der himmel über berlin (1) dionüszosz (1) diploma (2) dohányzás (2) dosztojevszkij (4) eb (5) echo tv (1) edith piaf (1) egyébként (1) egyetem (1) élet (17) ellenőrök (1) el clásico (2) emberek (14) emlékezés (13) én (25) építészet (6) erich fried (1) erotika (1) értelmesség (1) értelmiség (1) érzékenység (1) érzéketlenség (1) esterházy (1) esztétika (1) etika (5) étteremkritika (1) facebook (1) fájdalom (3) fák (1) faludi ferenc (1) fanatizmus (1) fazekas róbert (1) fecsegés (1) federer (2) feldmár (1) felelősség (2) férfiak (3) festészet (2) fikázás (1) film (17) filozófia (36) flow (1) foci (36) foucault (2) franciák (1) franciaország (1) freud (1) freudizmus (1) friedrich (1) ftc (3) gazdaság (1) gazsó (1) gdp (1) getafe (1) giccs (1) goethe (4) gondolatok (2) gondolkodás (45) grafológia (4) grondin (1) guantánamo (1) gyerekek (1) gyilkosság (5) gyomor (1) gyöngyösi (1) győzelem (1) gyűlölet (1) gyurcsány (4) gyurgyák jános (1) haas (1) háború (1) hajnóczy péter (1) halál (7) halálbüntetés (1) halottak napja (1) hawaii (1) hazaszeretet (1) helyesírás (3) hermeneutika (6) hétköznapok (23) hiddink (1) himnuszok (2) hímsovinizmus (1) hírek (3) hócipő (1) hofmannsthal (1) homofóbia (2) homoszexualitás (4) hősök (2) húgocskám (1) húsvét (2) identitás (1) idő (11) igénytelenség (1) iii. richárd (1) indexcímlap (12) iniesta (1) iparművészeti múzeum (1) írás (14) irigység (1) irodalom (20) iskola (1) isten (2) ízeltlábúak (2) japán (2) játék (19) jégkorong (1) jékely (1) jézus (6) jobbik (1) jog (1) john higgins (1) józsef attila (5) káin bélyeg (1) kant (1) kapitalizmus (1) karácsony (3) kávé (1) kegyetlenség (1) kemény istván (1) kép (2) kérdés (1) kereszténység (5) kézilabda (4) kína (1) kisebbségek (3) kisteleki (2) kittler (1) kockulás (1) kóczián (1) koeman (1) koffeinizmus (1) kolláth györgy (1) kolonics györgy (1) költészet (18) költségvetés (1) komment (1) konzervativizmus (3) korrektúra (1) kosztolányi (18) kötelességtudat (1) közélet (11) kő hull apadó kútba (1) kultúra (21) kundera (1) kurvák (1) lánczi (1) léderer ákos (1) lélek (23) lényeglátás (1) lévinas (2) liberalizmus (2) lmp (1) logika (1) lustaság (2) lyotard (1) magány (2) magyarok (2) magyarország (38) maradona (2) márai (1) marian cozma (1) márquez (2) maslow piramis (1) mccain (1) mdf (1) média (2) melegfelvonulás (2) mélypont (1) messi (1) metafora (3) meztelenek és holtak (1) morál (4) moravia (1) mörike (1) mosoly (1) mottó (1) mourinho (1) mszp (3) mu (1) műfordítás (3) munkanélküliség (1) murray (1) musil (2) művészet (5) művészetek (1) nacionalizmus (2) nácizmus (3) nadal (2) nádas (1) napfény (2) nemek (2) németek (3) német romantika (2) nemzeti blogcsúcs (1) nemzeti színház (1) nemzetkarakterológia (1) népszavazás (2) népszótár (1) nevetés (2) nick hornby (1) nietzsche (30) nobel díj (1) nők (1) norvégia (1) nyelv (26) nyelvészet (1) nyilas atilla (1) obama (1) ökopolitika (1) olaszország (2) olimpia (6) olvasmány (24) olvasók (5) önismeret (4) önreflexió (1) öröm (1) ortega y gasset (2) őrület (1) oslo (1) összeesküvés elméletek (1) őszinteség (1) őszöd (1) osztálytalálkozó (2) ötvenes évek (1) ozmium (1) pánikroham (1) pedagógia (6) pesterzsébet (2) petőfi (1) petri (1) pihenés (1) platón (1) pluralizmus (1) polgári védelem (2) politika (22) politikai korrektség (1) pontyi (1) pornó (1) prága (1) pszichológia (13) rabszolgamorál (1) radnóti (2) raymond aron (1) real madrid (1) recenzió (1) reckl amál (1) rejtély (1) relativizálás (2) rend (1) részegség (1) retorika (1) ricoeur (1) rilke (1) rio de janeiro (1) roddick (1) rogán (2) románia (1) roman jakobson (1) román patkány (1) rorty (1) rtl klub (1) samantha (1) schmidt mária (1) seggnyalás (1) shakespeare (4) sivatag (1) slágerek (1) sleeping dancer (1) slota (1) snooker (4) sólyom (2) sötétség (2) spanyolország (5) spanyol olasz (1) sport (14) stadionok (5) statcounter (1) stilisztika (2) szabadka (1) szabó lőrinc (1) szdsz (2) szegénység (1) szégyen (3) szemantika (1) szemétség (1) szent ágoston (1) szenvedély (6) szerb antal (2) szerelem (2) szerénység (1) szeretet (8) szexualitás (3) szlovákia (1) szmájlik (2) sznobizmus (1) szocializmus (1) szókincs (3) szorongások (16) sztrájk (1) születésnap (3) szúnyog (1) szurkolók (6) tanárverések (1) tanulás (1) tarka magyar (1) társadalom (19) tavasz (1) technokrácia (2) tenisz (2) tériszony (1) terrorizmus (1) teszt (1) tgm (1) tibet (1) titok (1) tolsztoj (4) török gábor (1) történelem (9) tortuga (1) transzcendencia (1) trianon (1) tudatmódosítók (2) tudomány (6) újév (1) ünnep (8) usa (3) usain bolt (1) uszoda (1) utcák (6) vallás (1) városok (4) vb (2) velázquez (1) vér (1) vers (23) versrovat (32) világháló (11) világpolitika (2) világválság (1) villamosok (3) vírus (1) vita (1) vitézy (1) vizsga (1) vörösiszap katasztrófa (1) was es ist (1) wc (1) weöres (2) wikipédia (1) wimbledon (2) wittgenstein (1) zsenialitás (4) Címkefelhő

2008.07.26. 17:49 pontilyen

Rekviem egy műsorért

A tévéműsor, amelyet siratok, még mindig létezik.

Tavaly szoktam rá, hogy nézzem, péntek esténként, kifáradva és lemerülve a hét fáradalmai után, üdítő élmény volt az Echo TV-n a Korrektúra című beszélgetés hangvétele. Találó volt a cím, a műsort ugyanis valóban a korrektség jellemezte. Az, ami a magyarországi politikai tárgyú beszélgetésekből fájóan hiányzik.

A szereplők értékrendje kétharmadrészt világosan a jobboldalhoz kötődött, hiszen Borókai Gábor a Heti Válasz, Gazsó L. Ferenc pedig a Magyar Hírlap (akkori) főszerkesztőjeként mondta ki, hogy mit gondol a hét legfontosabb eseményeiről; de mind a harmadik szereplő, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, mind a műsorvezető Kóczián Péter gondoskodott arról, hogy az ellentmondó vélemények is jelen legyenek. És a két "jobbos" újságírónak is kijárt részemről az elismerés, mert mindkettő, és különösen Borókai, előzékenyen és korrekten elemzett; vagyis világos értékrendjük mellett a tárgyilagosságra mindig ügyeltek, és meghallgatták az ellenkező véleményt.

A Korrektúrát az utóbbi jópár év legígéretesebb kezdeményezésének éreztem. Öröm volt látni a vitázók higgadt és problémaorientált szemléletét.

A jól menő hajón az első lék akkor keletkezett, amikor mondvacsinált és nevetséges indokokkal kirúgták a műsor motorját, Kóczián Pétert. Az volt az ok, hogy Kóczián nem volt eléggé elvakultan és türelmetlenül jobboldali, magyarán: jobboldali embereknek is hajlandó volt kellemetlen kérdéseket nekiszögezni.

Ezután a Korrektúra már nem volt ugyanaz. Igaz, a Kócziánt helyettesítő jellegtelen műsorvezető legalább nem rontott lényegeset a színvonalon. De a két irányból jövő provokálás egyirányúvá szűkült, vagyis hiába maradt ott a műsorban elvileg mindkét oldal, ez egyre inkább formális "kiegyensúlyozottsággá" vált.

Aztán jött a végső süllyedés. Megjelent a színen (az Echo TV-ben és a Korrektúrában) Bayer Zsolt. Félreértés ne essék: Bayert nagyon tehetséges embernek tartom, és egyáltalán nem gondolom, hogy "náci" (érts rajta, amit akarsz) volna. De hogy egy ilyen jellegű műsor vezetésére egyszerűen nem alkalmas, azt a televízió szerkesztőinek föl kellett volna ismerniük, ha komolyan veszik magukat.

Most már ugyanis a Korrektúra minden, csak nem korrekt. Bayer mellett egy jelentéktelen és keveset mondó újságíró, valamint az a Tóth Gy. László osztja az észt, akiről hadd idézzem kedves blogom pontos jellemzését: "Szinte egy személyben testesíti meg a másodosztályú jobbos értelmiséginek tulajdonított összes sztereotípiát: sértettség, kisebbrendűségi komplexus, düh és indulat az egész világ és az azt uraló érdekcsoportok ellen." El lehet képzelni, mennyire lehet egy ilyen trió méltányos az övével nem egyező vélemények, nézetek és világképek iránt.

De aki nem tudja elképzelni, annak elmondom: semennyire.

A Korrektúra ma már gyakorlatilag nézhetetlen. Ugyanaz a dögletes egyoldalúság beszél belőle, mint az összes többi magyarországi politikai műsorból. Előre lehet tudni minden véleményt, ami az adásban előjön majd. Unalmas és fárasztó. Egy olyan műsorban, amelyik pedig többre lett volna hivatott, még kifejezetten szomorú is.

Sajnálom, hogy Magyarországon, úgy látszik, minden szétrohad.

15 komment

Címkék: magyarország bayer kóczián korrektúra echo tv


2008.07.24. 19:39 pontilyen

Tehát a mottóról

A mottó azért mottó, mert nem magyarázzuk. Mert önmagában sűrűbb, mint bármilyen magyarázat. Sűrűbb, azaz többet elmond. Többet ér, mint bármilyen magyarázat.

Ugyanakkor a mottó azért is mottó, mert magyarázzuk. Mert egyetlen magyarázat sem tudja kimeríteni, pont azért, mert többet elmond, mint bármelyik magyarázat. A magyarázattal a mottó nem veszít értékéből.

Ismét szóba került a kommentek között (mea culpa: én hoztam szóba...) e blog mottója. Hogy felvilágosodás-ellenes? Hogy vallásellenes? Hogy konzervativizmus-ellenes? Egyáltalán, miért pont ez a mottóm? Úgy érzem, magyarázkodnom kell. De úgy érzem, ez nem baj. Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. A lényeget úgyse tudja meg(s)érteni semmilyen okoskodás.

Vegyünk példának néhány nagyon híres és mélyértelmű mottót a világirodalomból.

Enyém a bosszúállás, és én megfizetek.

Ez a Biblia-idézet az Anna Karenina mottója. Mit mond ki? Azt, hogy a bűn, jelesül Anna bűne, hogy házasságot tört, önmagában hordja büntetését, méghozzá azzal, hogy Annának tönkremegy az élete. Nem kell földi igazságszolgáltatás, mert az ég úgyis igazságot szolgáltat.
De a mottó ennél mélyértelműbb. Nem csak Annát bünteti meg az élet (az ég). Az élet mindenkit megbüntet; Karenint is, aki nem szerette Annát; Vronszkijt is, aki nem szerette Annát eléggé; Arkagyij Sztyepanovicsot is; Levint is; és az egész hatalmas regényfolyam összes jeles és jeltelen szereplőjét. Az ember, aki saját szenvedélyei között vergődik, nem is sejti, hogy nem uralja a világot, nem ura az életének. Az Anna Karenina mottója mint valami súlyos isteni dörgedelem az egész művet azonnal a fenség dimenziójába emeli. És ahogy elindul a játék azzal a nem kevésbé híres mondattal, mely szerint "A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz; minden boldogtalan család a maga módján az.", ki sem zuhanunk többé a fenség dimenziójából.

Bizony mondom néktek: amíg a földbe esett gabonamag el nem hal, egymaga marad, ám ha elhal, sok gyümölcsöt terem.

Megint egy Biblia-idézet. Ez a mottója A Karamazov testvéreknek. Talányos, nagyon talányos idézet, hiszen a regényben szó sem esik gabonamagokról. Ám mégis érthető; a mottó azonal belevilágít a regény eszmei centrumába, abba a problémagócba, hogy voltaképpen hogyan létezzünk. Ha létünk minden pillanata az önkéntelen alázat jegyében telik, és nem saját karrierünk, becsvágyunk, önzésünk épülését szolgálja, az élet láthatatlanul is megsokasodik körülöttünk. Iván kontra Aljosa. Iván, aki nem akarja, hogy az élete elhaljon; Aljosa pedig, aki mindent elfogad. Két édestestvér. A mottó azonnal megüti a regény alaprezgésszámát, és a feszültség (a valójában feloldhatatlan feszültség) végig a lapokon kísért. (Olyannyira, hogy ha nem figyelünk, már a lapok is megráznak minket elektromos töltéseikkel.)

Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.

A harmadik példa Nádas Péter: Párhuzamos történetek című műve; szubjektív ítéletem szerint az utóbbi ötven év leghatalmasabb magyar regénye. A mottója Parmenidésztől van, és ugyancsak talányos. A regény egymás mellé sorjáztat négy-öt nagyobb (és sok-sok kisebb) történetet, amelyeknek látszólag semmi közük nincsen egymáshoz, valójában azonban láthatatlan szálakkal egybefonódnak. A "minden mindennel összefügg" érzését csak a láthatatlan sejtéseink tartják fönn. Meg a mottó. Amely nem a szövegre, hanem a sejtéseinkre reagál. Összefügg minden, de nem tudjuk, hogy hogyan. Talán csak a szépérzetünk termi meg a gondolatot, hogy életünk millió felé ágazó szála valahol, legalább ott, ahonnan millió felé ágazik, összekapcsolódik. És ezt a szépérzetet provokálja a szöveg már a legelső oldalától, legelső szavától, legelső történetétől. Miközben lehet, hogy maga a mottó is téved, és életünk millió szála valójában párhuzamosan halad egymás mellett. Ebben a mottóban az a legzseniálisabb, hogy maga is tévedhet a regényt illetően; maga is talán csak egy párhuzamos értelmezés a millió közül.

 

És akkor Nietzsche:

Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát, végül egyebet nem nyer az egészből, csupán tulajdon életrajzát.

Azaz? Azaz én törekedni fogok minden sorommal és mondatommal a kíméletlen igazságra. Nem kötök kompromisszumot, azt adom, amit tudok. És akkor objektív ítéletet alkothatok mindenről és mindenkiről, ami és aki körülvesz. Beérek. Megismerem a világot, minden zugát és rejtekét.
Mit érek vele? Semmit. Csak azt, amit eddig is tudtam, vagyis hogy élek. A tévedéstől és butaságtól, a hülyeségtől és ostobaságtól semmi sem fog megvédeni. Sem a tudás, sem a tájékozódás, sem a kételkedés, sem a hit, sem az akaraterő.

Tehát ez egy beletörődő és nihilista mondat? Nem. Ez a mondat azt mondja, hogy az ismereteinkkel igenis messze lehet jutni, önmagunkat igenis lehetséges objektíven megítélni. Nem ezek a lehetetlen dolgok. Nem az objektivitás vagy az ismeret lehetetlen. Hanem többet adni, mint amik vagyunk, kilépni a létünkből.

És akkor egy megjegyzés mindehhez. Az idézet Nietzschének az Emberi, túlságosan is emberi című könyvéből való. A mondat egy külön kis aforizma. Nietzsche az aforizmáinak címeket is adott. Ennek az idézett mondatnak például a következőt: Az élet mint az élet gyümölcse?

Igen, így kérdőjellel.

5 komment

Címkék: blog mottó dosztojevszkij nádas tolsztoj nietzsche


2008.07.22. 23:18 pontilyen

Guantánamo

1.

Tegnap éjszaka a Duna Tv-n láttam a Guantánamo című angol dokumentum-játékfilmet.

Négy angliai arab fiatalember 2001. őszén elmegy vakációzni Pakisztánba, majd átruccannak a szomszédos Afganisztánba, ahol már ki is tört a háború. A bombázások során az egyik fiú meghal, a másik három pedig -- bár természetesen semmiféle erőszakos cselekményt nem követett el -- hadifogoly lesz. Miután kiderül, hogy beszélnek angolul, az amerikaiak saját foglyaikként kezelik őket, és, miután már az afganisztáni légvédelmi támaszponton embertelen kínzásoknak vetik alá a "büdös terroristákat", átszállítják a három fiút Guantánamóba, ahol a néző számára is megalázó kínzások és kínvallatások kiteljesednek.

Kafka és Orwell világa életre kel. A demokrácia és a szabadság hazájában.

A három teljesen ártatlan foglyot azzal vádolják meg, hogy tagjai az Al Kaidának, és Oszama bin Laden bizalmas emberei. Állatkertekhez is méltatlan ketrecekbe zárják őket, bokáikat lebilincselik, és moccanniuk sem szabad. Csak akkor, amikor éppen valamilyen speciális kínzásfajtát elő nem készítettek nekik. Az ember e téren (is) nehezen fogy ki az ötletekből.

 

2.

Nagyon régóta foglalkoztat már a kegyetlenség problémája. Az alapkérdés az, hogy helyreáll-e, illetve egyáltalán: van-e igazságosság. Több száz ember úgy hal meg a guantánamói fogolytáborban, hogy hírt se kapunk a létezésükről. Ugyanolyan embernek születtek, mint a fogvatartóik, mégis megfosztják őket minden emberi méltóságuktól. Úgy kezelik őket, mint mocskot, mint szégyent, mint a föld söpredékét, olyanok, akik mindenféle emberi morál alapján inkább tekinthetők mocsoknak, szégyennek, a föld söpredékének. Hogy van ez?

Nietzsche szerint pontosan ez a probléma az, amely "érző szívű embereket" istenhívővé tesz. Mivel tudjuk, hogy a földön sok-sok millió szenvedő ember sohasem kap jóvátételt, az igazságérzetünk nem törődhet ebbe bele, és elkezdünk hinni a gondviselésben. Mert nem lehet, hogy a hányadék emberek (a kommunista gulágok, a náci koncentrációs táborok, a guantánamói fogolytábor fönntartói, Sztálin, Hitler, Pol Pot, George W. Bush és a többiek) nyerjenek. Pedig lehet.

Nietzsche rávilágít arra a tévedésre, hogy a győzelem mindig morális győzelem is. A kereszténység nem azért győzte le a görög kultúrát, mert emelkedettebb volt nála, hanem azért, mert erőszakosabb. Az ember, amikor győz, hajlamos azt hinni, hogy igaza van. Holott valaminek az igazsága teljesen független attól, hogy érvényre jut-e. Az embert csak akkor kezdi el érdekelni az igazság, amikor veszít. A morál akkor kezd érdekelni minket, amikor minket ütnek, nem, amikor mi ütünk.

A gondviselés hite -- így Nietzsche -- azon a beteges kényszerképzeten alapul, hogy nyernünk kell. Átok a kereszténységre, amely ilyen hazugságra tanít, mert ennek egyenes következménye lesz, hogy a söpredék is nyerni akar majd; és hát hol nyerhetne a söpredék máshol, ha nem tartótisztként? A kereszténység egyenes következménye Auschwitz és Guantánamo.

 

3.

A történések után, a dokumentumfilm végén a három, életben maradt arab fiatalember megdöbbentően mélyértelmű szavakkal kommentálta az eseményeket.

Az egyik azt mondta, mosolyogva: végülis nem sajnálja, hogy ez történt, mert tapasztalat volt; ma már teljesen másképpen látja a világot, mint Guantánamo előtt.

A másik azt mondta: talán csak annyi változott, hogy sokkal erősebben hisz Istenben.

A harmadik pedig azt mondta: reméli, lesz benne elég erő, hogy túllépjen Guantánamón.

15 komment

Címkék: film usa isten nietzsche guantánamo


2008.07.21. 10:00 pontilyen

Ha nem

Rájöttem, hogy nekem a magyarországi véleményformáló értelmiségieknek voltaképpen nem is a véleményével van bajom. Ha olvasom őket, többé-kevésbé egyetértek velük, egyáltalán nem kevésbé, mint bárki mással.

A hétvégén fedeztem föl magamnak az Árokásó blogot, végigpörgettem magam rajta, és veszett jól szórakoztam. Tényleg, mindenkinek csak ajánlani tudom. Cseppnyi iróniaérzék, és az ember betegre röhögi magát.

Igen ám, de ismerkedésem e bloggal nem merült ki ebben (a betegre röhögésben). A Babarczy Eszterről szóló posztban egyszercsak megjelent ugyanis kommentelőként maga a címszereplő, és elkezdett válaszolgatni a kommentekben megjelenő tárgyi tévedésekre, illetve csúsztatásokra.

Először megdöbbentem.

Aztán rájöttem, hogy igaza volt.

Aztán rájöttem, hogy mi nekem a bajom a magyarországi véleményformáló értelmiségiekkel, igen, Babarczy Esztert is beléjük értve.

Mint mondom, nem a véleményük. Babarczy teljesen korrekt volt; tárgyi igazságának bizonyítására több általa írt cikket is beidézett, illetve megkérte a posztírókat, hogy tegyenek ők is így, mindenekelőtt pedig fölhívta mindnyájunk figyelmét arra a méltányossági és etikai alapelvre, hogy amennyiben valakit kritizálunk, akkor azt ne pletykák alapján tegyük, hanem esetleg olvassuk is el, amit kritizálni akarunk. Teljesen igaza van.

Nem is a véleménnyel van a baj. Gyurcsányról minden további nélkül lehet azt gondolni, hogy az ország gondjait fölismerő politikus. Illetve minden további nélkül lehet gondolni ennek ellenkezőjét is. Valakinek ebben az ügyben tévednie kell, ez már a dolog természetéből fakad. Nyilván jó lenne, ha nem tévednénk, de mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: tévedékenyek.

A gondom a magyarországi véleményformáló értelmiségiekkel éppen az, hogy mintha pont ez a tévedékenységről való ősi tudás hiányozna belőlük. Ősi és új tudás.

Itt van például ez az Árokásó blog. Lehet, hogy tényleg nem is olyan vicces (, mint amennyire én annak gondolom); lehet, hogy a partvonal túloldaláról nem lehet könnyű megélni, ha az embert egy platformra teszik olyanokkal, akikkel csak rémálmaiban van egy platformon; lehet, hogy ez tényleg ordas bunkóság és az árokásás hatványozása. No de, kérem, számít ez? Hát nem eleve abban a tudatban írom le minden szavamat, hogy mások egészen másképpen láthatják, amit én látok, és amíg élnek, egészen másképpen is fogják látni? Hát nem evidencia, hogy szavainkat kiforgató bunkók mindig akadni fognak?

És különben is: olyan biztos az, hogy nem a szavainkat kiforgató bunkóknak van igazuk?

A magyarországi véleményformálók mintha nem lennének fölkészülve arra, mi van, ha nem jól látnak. Mintha hiányozna az az oly bölcs humorérzék, mely kedves szerzőiknél aligha hiányzik.

Ha varázsló lennék, és változtatni tudnék a magyarországi közbeszéden, akkor mindenki szemébe csepegtetnék egy adagot a másként-látó szerből. Lássa egy kicsit máshonnan, amit most egyfelől lát. Ha balról látja, lássa jobbról is; ha jobbról látja, lássa balról is. Ha alulról látja, lássa felülről is; ha felülről látja, lássa alulról is.

Ha varázsló lennék. Ha nem vagyok varázsló, akkor csak blogbejegyzéseket írogatok.

36 komment

Címkék: közélet babarczy árokásó blog


2008.07.18. 19:17 pontilyen

Kinek kell tartani a nácizmustól?

Néhány nappal ezelőtt az egyik blogon ezt a szöveget írta nekem valaki az egyik kommentemre:

A nácizmus meg csak a hozzád hasonlókat fenyegeti! Meg a cigányokat, zsidókat, feketéket, kínaiakat! A fehér, normális embereket egyáltalán nem! Nem kell tőlük tartani!

Meg nem kellene ezt talán kommentálni sem. Legalábbis ez volt az első, zsigeri reakcióm. Aztán, ahogy elgondolkodtam azon, hogy miért ír le valaki ilyet, rájöttem, hogy mégiscsak van miről beszélni. A fönti idézetnek ugyanis nagyon is racionális alapja van.

A nácizmusról ma nagyon sokan vélekednek úgy, ahogyan a fönti kommentelő. Sokkal többen, mint ahányan nyíltan kimondják. Meggyőződésem szerint jobban járunk, ha felszínre hozzuk ezt a vélekedést, és rávilágítunk, hogy miért elfogadhatatlan.

A nácik ígérete látszólag egy "tiszta" világ. Ha mindattól megtisztítjuk a világot, ami idegen tőle, akkor egészségesen élhetünk tovább, mi, akik nem vagyunk megfertőzve sem faji, sem szexuális, sem ideológiai eltévelyedésekkel. Tapasztalatom szerint lényegesen többen hisznek az efféle gondolatsémákban, mint ahányan bármiféle kapcsolatba hozhatók akár a nácizmussal, akár a jobboldallal, akár bármiféle hozzájuk közeli ideológiával. Ha "megtisztulunk", akkor "egészségesek" leszünk. Ki ne hinne ebben?

Azt hiszem, nem ragadjuk meg elég mélyen a problémát, ha azt mondjuk, mindez azért rossz, mert az ember helyzete mindig megfordulhat, és a többségből pillanatok alatt kisebbségbe kerülhet. Rövidebben: ha azt mondjuk, hogy bizonyos értelemben mindenki kisebbségi. Nincsen olyan ember, akinek viselkedése, illetve összes tulajdonsága minden szempontból a többségééhez volna hasonló. Valahol valamiben mindenki kilóg a sorból.

Mondom, szerintem (miközben ez a fönti érvelés természetesen igaz) lehet egy kicsit mélyebbre is ásni.

Mert tegyük föl, hogy valaki mégiscsak eléri azt a célját, hogy minden tekintetben az ideálként előirányzott "egészségesekhez" legyen sorolható. "Erkölcse" feddhetetlen, liberalizmus egy szikrányi nincs benne, se nem kövér, se nem sovány, se nem gyenge, se nem öreg, se nem cigány, se nem katolikus, se nem buzi, se nem művész. Most ne akadjunk fönn azon, hogy ki határozza meg a "normális" fogalmát; próbáljunk a rendszeren belül következetesek maradni. És tegyük föl a kérdést: jó-e neki? Jó-e egy ilyen "tisztaságban"?

Ha feltételezzük, hogy az emberek túlnyomó többsége, mely jóval több, mint 99%, nem tudja és nem is akarja elérni a tisztaság-ideált, melyet náci mintaalanyunk kitűzött magának, akkor ki kell mondanunk: nem, nagyon nem jó, sőt kifejezetten rossz neki. Az ilyesféle "tisztaság" egyenlő a nyomorúsággal.

De miért? Azért, mert mintaalanyunkat a valóság (melyet ő mocskosnak tart) gyűlölete motiválja; és minél pontosabban lehatárolja, hogy mi lehet "tiszta", és mi "mocskos", annál nyilvánvalóbban egyedül marad, miközben az a halmaz, amit gyűlöl, egyre nagyobbra növekszik. És ha eléri célját, azaz eléri ideálját, nem ér el mást, mint ezt: az egész valóság gyűlöletes, csak én vagyok tiszta. De ez az "én" ekkor már nem is létezik, pusztán egy ideál hardvere.

A "tisztaság" ígérete csak akkor érhet valamit, ha nem a valóság (melyet mocskosnak tartunk) gyűlöletén alapul. Máskülönben egyszerűen megnyomorít és megsemmisít minket.

Vagyis a nácizmus mindenekelőtt annak rossz, aki náci. Mindenekelőtt neki kell félnie tőle. Nem véletlen, hogy valamelyest okos emberek számára a nácizmus, mihelyt megismerik a karakterét, egyáltalán nem vonzó. Nem véletlen, hogy a nácizmusnak nem jósolhatunk komoly karriert.

Okkal félthetjük viszont azokat, akiket vonz a tisztaság ígérete. Éppen fordítva van tehát, mint ahogy kommentelőm írta.

A nácizmus a hozzám hasonlókat fenyegeti a legkevésbé. Meg a cigányokat, zsidókat, feketéket, kínaiakat! A fehér, normális embereket viszont erősen fenyegeti. Nekik kell leginkább tartaniuk tőle!

7 komment

Címkék: gondolkodás nácizmus


2008.07.17. 00:30 pontilyen

A németek

Pár napja érlelődik már bennem egy poszt a nácizmusról. Aztán ma éjszaka egészen véletlenül (ugye, kapcsolgatás közben) rátaláltam egy német filmre az m2-n, és végignéztem. Nem hiszem, hogy a nácizmusról szóló posztom elmaradna (azaz nem hiszem, hogy a témáról való zsigeri mondandóm elférne egyetlen bejegyzésben), de most, úgy "idegből", nagyon írhatnékom van.

A film (Húgocskám) négy német (igen, ez fontos, hogy német; mint ahogy eddigi tapasztalataim szerint minden német műalkotás, akár film, akár regény, akár zenemű, akár festmény, azt a problémát járja körül, hogy mik vagyunk mi, németek) ember, két nő és két férfi tragédiába torkolló viszonyát ábrázolja.

Mindegyik szereplő a németség egyik arca. Legalábbis én így értelmezem.

A főszereplő a "tipikus német nő". Aki találkozott már ilyennel, az örök életre megemlegeti a találkozást. Kötelességtudó, kínosan pontos, rend- és tisztaságmániás, férfiasan szigorú és szűkszavú, és olykor-olykor dühös kirohanásokra ragadtatja magát, kifejezve a lelkében élő (önmaga számára is) érthetetlen feszültséget. Foglalkozása: határőr. Hajszíne: szőke. Neve: Rubakow. (Telitalálat a rendező részéről ez a név; pont azért, mert tipikusan nem-német, tipikusan szláv név.)

Leendő férje a "tipikus német nyárspolgár". Kellemes figura, (ha épp nem dolgozik, akkor) igazán barátságos, eléggé érdektelen alak. De a film végére fontos szerephez jut. Egyébként ő is határőr, Katrin (a főszereplő) főnöke.

Katrin féltestvére az a német nő, aki nem bírja elviselni mindazt, amit a németség jelent (a precizitást, a fegyelmet és a kényszerességet), ezért megvalósítja annak tökéletes ellentétét. (Aki azt hiszi, Németország egyszerű hely, az nagyot téved.) Művészi hajlamai vannak, rendetlen, züllött, nincs állandó otthona, néha a nővérénél lakik, széttúrja annak lakását, drogozik, iszik, tökéletesen kiszámíthatatlan; ahogy Katrin meg is ordítja neki: hiányzik belőle minden felelősségtudat (az egyik legfontosabb német szó: Verantwortungsbewusstsein). Foglalkozása: pék. Hajszíne: barna. Neve: Romy.

A féltestvér fiúja szintén az inverz: egy neonáci együttes vezére, aki teli szájjal szidja a koszos külföldieket, de azért -- mint kiderül majd -- belőlük él. Hosszú hajú lázadó.

Nem akarom megelőlegezni a "nácis" posztomat. Csak annyit írok most, hogy ez a négy szereplő a filmben leképezi Németország huszadik századi történetét. Természetesen nem úgy, hogy a lázadó rokker lenne a náci. Pont az a lényeg, hogy mindenki náci. Pont az a nácizmusban (ebben a tipikusan német jelenségben) az egészen torz és különös vonás, hogy a legundorítóbb elmebajt a legracionálisabb precizitással ötvözte.

Katrin a rend embereként nem ismer se húgot, se férjet: ő nyomoz. Igaz, hogy tönkremegy bele a családja meg az élete, de ő nyomoz. A húgocska ezt egyre kevésbé bírja elviselni, ezért megrontja a józan nyárspolgárt, majd amikor kiprovokálja, hogy Katrin leszaralakozza őt, kalapáccsal fejbekólintja. A nyárspolgár nem ért semmit, Romyra hárítja a felelősséget, ezért a lábadozó Katrin kiteszi az útját.

Fordítsuk le: a rend ellen föllázadó németeket addig provokálja a rendpárti német szellem, mígnem fejbeveri őt a nácizmussal. Amikor azonban a nyárspolgár azt mondja neki, "de az a Hitler meg a nácik voltak", ezt pont az igazi német szellem nem viseli el. Egyszerűen azért, mert nem igaz. (És van egy nép a világon, amelynek az igazság fontosabb, mint az élet...)

Különös egy világ, egészen furcsa nép. (És akkor csavarjuk még meg azzal, hogy a kegyetlen német nőkben mélyen érző szív dobog.)

Hogy jó film volt-e? Olyan, amilyen minden német műalkotás, akár film, akár regény, akár zenemű, akár festmény. Csavaros. Gondolkodni kell rajta. Nagyon "verbális", mint az egész német kultúra. De (azaz pont ezért) valahogy igazán szépnek mégse mondanám.

8 komment

Címkék: film németek nácizmus húgocskám


2008.07.15. 15:22 pontilyen

De miért pont ő?...

Olvasom a hírt, hogy meghalt Kolonics György, és nem értem. Hogyhogy meghalt? Ereje teljében? Készülve az olimpiára? Ez felfoghatatlan, elsőre mindenképpen az.

Amióta én sportversenyeket nézek (és az bizony majdnem az eszmélésemmel esik egybe), Kolonics mindig ott volt a világ élvonalában. A kilencvenes évek elején és közepén a Horváth-Kolonics kettős minden távon verhetetlen volt. Aztán Horváth Csaba visszavonult, de Kolonics György még mindig versenyzett. És nyert. És még mindig, 2000-ben is ott volt az olimpián, 2004-ben is. És még most is az olimpiára készült, amikor, mint olvasom, az egyik szakasz végén egyszerűen nem bírta tovább a szíve.

Előre látom a vitákat, amelyek most ki fognak bontakozni, arról, hogy meddig szabad terhelni a sportolókat, a doppingolásról, az olimpia értékéről, az emberi életről, arról, hogy határvonalhoz érkeztünk-e, és így tovább. Ezekből a vitákból -- előre látom -- az élsport nem fog tudni egészen tisztán kikerülni.

De mielőtt ezekben a vitákban majd magam is résztvennék, hadd jusson eszembe az, amiért az olimpia egykor létrejött, illetve hadd képzeljem el, mi lenne, ha egy ókori görög ember föltámadna, és látná, ami történt. Szerintem ez az ókori görög ember azt látná, hogy Kolonics György megértette és megvalósította az olimpia lényegét. Pontosan addig küzdött a mindig újabb és újabb győzelmekért, ameddig az egyáltalán lehetséges volt. Az élsportoló szimbóluma lett -- most már végképp.

Biztos vagyok benne, hogy békében nyugszik. Részvétem a családnak, és mindazoknak, akik ismerték.

4 komment · 1 trackback

Címkék: sport olimpia kolonics györgy


2008.07.14. 11:00 pontilyen

Egy gondolat a pluralizmusról

Biztosan valamennyi olvasóm került már olyan helyzetbe, hogy egy társaságban valamelyik témáról magasan ő tudott a legtöbbet, és kínosan feszengenie kellett a temérdek ostobaság miatt, amit a témáról a társaságban összehordtak. Lehet ez a téma voltaképpen bármi; lehet egy tévésorozat, lehet egy számítógépes játék, lehetnek a villamosok, a kagylók, lehet Kosztolányi Dezső publicisztikája. A lényeg, hogy a többiek ismeretei az adott dologban olyan hiányosak legyenek, hogy vitatkozni se legyen érdemes velük. Ilyenkor az marad a megoldás -- mint azt olvasóm is bizonyára számtalanszor átélte már --, hogy a társalgás tárgyát egy olyan témára tereljük, amely távol áll a mi "szakterületünktől".

Azt hiszem, nincs ezzel semmi gond. Az információhoz való hozzáférés a mai világunkban olyannyira könnyűvé vált, hogy bejósolhatóan egyre növekedni fog az egyetlen speciális területen kimagasló ismeretekkel rendelkező "szakemberek" száma, miközben az emberek nagy része elveszti az amúgy még mindig sokak által tisztelt széles látókört.

Az embert mégis érik meglepetések. Tegnap a Konzervatórium blogon elegyedtem vitába néhány magát konzervatívnak nevező felebarátommal, és meghökkenve kellett tapasztalnom, hogy a társalgásról egyeseknek egészen sajátos elképzeléseik vannak. Az egyik kommentelő (aki mellesleg társszerzője is a blognak) egy rövid vita után váratlanul "ignore"-ba váltott, azaz a fölvetéseimre elkezdett nem válaszolni. Amikor rákérdeztem, hogy ezt miért teszi, egy igen hosszú, kioktató és lekezelő kommentben válaszolt, melynek lényege az volt, hogy ő nem fog vitatkozni úgy senkivel, hogy ő a neokonzervatív szerzők tucatjait elolvasta, én pedig a másik oldal teoretikusait, Rawlstól Bourdieu-ig (mert természetesen azonnal be lettem skatulyázva a "ballib" oldalra) egyáltalán nem ismerem.

Kicsit mélyütésszerűen ért ez a válasz. No nem azért, mert akkor el kellene kezdeni méricskélni, hogy életében ki hány ezer oldal filozófust olvasott, és melyik miként skatulyázható be melyik eszmerendszerbe. Hanem azért, mert a vitának nem ez volt a témája. Nem, nem arról vitatkoztunk, hogy neokonzervatív eszmék milyen viszonyban állnak a baloldali liberális gondolkodók eszmefuttatásaival -- egy ilyen vitába valószínűleg bele sem kezdtem volna. Hanem arról folyt a vita, hogy hogyan vélekedjünk a melegfelvonulást érő támadásokról.

Mi történt tehát? Vitapartnerem, miután -- ezt feltételezem -- kifogyott az érvekből, a beszélgetést egy olyan síkra terelte, ahol nyilvánvaló fölényét bizonyíthatta. Teljesen nyilvánvaló, hogy a legújabb angolszász neokonzervatív szerzőket ő jobban ismeri, mint én bárki ebben az országban. A fölényt ki lehet élvezni, a vitapartnert ignorálni lehet, és elégedetten lehet konstatálni az eredményt, hogy "na ugye, megint nekem volt igazam".

Végülis hát mi a gond ezzel (a vitastílussal)? Azt hiszem, az, hogy vitapartnerem (és ignorálóm) nem érti, egyáltalán miért ül le két (vagy több) ember beszélgetni egymással. Biztosan nem azért, hogy találjon egy olyan területet, amelyiken ő "győz". Azt hiszem, erre még egy két éves kisgyerek is képes lenne, hiszen van olyan szegmense a világnak, amelyet ő jobban ért nálunk. Ha van értelme egy vitának, akkor az az élvezet és a tanulás. És akkor itt jön a pluralizmus.

Meglátásom szerint olyan világban élünk, amelyben folyton-folyvást a lét beláthatatlanságával kell szembesülnünk. Nem tudjuk befogni azt a sok mindent, ami körülvesz minket. Nincsenek olyan tekintélyek, akik mindenki számára érvényes igazsággal rendelkeznének. A célunk tehát nem is a valóság megismerése lehet, hanem saját létünk igényeinek felismerése, és az ebből fakadó szabad tájékozódás. Ennek pedig talán legkiválóbb formája a beszélgetés. Ez a leggyorsabb módja ugyanis, hogy minél több látószöget megismerjünk. Aki azonban "győzni" akar, azaz megölni a másikat, az magát a beszélgetést öli meg. És akaratát bizonyosan keresztül is fogja vinni; mert plurális világunkban csak az nem győz, aki nem akar.

10 komment

Címkék: blog közélet kultúra beszélgetés pluralizmus


2008.07.12. 12:26 pontilyen

Egy szerelem véget ért

A történet, amelyről szó van, összefonódik e blog történetével. Akit érdekel, bátran nyomozzon vissza, linkről linkre kattintva. Legelőször is erre itt, aztán szépen tovább, fölgombolyítva a regény szertefutó szálait. Bistyu nevű kedves kommentelőm ébresztett rá, hogy a történet voltaképpen szerelmi viszonyt fest le. Szomorúan kell közölnöm tehát, hogy a regény -- egy időre legalábbis -- lezárult.

Tegnap délután újabb levelet kaptam a Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaságtól. Íme a levél teljes szövege:

 

Tisztelt (ide jött a nevem)!

Vásárlók Könyvi bejegyzésével lehetővé tette számunkra, hogy a 2008. április 03-ai pótdíjazási ügyével kapcsolatban tájékoztatást nyújthassunk Önnek. Észrevételére az alábbi választ adjuk:

Sajnáljuk, hogy Ön 2008. április 03-án, a Metró 3-as vonalán történt ellenőrzés során kellemetlen helyzetbe került.

A 2008. április 03-án történt pótdíjazási ügyét, mivel munkatársunk szakszerűtlenül intézkedett, a nyilvántartásunkban fizetés nélkül lezártuk. A kellemetlenségért szíves elnézését kérjük.

Jegyellenőreinket rendszeresen oktatjuk és számon kérjük a feladatuk ellátásával kapcsolatos tudnivalókról, az érvényes rendeletek előírásairól. Arra törekszünk, hogy valamennyi jegyellenőr kulturáltan és szabályosan végezze feladatát.

A szolgáltatásunk igénybevétele során -- az utazási feltételeink betartása mellett -- kellemes utazást kívánunk Önnek!

Üdvözlettel:

(ide jött az ügyfélszolgálat-vezető neve)

 

Korrekt szétválás, azt hiszem. Riszpekt.

Szólj hozzá!

Címkék: bkv


2008.07.10. 16:04 pontilyen

A tíz legkiakasztóbb helyesírási hiba a világhálón

Nem, nem vagyok álszent, sem erkölcscsősz. Tudom, hogy én is vétek hibákat. A lista nem is arról szól, hogy népneveljek. Pusztán dokumentálni szeretném, ami kiakaszt. És tudom közben, hogy mást meg más akaszt ki (valakit pedig egyenesen én akasztok ki), azaz biztatok is mindenkit, hogy ossza meg velem, ami meg őt. Azokat a hibákat, amelyektől föláll néha a szőr a hátán, és, amikor éppen nem látja senki, dühöngeni kezd.

1. A muszáj ly-nal:  Nyilvánvaló, hogy ezzel kell kezdeni. A netes társalgás legszörnyűbb taposóaknája. Már több vitafórum is indult az ly-os muszáj kiirtásáért, és mintha az első eredmények mutatkoznának is. Én legalábbis újabban ritkábban találkozom e borzalommal.

2. Az egyetértek különírva: Ha valakivel egyetértek, akkor közben érthetek négy vagy öt másik véleményt is. Mert más dolog (bár a különbség valóban csekélyebb, mint általában gondoljuk) érteni valamit, és egyetérteni vele. Más dolog, tehát külön szó jár neki.

3. A legalábbis különírva: Ez inkább csak azért bosszant, mert Amál nevű kedves barátom is mindig elköveti a hibát, hogy kettészel egyetlen gondolatot. Legalábbis megtéveszti őt, hogy az is önmagában is értelmes szó lenne. A legalább mellett viszont már nem az. Legalábbis szerintem.

4. A 10%-kal lehagyott k-val: Ez típushiba. A -val,-vel hasonul, és a hasonult hangú -kal,-kel (és társai: -bal,-bel, -lal,-lel stb.) lesz a toldalék. Olyan toldalék nincs, nem létezik a magyar nyelvben, hogy -al,-el.

5. A Shakespeare-rel egybeírva: A gond vele majdnem ugyanaz, mint az előbbivel. Ha egy idegen név olyan betűre végződik, amelyet magyarul nem (vagy nem úgy) ejtünk ki, akkor nem írhatjuk egybe a hasonuló toldalékkal. A Torres-szel, de Villával ellentéte ez. Vagy Voltaire-rel, de Kanttal. Vagy Foucault-val, de Nietzschével.

6. A spanyolok nagy s-sel: Az Európa-bajnokság kihozta mindenkiből az őrültet. De minden őrület mellett, őrült spanyol-drukkerként se írnék egy melléknevet nagy kezdőbetűvel. A nagy kezdőbetűt hagyjuk meg a főneveknek, a főnevek közül pedig a tulajdonneveknek. Torresnek és Villának, Xavinak és Iniestának.

7. Az ijesztő ly-nal: Ez a legijesztőbb elírás. Feltételezem, hogy az ilyen hatása játszik bele. Pedig az ijesztő az ijed szó továbbképzése. Ijesztő azokra gondolnom, akik még ilyen alapvető szavakat sem tudnak helyesen leírni.

8. Az utálom hosszú ú-val: Az ijesztő elírását még meg tudom magyarázni. De hogy lehet elírni egy olyan szót, amelyet nem is lehet másképpen írni? Ha utálok valamit, akkor rövid u-val ejtve utálom. A kutyát se jut eszembe soha hosszú ú-val írni. Honnan jöhet ez az ostobaság? Utálom, gyűlölöm látni is.

9. Vesszőhiba 1.: Nem is tudom igazából, hogy vesszőhiba-e, vagy csak tunyaság. (Mondjuk a vesszőhiba általában a tunyaság jele.) Mindenesetre kiakaszt, ha valaki a vessző után nem hagy ki szóközt. Bizonyos vagyok benne, hogy legalább megkétszerezi vele az olvasásra szánt időnket. Tahó dolog. Szó, vessző, szóköz, új szó. Így szép.

10. Vesszőhiba 2.: Vesszőt írni a stb. elé. Tudálékos, műveletlen emberek szokása. Ha egy felsorolást és-sel zárunk le, az és elé véletlenül sem teszünk vesszőt. Ugyanígy van ez a stb.-vel is. Ijesztő, utálom, muszáj, egyetértek stb. Hát nem sokkal szebb és logikusabb így?

116 komment · 1 trackback

Címkék: írás helyesírás világháló


2008.07.08. 18:06 pontilyen

Betegség

Tegnap este óta fáj a torkom (nagyon), minden egyes nyelés valóságos kínlódás; úgy érzem, szinte az összes belső szervem is (gyomor, szív, máj, vese stb.) fáj, a fejem is fáj, röviden szólva tehát: pokoli rosszul érzem magam.

Egyébként nem tegnap kezdődött. Én tudom, hogy mikor kezdődött. Múlt hét hétfőn.

Igaz, akkor még tökéletes volt a testem (na jó, nem úgy... ne tessék mindent félreérteni...), de meggyőződésem szerint akkor történt az, amiből a mostani rosszullét kifejlődött.

Van ugyanis egy elméletem, mely szerint minden testi baj oka lelki eredetű. Az ember azért lesz beteg, mert (öntudatlanul persze) nem akar egészséges lenni. Szinte örülök, hogy ezt most ilyen kínok közepette írhatom le, máskülönben mindenki félreértené, és megsértődne, mondván, hogy "milyen jó dolga van ennek, hogy ilyen marhaságokat beszél".

Nem, nem beszélek marhaságokat. Test és lélek szétválasztása, azaz az ember földarabolása különféle részekre nem más, mint egy nyelvi-tudományos machináció, ha úgy tetszik: konstrukció. Különválasztjuk a talpat a lábtól, és azt mondjuk: az egyik talp, a másik láb. Holott a valóságban a kettő nem válik külön, vagy legalábbis nem így válik külön. Olvassuk el, mit ír Nietzsche a "nem morálisan fölfogott hazugságról". A talp és a láb megkülönböztetése egy "nem morálisan fölfogott hazugság".

Múlt hét hétfőn mondott nekem valaki egy olyan mondatot, amelyen nem tudtam túllépni. (Mielőtt valaki megijedne: nem, nem a neten, és nem olyan ember, aki olvassa ezt a blogot.) Egyáltalán nem bántó mondat volt, sőt inkább kedves. Nekem mégis elmondhatatlanul fájt. Sokszoros áttételekkel ez a mondat kaparja most a torkomat.

Persze hamarosan (valószínűleg pár napon belül) meggyógyulok. Mert szerencsére nemcsak fájó mondatok léteznek, hanem olyanok is, amelyek melengetik a szívet. Így élünk mi, emberek.

Ahogy Kosztolányi írta az egyik legkülönösebb versében (A mi házunk): "Más szenved attól, ami tépi, szúrja / s megfogja, ami ledöfi, a kést. / Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból / szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést." Igen.

9 komment

Címkék: betegség hétköznapok nietzsche


2008.07.07. 12:51 pontilyen

Két mozzanat az emberi sötétségről

A hétvégi melegfelvonulás kapcsán történtek megint annyi emberi szennyet fölszínre hoztak, hogy ép érzésű ember, azt hiszem, csak szégyellheti magát, hogy ebben az országban él. (És minél inkább szereti ezt az országot, annál inkább.)

A történtekről nem akarom kifejteni a véleményemet. Számtalan blogbejegyzés foglalkozott velük, és voltaképpen már szinte mindenféle vélemény elhangzott mindenféle irányból. Vagyis elegendő megírnom, hogy az összes közül hozzám a legközelebb Tallián Miklós véleménye áll.

Amit itt említeni akarok, az csupán két jellemző mozzanat. Az egyik inkább csak nevetséges és szánalmas, a másik azonban egyenesen szégyenletes.

1. Az első egy beszélgetés, mely a hvg.hu egyik videójáról való. Idézem.

- Ön mit csinálna a melegekkel?

- Szétlőném őket. ... Én utálom őket.

- Személyes konfliktusa van velük?

- SZEMÉLYESEN UTÁLOM ŐKET. Személyesen, nem emberek. Azért teremtette isten a nőt meg a férfit, hogy együtt szeretkezzenek minden örömben. És nem azért, hogy egyforma test érjen egymáshoz.

- Istent említette, és minthogyha a homoszexuálisokat is ő teremtette volna.

- Azt nem ő teremtette.

- Hanem?

- Azok maguktól lettek, mert egy ilyen férgek. Na ennyi...

 

Vajon süllyedhet-e mélyebbre az emberi értelem?

 

2. A másik sajnos nem ennyire vicces. (Mint ahogy a fönti sem, persze. Képzeljük el, hogy a fönti nyilatkozó egyik gyereke meleg! Milyen élete lehet annak?) Olvasom a hírt, hogy mentősök megtagadták a segítséget az egyik sérült felvonulótól, (bár be nem vallottan, de nyilvánvalóan) csupán azért, mert szerintük deviáns.

Vajon süllyedhet-e mélyebbre az emberi jóérzés és tisztesség (hippokratészi eskükről és egyebekről most nem beszélve)?

 

Ég a pofám a szégyentől.

11 komment

Címkék: magyarország butaság sötétség melegfelvonulás


2008.07.06. 11:15 pontilyen

Federer vagy Nadal?

Alig pár óra, és indul Wimbledonban a férfi egyes döntője, aztán újabb pár óra, és eldől, ki nyer. Federer vagy Nadal. Ez a két teniszező évek óta egyeduralja a mezőnyt, párharcuk a nyolcvanas évek Karpov-Kaszparov sakkvilágbajnoki küzdelmeihez kezd hasonlítani (ha valaki emlékszik még rajtam kívül ilyenekre), a két klasszis az utóbbi négy évben egymás között döntötte el Wimbledon, a Roland Garros, a US Open és az Ausztrál Open (vagyis a négy Grand Slam torna) sorsát, úgy, hogy salakon mindig Nadal, más borításon mindig Federer nyert. Mindez azonban talán pont ma fog megváltozni. Azért írom ezt a posztot, hogy megmondjam, én kinek szurkolok.

Federer a zseni, aki minden ütést tud, és minden ütésfajtát a legjobban tud. Méghozzá nem akárhogyan: elegánsan. Egyszerűen gyönyörű, amiket művel. Ahogyan az egyik szakkommentátor fogalmazott: "még egy salakpályás meccsről is fehér zokniban távozik". Látszólag meg se izzad a győzelmeinél. És mindig győz. Hosszú évek óta vezeti a világranglistát, szép lassan minden rekordot megdönt. Verhetetlen.

Én mégse neki szurkolok. Hanem annak a Nadalnak, aki voltaképpen csak alapvonalon tud és szeret játszani, a füves pálya antijátékosa, a hosszú labdamenetek, az izzasztás, a fárasztás, az ellenfél szívós bedarálásának királya. Meccsein látszólag semmi szépség nincsen. És mégis van. Mert ő (nekem) a megtestesült akaraterő, a fogösszeszorításos legyűrhetetlenség jelképe. Talán nem zseni, de a teniszről ő is mindent tud.

És amiért még Nadalnak szurkolok: no nem csak, mert spanyol. Azért is Nadalnak szurkolok, mert még soha életemben nem láttam balhézni, hisztizni, reklamálni. Minden pontot úgy fogad el, akár ő nyeri, akár az ellenfél, mint ami a játék természetes folyománya. Ha Karpovhoz és Kaszparovhoz hasonlítottam kettejüket, akkor kétségtelen, hogy Nadal a Karpov. A fojtogató óriáskígyó, aki szépen lassan az őrületbe kergeti ellenfelét.

Wimbledonban még sohasem győzte le Federert. De lehet, hogy csak ma délutánig.

8 komment

Címkék: wimbledon tenisz nadal federer


2008.07.03. 17:33 pontilyen

Huszonhét év magány

Mottó: "Tényleg, szomjas vágy él bennem a magányra. Végtelenül kimerít, hogy folyton igazolnom kell magam. Mintha a külvilág valamiféle vámpír volna, amely csak szívja és szívja a véremet. [...] Délelőtt aztán önfeledten élveztem a magányt. Sétáltam Pesterzsébet napsütötte utcáin, és szívtam magamba a szépséget." [Részlet pontilyen igazi naplójából, 2008. május 6.]

1.

Tegnap éjszaka a naplómban lapozgatva leltem föl a fönti idézetet. Akkor már éreztem, hogy itt is írnom kell a magányról, mert ez az egyetlen dolog, ami igazából történik velem. Sőt, talán ez az egyetlen dolog, ami igazából érdekel.

2.

Amikor egyszer egy lánynak (akivel egyébként sem előtte, sem azóta nem találkoztam) kifejtettem, mennyire magányos vagyok, ő azt a számomra meghökkentően mélyértelmű mondatot adta válasznak, hogy "Vagy talán pont, hogy nem vagy eléggé magányos." Azóta is ezen a mondaton gondolkodom.

3.

Az ember magányosan születik, és magányosan hal meg. Nagyon kevés olyan ember van, aki ezt a két tényt a maga nyersességében képes volna elfogadni. (Magam eddig talán kettővel találkoztam: Jézussal és Nietzschével.)

4.

De vajon tényleg magányosan halunk-e meg? Valószínűleg nem. Abban a pillanatban, hogy az ember részévé válik a társadalomnak (és ez a pillanat a születés, sőt a megfoganás pillanata), azonnal körbehálózza egy hatalmas kapcsolatrendszer. Senki sem csupán magának él. (Tehát senki sem csupán magának hal meg.) Aki úgy próbálja beállítani magát, hogy "de ő igen", arról bizton tudhatjuk, hogy képmutató.

5.

Akkor mégis, van-e magány egyáltalán? Mi az, amit a hétköznapokban magánynak nevezünk?

6.

Magány a hétköznapokban: senki sem ért meg. Senki sem úgy ért meg, ahogy én értem magamat. Mindenki félreért. Thomas Bernhard mondatja ki az egyik drámája szereplőjével: "Immer größere Einsamkeit. Immer größeres Unverständnis. Immer größeres Missverständnis." ["Egyre nagyobb magány. Egyre nagyobb meg-nem-értés. Egyre nagyobb félreértés."] Nekem ebben az idézetben a fokozás az érdekes. A legnagyobb baj nem az, hogy nem értenek, hanem az, hogy félreértenek. Az előbbi még orvosolható lenne. Az utóbbit már nem lehet orvosolni.

7.

Úgy tűnik tehát ebből, hogy a magány valamiféle hermeneutikai probléma. Pedig jól tudom, hogy nem csak az. A magány testi, biológiai probléma is. Bizonyos helyzetek egyszerűen kizárják a magányt. Amikor testileg össze van zárva néhány tucat ember, olyankor megszűnik a magány. Gondoljunk arra, hogy terroristák túszul ejtenek egy rakat embert egy repülőn. Ugye, elképzelhetetlen, hogy a túszul ejtett emberek (noha talán olyannyira nem értik egymást, hogy nem is egy nyelvet beszélnek) magányt érezzenek? Szerintem ezen legalábbis érdemes elgondolkodni.

8.

Eszembe jut egy Rilke-vers. Életem egyetlen (igazi) műfordításában megpróbáltam visszaadni magyarul. Az a címe, hogy Magány. Ott beszél arról, hogy a magányban a testek gyűlölik egymást.

9.

Van-e valami jó a magányban? A hétköznapi értelemben vett magányban, azaz a félreértésben nyilván nincsen semmi jó. Legfeljebb a tanulság, illetve az intellektuális izgalom az arra való válaszkeresésben, hogy miért értjük félre egymást. Az egzisztenciális értelemben vett magány azonban az ember legmagasabb rendű állapota. Ez ugyanis az emberi viszonyoktól független létezés megismerése. Azt hiszem, valami ilyesmire utalhatott a lány, amikor azt mondta, nem vagyok eléggé magányos. Hogy még nem ismerem eléggé az ilyesféle magánynak a gyönyöreit.

10.

Borzasztóan lehangolt állapotban nyitottam meg ma az íméles postafiókomat. De csakhamar földerültem. Kaptam egy levelet egy általam soha nem látott német lánytól. Azt írta, hogy hallott rólam, és hogy szívesen tanulna tőlem magyarul. Megdöbbentő öröm. Pedig hát -- lásd a mottót -- ezek szerint ez is valami külvilág, azaz valami vámpír. Nem. Ha így értjük a mottót, félreértjük. Magányra csak egzisztenciális értelemben vágyom. Ez a lány azonban egészen hétköznapi módon csak tanulni akar tőlem -- magyarul.

19 komment

Címkék: lélek filozófia magány agyalás szorongások hermeneutika


2008.07.01. 18:55 pontilyen

Szerelem a kolera idején

Hála Istennek, (majdnem) mindig úgy olvasok regényeket, hogy olvasás előtt semmit sem tudok róluk. Vagyis: majdnem semmit sem. Mert olyan regényt kézbe nem veszek, soha, amelyikről tényleg semmit sem tudok. Valamilyen ismert mozzanat, legalább az író neve, legalább egy utalás valahol egy recenzióban rá, legalább az, hogy megtetszik a címe, a borítója stb. stb., muszáj, hogy legyen. És ha van ilyen, akkor szemezni kezdek a könyvvel. Van, hogy aztán ez a szemezés évekig, sőt évtizedekig is eltart. De előbb-utóbb ezekből a szemezésekből -- azt hiszem -- menthetetlenül szerelem lesz.

Gondolván olvasóimra, nem akarok a Szerelem a kolera idején című regényről itt és most valamiféle elemzést írni. Aki olvasta, azzal szívesen elbeszélgetek a könyvről; aki viszont nem olvasta, azt csak bosszantana egy ilyen (esetleg poénokat is kifecsegő) cincálás. Azt írom le inkább, ami most, röviddel a regény elolvasása után, kimondásra vár bennem. Ha a mondandóm esetleg afféle elemzésre kezdene hasonlítani, akkor az semmi más, mint véletlen, avagy még inkább: szakmai ártalom. Szándékaim szerint itt naplót írok, nem tanulmányokat.

Először is egy teljesen személyes furcsaság: majdnem minden nagyregény olvasása közben fülembe kerül (nem tudom, honnan) egy dallam, amely aztán nem is tágít onnan, és a dallam szinte összekötődik bennem a regénnyel, noha amúgy egészen távol állnak egymástól. A Szerelem a kolera idején olvasása közben ez a dallam egy általános iskolában tanult magyar táncdalé volt, a következő szöveggel: "Hej, igazítsad jól a lábod, / tíz farsangja hogy már járod, / haj, dana danadana danadanadanajdom." Egészen a könyv végigolvasásáig nem értettem, hogy jött ez ide; de aztán megértettem. A "tíz farsangja" miatt: ez ugyanis valami mértéktelenséget jelöl. Képzeljünk el egy embert, aki tíz esztendeje táncol már, és még mindig nem hagyja abba! Ugye, kezdjük érezni, hogy itt valami őrületről lesz szó?

Ezt az őrületet a legkönnyebben szerelemnek nevezhetjük el. Gabriel García Márquez -- a szerző -- nem a Száz év magánnyal győzött meg, hogy nagy író, hanem most, végleg. A Száz év magány valamiféle véletlen; a magam részéről máig egy hatalmas talány. Valószínűleg a huszadik században írt legnagyobb regények egyike, de azt hiszem, egyszer majd újra el kell olvasnom, hogy igazán hasson rám. Ebben a másik műben azonban szinte kézzel fogható a zavar, amit a szöveg okoz. Nem tudjuk, hogy melyik szerelem az igazi; mert a regény elején egyből megjelenik vagy három. És természetesen mindegyik "a kolera idején". De aztán szép fokozatosan beindul az őrület.

A nagy regény: egy olyan hatalmas giccs, amelytől a szerző technikai tudása megóvja az olvasót. Megfigyeltem ezt minden hatalmas irodalmi műnél, Shakespeare-től Dosztojevszkijig, Goethétől Nádasig. A Szerelem a kolera idején majdnem egy óriási giccs. Azért nem az, mert a szerzője nagyon finoman összebonyolítja a szálakat, egy picit mindig visszalép, amikor túlzásokba esne (hogy igazán túlzásokba eshessen), és van humorérzéke. Így aztán az idő, amely a regényben telik, fokozatos töltődés, folyamatos öregedés, szépen lassan hömpölygő megőrülés.

Ha ez elemzés volna, nyilván a betegség szót használnám, hiszen a kolera, ugye, egy halálos betegség. De akkor beszélnem kellene a szöveg motívumhálójáról, és akkor bele kellene mennem a részletekbe. Maradjunk az őrületnél, amelyről természetesen kiderül, hogy az ember legvalóságosabb állapota.

A szerelem nem olyasmi, ami egyszer van, aztán elmúlik. Aki egyszer szerelmes volt, az mindig az is marad. Ez az egyik nagy "tanulság". (Nem "tanulság", hiszen eddig is tudtuk, hogy így van. Mondjuk inkább: ez a tudás az egyik hatalmas szellemi forrása a regénynek.) A másik pedig ennek a kitágítása: aki egyszer akar valamit, az meg is történik vele. Legfeljebb belehal. Számít ez?

Számít bármi is? Nyolcvaniksz évesen? Vagy huszoniksz évesen akár?

Minden hatalmas mű lényege a mértéktelenség. Az, hogy nincsenek majdnemek. Nincsen szemezés, elhajlás, racionalitás, "ésszerű, szerződéses viszony". Vagyis van; a hivatalokban, az irodákban, az üzleti és politikai életben. De kellenek a Szerelem a kolera idején-féle ágyúnaszád-regények, fülünkbe süvölteni, hogy nem az ilyesféle viszonyok teszik ki az élet lényegét. 

10 komment

Címkék: irodalom szerelem olvasmány márquez


2008.06.30. 19:25 pontilyen

A nyár tizenhat pillanata

Gondolkoztam, van-e mit mondanom a tegnapi csodálatos spanyol diadal után. Aztán rájöttem, hogy nincs. Az eredmény és a játék magáért beszélt. De az EB egészéről hadd legyen följegyezve most legalább csapatonként egy-egy (egy-két?) nehezen feledhető pillanat. 

Svájc: Frei, Svájc egyetlen reménysége sírva hagyja el a pályát. Kobi Kuhn kapitány a beteg feleségére gondol. A kieső csapat edzésén a játékosokat győztesként ünneplik.

Csehország: Az egyik kedves blogolóm kommentje: "Vicces, mint a kontrajáték Kollerral."

Portugália: Céronaldó nem került be az Eb 23 fős All Star csapatába.

Törökország: A Svájc elleni fordítás. A csehek elleni fordítás. A horvátok elleni fordítás. Után a németek őellenük fordítanak. Odin legyőzi Allahot.

Ausztria: Könnycsepp a szemben, mert ezek pont olyanok, mint a magyarok. A negyven éves Vastic (ez meg mit keres itt?) fölső sarokba vágja a 11-est.

Horvátország: Olics a kapu mögül próbál gólt fejelni a törököknek. Aztán kockás szomszédjaink elbízzák magukat, amiért a 121. percben viszont már (még) ők vezetnek.

Németország: Löw a vitrinben cigarettára gyújt. Szépítettek a portugálok, és van még három perc. Helyén lesz-e ennek a Flicknek a szíve ott a pálya szélén?

Lengyelország: Podolski az egyetlen lengyel, aki erről az Eb-ről megmarad bennem.

Franciaország: Megint csak az egyik kedves blogolóm, a francia csapatról és Domenech kapitányról: "Nagyon nem szeretem a franciákat, de ennél még ők is többet érdemelnek."

Románia: Nagyon égő, hogy még az Eb leggyengébb csoportjából sem jutottak tovább.

Olaszország: Sikerült elérniük, amit még Zinedine Zidane-nak vagy David Trezeguet-nek sem: életemben először (bár csak egy második félidő erejéig) szinte már szurkolni tudtam a franciáknak.

Hollandia: Ruud van Nistelrooy (az Eb egyik legszimpatikusabb játékosa) nem esik el a 16-oson belül, amikor az olasz játékos fölrúgja. Szinte reklamálja a saját góljáról a bírónál: nem volt ez les? Az oroszok ellen a hajrában egyenlít. Hiába volt ő a legjobb holland, volt egy nála is jobb holland, és elbukták a negyeddöntőt.

Oroszország: Semak arca a holland-orosz előtt a himnuszoknál. (Jelentése: "mi már itt nyertünk, mert csak nyerhetünk, tök jó ez az Eb.")

Görögország: Otto Rehhagel grimasza Ibrahimovics gólja után. (Jelentése: "atyaég, arra elfelejtettem gondolni, mi van, ha mi kapjuk a gólt.")

Svédország: Ibrahimovics gólja volt az egyetlen, amelyet a spanyol válogatott ezen az Eb-n (téthelyzetben) kapott. Megkapta érte Ibra a méltó büntetést. Nem azt, hogy a meccs szünetében sérülés miatt lecserélték. Hanem az oroszokat. És még egy: a svéd-spanyolon (Villa góljánál) éreztem azt először, hogy ez a spanyol csapat tényleg más, mint az elődei. Erőnlétben verték meg, bedarálták a vikingeket.

Spanyolország: A Marca írta ma: "Al fútbol jugaron once y ganó España." Ugye, Lineker?

Szólj hozzá!

Címkék: foci eb


2008.06.26. 13:33 pontilyen

Stratégiai gondolkodás

Ebben a pokoli melegben csak kínlódni lehet. Az emberre rájön a nehéz légzés, a szív nem pumpálhat elég vért az agyba, a vérnyomás 80/40 alá csökken, rohamosan fogy a vércukor. És akkor ott a tömött busz, az utasok egymást nyomorgatják, a testek gyűlölik egymást, mert egymástól veszik el a teret és a levegőt. Budapest, 2008. június.

Ám ha a jóember szerencsés, fölszállhat a buszra vagy villamosra például a végállomáson is, és akkor ugyebár mindjárt más a leányzó fekvése.

Az ablak nyitva, kellemesen árad be a sebesség által fölkavart hűvös szellő, az ember magához tér, talán mégiscsak érdemes élni, gondolja nagy titokban, és verseket szaval magában az erkölcsről és az emberi nagyságról.

Csak egy valami zavarhatja meg a felhőtlen (illetve inkább: naptalan) békét: ha fölszáll egy idős utas. Mert ebben az esetben a leányzó fekvése megint megfordul. Stratégiát kell kidolgozni.

Nyilván mindenkinek a maga stratégiáját.

Az én stratégiám a következő:

1. Az első eset a legegyértelműbb. Ha az idős utas alig bír fölszállni, esetleg még bottal is jár, szóval, teljesen nyilvánvalóan nem volna képes hosszasan állni biztonságosan, akkor nincs mit tenni: át kell adni a paradicsomi nyugalmat biztosító ülőhelyet, és csatlakozni kell a szenvedők társadalmához.

2. A második eset is viszonylag egyértelmű. Ha az idős utas jól láthatóan azzal a föltett szándékkal száll föl a járműre, hogy ő márpedig kitúrja kényelmes pozíciójából a nyegle és bunkó ifjúságot, és világosan érezteti, hogy neki pedig alanyi joga az ülőhely, akkor beindul a dacreakció. Hogy hát akkor "csak azért sem". Én is pont úgy rászorulok, ahogy ő. Az én szívem is gyenge. Ne szórakozzunk egymással.

3. A harmadik eset az egyetlen, amikor az emberi szabadságé lehet a döntő szó. Az idős ember stabilan áll a lábán, de nincs az arcán az ifjúságot lenéző gőg. Ilyenkor szabadon és jókedvűen fölajánlom az ülőhelyet; és utána még jobban is érzem magam, mint ha enyém lenne a szélfútta ablakülés, hiszen eltölt a tudat, hogy tettem valami jót.

Tanulság: hülyékkel (ld. a 2. pontot) még jót tenni sem érdemes.

5 komment

Címkék: budapest morál hétköznapok


2008.06.23. 17:20 pontilyen

A spanyol-olasz után

Elolvastam egy csomó véleményt a tegnapi spanyol-olasz meccs után, magam is leírtam már egy csomó mindent, hadd vessek most ide egy gondolatot, hátha érdemes a továbbgondolásra.

Azt írja egy helyütt József Attila: egy vers mércéje nem az, hogy szép-e, hanem az, hogy jó-e. Lehet egy vers otrombán rút, és mégis lehet jó vers. Ugyanakkor lehet szép, és mégis lehet rossz vers.

No hát, így vagyok én ezzel a tegnapi spanyol-olasszal. Elvileg egy nagyon csúnya meccs volt, alig akcióztak a csapatok, mindenki óvatoskodott, féltette az eredményt, nem akart kinyílni. Csak azt felejtik el a mérkőzést (a maguk szempontjából persze joggal) szapulók, hogy a két csapat célja nem a gólparádé, hanem a továbbjutás volt. Márpedig amennyiben a spanyol csapat kinyílik, szinte biztosan kiesik, mert az olaszok bármilyen vezetést bárki ellen levédekeznek, ha arról van szó.

A meccs tehát csúnya volt, de világszínvonalon zajlott. Rút vers volt, de jó. A magam részéről minden pillanatát végigizgultam és végigélveztem.

Avagy: van-e versszerető ember, aki szerint A ló meghal a madarak kirepülnek szép vers? És van-e versszerető ember, aki szerint ugyane költemény viszont nem jó vers?

Hajrá, Spanyolország! Szeretem ezt az EB-t.

6 komment

Címkék: józsef attila eb esztétika spanyol olasz


2008.06.21. 15:31 pontilyen

Levél a BKV-től

Kitartó, régi és hűséges olvasóimnak már beszámoltam arról az afféromról, amelyet még április elején a BKV zúdított a nyakamba. Újabb és örömmel látott olvasóimnak itt linkelem az eseményről írt blogbejegyzésemet:

http://pontilyen.blog.hu/2008/04/03/nagy_az_isten_2

Nos, jelentem, az ügy újabb fordulatot vett. Tegnap ugyanis nagy meglepetésemre levelet (!) kaptam a Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaságtól, melyet nagy izgalommal bontottam ki. Elnézést kérek a vállalattól a levéltitok-sértésért, dehát azt hiszem, ők úgysem olvassák a blogomat, a történetet viszont kikerekíti, ha szó szerint idemásolom a levél teljes tartalmát. Íme:

 

Tisztelt (ide jött a nevem)!

Társaságunkhoz 2008. április 4-én érkezett bejelentését köszönjük.

Tájékoztatjuk, hogy észrevétele alapján azonnal vizsgálatot kezdeményeztünk, azonban azt ez idáig befejezni nem állt módunkban.

Válaszunkat a lehető legrövidebb időn belül megküldjük Önnek, mely idő alatt tartozásának összege nem növekszik, addig is kérjük szíves megértését és türelmét.

Üdvözlettel:

(ide jött az ügyfélszolgálat-vezető neve)

 

Mit mondjak? Szíves megértéssel és türelemmel várom a lehető legrövidebb időn belül megérkező válaszukat.

3 komment

Címkék: bkv


2008.06.18. 19:09 pontilyen

Olaszország versus Spanyolország

Figyelmeztetés: az alábbi bejegyzés ironikus és szándékoltan túlzó megjegyzéseket is tartalmaz. Aki minden szavát szó szerint érti, csak magát legyen szíves okolni, ha netalántán fölfelé kezdene kúszni a vérnyomása.

Tegnap eldőlt: létrejött a foci Eb álom-negyeddöntője. Spanyolország ellenfele Olaszország lesz, hogy eldöntsék, ki érdemli meg a négy közé jutást.

Hogy kinek fogok szurkolni, az nem kérdés. Ha megnézzük, mit jelent az a fogalom, hogy Itália, és mit az, hogy Spanyolország, rájövünk, hova áll, aki ivarérett.

Olaszország ugyanis az ember örök fallikus életszakasza. Olaszország az óceáni életérzés megtestesítője, a gátlástalan örömé és hatalomvágyé. Mert mi is Itália? Itália a Római Birodalom, a reneszánsz, Dante, Leonardo, Michelangelo, Raffaello. Az ember ösztönösen imádja az olaszokat. Itália a zene és a művészetek hazája, mit hazája: birodalma. Az élet teljességének érzése, a féktelen tobzódásé és szabadságé, az örök napsütésé. Akár szeretjük, akár nem: Olaszország ezt jelenti. Aki nem szereti az olaszokat, az csak nem tud róla, vagy még inkább: nem meri magának bevallani. Aki nem szereti az olaszokat, az nem mer gyermek lenni. Az nem mer élni. Az nem mer szabad lenni.

Ízlelgessük csak a nyelvüket; az olasz nyelv már maga is zene. Minden ember először olasz, és csak aztán valami más. Minden ember ösztönösen először olaszul beszél. Ki az, akit ne fogna meg Carducci verse, ki az, aki ne hallaná ki belőle a létezés zenéjét: "O saluta, o, Satana, / o ribellione, / o forza vindice / della ragione"?! Hát lehet erre mást mondani, mint amit Settembrini mondott rá a Varázshegyben: gyönyörű? Ugye, hogy nem.

Ezt jelenti tehát Itália: az ember örök infantilizmusát és korlátoltságát. Mert aki felnőtt, az tudja, hogy a világ bonyolultabb. Aki felnőtt, és hisz még a szépben (ergo: nem technokrata idióta), annak csak Spanyolország marad.

Spanyolország ugyanis nem más, mint a bonyolult kétségbeesés, azaz a barokk hazája, mit hazája: otthona. Spanyolország a felemás és zaklatott Habsburg Birodalom, a Jezsuita Rend, Velázquez, Murillo, Don Quijote földje. Aki nem teljesen infantilisan ostoba, az tudja, hogy a valóság nem leonardói, hanem Don Quijote-i. A boldogság csak a képzeletünkben él, a valóságban szélmalom, ami a regényekben óriás. A spanyolok tudják, hogy óriások nem léteznek. A spanyolok okosak. Kicsit fanyar ez az íz, kicsit sötét ez a színvilág, de legalább ez az igazi lét, ez a fanyarság, ez a velázquezi drámaiság, ez a tompított, bonyolult, tükröző és trükköző világ. Aki elmúlt tíz éves, annak csak Hispánia lehet az otthona. Aki nem szereti Spanyolországot, az nem érti a világot, az nem mer fölnőni, az meg akar maradni gyereknek. Az nem mer szembenézni az élet bonyolultságával.

Ízlelgessük csak a nyelvüket; a spanyol nyelv maga a józanság, mentes minden szélsőségtől, miközben mégis hisz a szépségben, a rímekben. Ki az, aki felnőtt, és ne érezné a lét minden bonyolultságát, amikor ilyen szavakat hall: "Muchos anos después, frente al pelotón de fusilamiento, el coronel Aureliano Buendía había de recordar aquella tarde remota en que su padre lo llevó a conocer el hielo."? Ki nem érzi ebben a mondatban az élet minden barokkos bonyolultságát, megjátszott díszítettségét, sötét tragikumát?

A döntés tehát: Spanyolország. Aki felnőtt, vele tart. Lehet ez kérdés?...

12 komment

Címkék: kultúra spanyolország olaszország eb bolondozás


2008.06.16. 18:26 pontilyen

Honnan jön a homofóbia?

Az LMBT (Leszbikus, Meleg, Bi- és Transzszexuális) Fesztivál botrányos ("gyerekes") plakátja kapcsán az utóbbi hetekben újra rengeteget olvasni blogokon és vitafórumokon a homoszexualitásról. Csatlakozom én is a szövegeléshez; leírom, ami engem e témában a leginkább érdekel.

Engem e témában leginkább az érdekel, hogy honnan jön a homofóbia. Honnan ered? Mi az oka? Miért van? (Kell-e lennie? Megszüntethető-e?)

Persze már akkor zavarban vagyok, amikor meg kell határoznom a fogalmat. A homofóbia ellenszenvet jelent a homoszexuális emberekkel (?), a homoszexuális aktussal (?), a homoszexualitás jelenségével (?) szemben. Egyik meghatározás sem igaz. Sok homofób embernek semmi baja nincsen homoszexuális embertársával (különösen addig, amíg nem tudja, hogy homoszexuális); az aktussal szemben nyilvánvalóan minden heteroszexuális ember ellenszenvet érez (hiszen pont ezért heteroszexuális...); a jelenséggel meg nem lehet ellenszenvezni, az egyszerűen van. Ez olyan, mintha valaki a karalábéval ellenszenvezne. Kicsit abszurd.

Ez az egyik, ami miatt nehéz a definíció. A másik meg az, hogy szerintem (Foucault nyomán) homoszexuális ember nem létezik. Mint ahogy heteroszexuális ember sem létezik. A szexualitás nem tulajdonsága az embernek. A szex az cselekvés. Nem véletlen, hogy a 19. század előtt ilyen kategória, hogy homoszexuális, nem is létezett. Nem azért, mert addig nem történtek azonos neműek között (mondjuk így) szexuális cselekmények, mi az, hogy, nagyon is; hanem azért, mert ez nem volt része az ember identitásának.

Maradjunk annyiban, hogy homofób az, aki elítéli a... mit is? Aki elítéli azt, hogy azonos nemű emberek egymással szeretkezzenek.

De miért?

Ha racionálisan közelítünk a kérdéshez, aligha találunk választ rá. A magyarázatként fölhozott pszeudo-érvek annyira átlátszóak és bárgyúak, hogy átlátszóságuk felismeréséhez igazán nincs szükség a gyanú hermeneutikájában való alapos jártasságra.

Ilyen átlátszó érv szokott lenni az, hogy "de kihal az emberiség, ha mindenki homokos lesz". Most túl azon, hogy ha X meleg, akkor Y attól Z-vel nyugodtan szaporodhat, tehát Y-t (és az emberiséget) csak akkor éri hátrány, ha Y történetesen X-szel szeretne szaporodni, irányítsuk figyelmünket a lényegre: különös, hogy az így érvelő embert az emberiség sorsa élete 99%-ában tökéletesen hidegen hagyja. Miért pont mások hálószobája kapcsán tesz kivételt?... Nyilvánvaló, hogy homofób barátunkat nem az emberiség sorsa érdekli, hanem valami más.

De micsoda?

Az idegenellenességnek, a cigányellenességnek, az antiszemitizmusnak lehet tapasztalati, racionális alapja. Ha valakinek a rokonait bántotta egy idegen, egy cigány, egy zsidó, akkor kialakíthat egy idegenellenes, cigányellenes, antiszemita világképet. Nyilván kell hozzá korlátoltság, butaság, előítélet, merevség, tompaság stb., de mégis: van valamilyen racionális alap.

De milyen racionális alapja lehet a buziellenességnek?

Egy buzi (mondjuk píszí: meleg) csak azzal árthat heteroszexuális embertársának, ha molesztálja. Ez azonban csak akkor történik meg, ha a heteroszexuális embertárs is... homoszexuális! Mit érdekelne egy meleget egy heteró? Nem tudom, érthető vagyok-e még. Logikai úton kikövetkeztethető, hogy a homofóbiának egyetlen racionális alapja lehet: az, ha az illető maga is homoszexuális késztetéseket érez magában.

Röviden: minden homofób látens buzi.

Na, ez az, ami aztán minden (látszólag érthetetlen) jelenséget, beszólogatást, dobálózást, verekedést stb. stb. könnyedén megmagyaráz. A homofób ember a homoszexualitásban saját maga elfojtott késztetéseit gyűlöli. Nem másokéit. Másokéihoz mi köze lenne? Mit érdekel egy normális embert az, hogy más kivel mit csinál; ha neki amúgy nem árt semmit?

A homofóbia belülről jön. Minden homofób ember meleg szeretett volna lenni.

41 komment

Címkék: homoszexualitás szexualitás homofóbia


2008.06.15. 11:25 pontilyen

"The game is closed"

Mesteri szervezéssel pont szombat estére tették a labdarúgó Európa-bajnokság vélhetően legunalmasabb mérkőzését, az orosz-görögöt, így az ember minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül nézhetett valami mást: kézilabdát.

A magyar-bosnyák párharcban a tét a világbajnoki részvétel volt. Természetesen a magyar válogatott számított abszolút esélyesnek, ennek ellenére a hazai, gyöngyösi meccsen csak 27-25-re sikerült nyerni, vagyis pokoli nehéznek tűnt a szarajevói visszavágó.

De nem volt az; a szünetben már 18-12-re vezetett a magyar válogatott, és végig kézben tartva a meccset, hol három, hol négy, hol hat góllal tartotta maga mögött Boszniát.

Csak egy valami volt "pokoli nehéz": a közönség. Hét-nyolcezer fanatikus bosnyák töltötte meg zsúfolásig a szarajevói csarnokot, füstölgött (értsd: dohányzott), üvöltött, tombolt, ugrált, befűtött, fullasztó légkört teremtett, és már az első, neki nem tetsző játékvezetői ítéletnél dobálózni kezdett. Előbb csak papírgalacsinokat és öngyújtókat, aztán egy narancsleves palackot is, amely széttört a pályán, és percekig állt a játék miatta.

Tizenegy perccel a vége előtt aztán elszabadult a pokol: 27-24-es magyar vezetésnél a bíró kiállított egy bosnyák játékost, és ezt a közönség már nem tudta megemészteni, minden addiginál erősebb dobálózásba fogott, melynek eredményeképp több magyar játékost is eltaláltak. A mérkőzés svéd rendezője leparancsolta a csapatokat a pályáról, a magyarok be is menekültek az öltözőbe. Újabb hosszú percekre szünetelt a játék, és kérdésessé vált, hogy lesz-e még egyáltalán folytatás (ideális alkalom volt megnézni, hogyan áll az orosz-görög a másikon).

Vagy húsz perc után aztán megjelent a svéd rendező, és úgy tűnt, megbékélt, és kompromisszumot ajánl a közönségnek, hogy mégiscsak folytatódhasson a mérkőzés. Angolul kért szót magának. (A bunkója, nem tud bosnyákul.) A közönség erre eszméletlen fújolásba és tombolásba kezdett. A rendező elnézést kért, hogy nem beszéli a bosnyák nyelvet. A fújolás folytatódott. A rendező angolul kezdte volna mondani, hogy mit ajánl, de a közönség egyszerűen belefojtotta a szót. Újabb dobálózás is megindult. Erre a svéd úriember paprikavörös fejjel kijelentette, hogy "The game is closed", és feldúltan elhagyta a termet.

A bosnyák közönség tombolva ünnepelte népét és csapatát.

(Népét, amelyre szégyent hozott, és csapatát, amelyet valószínűleg évekre meggátolt abban, hogy -- megragadva a még soha álmodni sem mert esélyt -- fölzárkózzon az európai kézilabdázás élvonalához.)

Erre szokás azt mondani kommentárképp: no comment.

5 komment

Címkék: kézilabda balkán szurkolók


2008.06.13. 01:22 pontilyen

Gyöngyösi utca

Svájc megsiratása és Ausztria majdnem-megsiratása között hétköznapjaimban leginkább egy (mondjuk így) vizsgára készülök, és ahhoz olvasgatok. Gyöngyösi István (1629-1704) szövegeit, a Zrínyi-kortárs barokk eposz(?)íróéit, és csodálkozom a gyönyörtől. Persze, nem lehet akárki, akiről maga Kosztolányi Dezső is ilyen szépen emlékezik meg:

Gyöngyösi már a magyar nyelv mestere. Vagy helyesebben, Gyöngyösinek a magyar nyelv a mestere. Nem ront neki, hanem csínján, ravaszul erőszakoskodik vele. [...] Franciaországban már megalakult a Francia Akadémia, nálunk ő maga pótolt egy akadémiát. Bámulatosan öntudatos művész.

Pedig talán pont, hogy "akárki" volt, olyan kortársak között, akik nem voltak akárkik (Zrínyi, Wesselényi, Rákóczi, Kemény, Apafi stb.). Bő száz éven keresztül a magyar irodalmi félmúlt legnagyobb írójának tartották, mígnem megjelent a színen Kazinczy, és fölvilágosított mindenkit, hogy Zrínyi sokkal nagyobb. Majd jött Kölcsey, ezt megerősíteni; végül pedig Arany János, aki (egyébként megdöbbentően magas színvonalú) tanulmányokkal döntötte el a kérdést, Zrínyi javára, úgy tűnt, örökre. Gyöngyösiről ma már csak az tudhat, aki gyakran jár a Duna Plázába, vagy ott lakik a közelében.

Már egyetemi stúdiumaim alatt is gyanús volt, hogy ez egy nagy író lehet (már szép emlékezetű magyartanárom is fölhívta rá a figyelmünket), de most végképp (?) meggyőződtem róla. Indoklás: érzem olvasás közben, hogy irodalom történik velem. Hogy mi az irodalom? Erről vagy ír valaki egy több száz oldalas disszertációt, vagy olyan léha magyarázatokhoz folyamodik, mint most én, azaz hogy az irodalom az, amikor a mondandót legyőzi a nyelvi megformálás.

Gyöngyösit egyébként pont ezért szidták a 19. században. Hogy belefeledkezik a részletezésbe, és szétesik a kompozíciója. Hát szétesik. Essen. Bár a kortársai közül mindnek így szétesett volna... Kevesebb kompozíció, és több irodalom.

Én most naplót írok (nevezzük így), nem kritikát vagy könyvismertetést. Ezért megengedem magamnak, hogy csak részleteket idézzek Gyöngyösiből, olyanokat, melyek megfogtak. Olvasás közben találomra írtam ki néhányat magamnak, és most leírok egy-kettőt, hátha másoknak is megtetszik valamelyik.

Rögtön a kedvencem:

"De szerelem dolga isteni végezés, / S szűben az egekből fuvallott lélegzés, / Hová ez nem járul, olyan ott az szemzés, / Mint habok közt kormán nélkül az evezés."

Csodálatosan erős kép ez az utolsó sorbéli, szerintem.

Aztán:

"Néha személyében mintha nem volna vér, / Hol fejér s hol sárga halovánságot ér, / Néha pirost, fejírt s halovánt egybenvér, / Mint változó üdő, egyrűl más színre tér."

Színkavalkád, próbálnánk meg lefesteni. Az "egybenvér" egyszerűen gyönyörű!

Aztán egy iramos, lendületes, üldözős részlet:

"És az szarvas után sietnek szaporán, / Elmarad a Tacskó, s nyomozza csak porán, / Az agarak pedig utolérik korán, / És sebet is tésznek annak a tomporán."

Sebet tesznek a szarvas tomporán: nincs ebben valami humor?! (És akkor a hátul kullogó, poron nyomozó Tacskóról szót se szólva...)

Vagy egy másik bonyolult képiségű négysoros (avagy: ki van bent? ki van kint?):

"Mint ködben merült hold éjjeli homályban, / Bánkódik asszonya a gyászos cellában, / Mely a boldog idő kedvesen folytában / Oly volt, mint a víg nap virradó korában."

Végül pedig jöjjön egy kétségbeesett, kifejezetten Arany Jánost idéző helyzetkép, finoman burkolt történelemfilozófiával a 17. század Magyarországáról (ha akarom):

"Bíznánk, nincsen kihez; futnánk, nincsen hova; / Mennénk, nem mehetünk, sem ide, sem tova; / A veszedelemnek környül áradt tava, / Nyakunkon a fegyver, nem bocsát sohova."

A zsákutca léthelyzete. De még ebbe is humort csempész, azzal ugye, hogy ide sem, de tova sem. Idestova kétszázötven éve (legalábbis nyelvileg) aktuális sorok.

2 komment

Címkék: irodalom költészet olvasmány gyöngyösi


2008.06.10. 01:30 pontilyen

A jóindulat hermeneutikája

Ebé közben arról, ami mindig aktuális.

A jóindulat szót érteni véljük, de jó eséllyel félreértjük a jelentését. A hermeneutika szót sokan nem értik. A kettőre együtt, a jóindulat hermeneutikája fogalomra nagyon gyakran gondolok, amikor beszélgetnem, vitatkoznom, vagy egyáltalán csak: léteznem kell. A fogalom veretes, de (mivel jó eséllyel értjük félre) muszáj megmagyaráznom, hogy mit jelent.

A hermeneutika az 'értelmezés tudománya'. Azért van szükség rá, mert a világ jelenségeit nem ismerjük. A világ minden egyes jelenségéről csak értelmezéseket adhatunk, magát a dolgot soha nem tudjuk megragadni. Aktuális példával: holland-olasz 3-0. Tudjuk, mi történt? Nem, csak értelmezni tudjuk. Valaki úgy értelmezi, hogy a hollandok jobbak voltak; valaki úgy, hogy a bíró csalt; valaki úgy, hogy jó meccs volt; valaki úgy, hogy nem volt jó meccs stb. stb. Ami az értelmezésen kívül van, azt nem tudjuk értelemmel megragadni. Na most, aki ezt érti (hogy tehát nem létezik objektív igazság), az érti, hogy mit jelent a hermeneutika.

De mi az a jóindulat? Mielőtt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, rákerestem a google-n a "gyanú hermeneutikája", illetve a "jóindulat hermeneutikája" fogalmakra. Az előbbire 130 találatot dobott ki, az utóbbira 6-ot! Jellemző? Nézzük meg, melyik mit jelent, és aztán ítélkezzünk!

A gyanú hermeneutikája

Képzeljük el, hogy a Mónika show-ban (lehet Balázs is) megjelenik egy apa, aki váltig bizonygatja, hogy ő nagyon szereti a gyerekét, mindent megad neki; aztán megjelenik a gyerek is, aki idejét bandákban tölti, drogozik, csavarog stb. Vajon egy az egyben elhisszük-e, amit az apa mond? Aligha. Gyanút fogunk, hogy itt valami nem stimmel. El kell gondolkodnunk, hogy vajon az apa igazat mond-e, és ha nem, akkor miért nem. Szeretnénk érteni, hogy ha nyilvánvalóan hazudik, akkor ezt miért teszi. Működésbe lép bennünk a gyanú hermeneutikája.

A gyanú hermeneutikája azt jelenti, hogy egy ember kijelentései mögött valamilyen ki nem mondott érdeket sejtünk, és a kijelentések értelmét ebben a ki nem mondott (általában hatalmi) érdekben találjuk meg.

A fönti esetben ez az érdek nyilvánvalóan az önigazolás. Az apa nem mondhatja azt, hogy "kérem, én elrontottam a gyerekem életét azzal, hogy nem szerettem eléggé"; inkább kibúvót keres, igazolja magát. Ez, mondjuk így, egy könnyen átlátható, átlátszó, világos eset, csöppnyi emberismerettel mindenki könnyedén átlát rajta. (Tegyük hozzá, alighanem ez magyarázza a Mónika (Balázs) show típusú műsorok sikerét; pszichológiai sikerélményt nyújt az átlagembernek.)

Világos, hogy a legtöbb élethelyzetben nehezebb "átlátni a szitán". A gyanú hermeneutikájának hívei azonban váltig állítják, hogy voltaképpen minden kijelentés mögött fölfedezhető valamilyen önző érdek, önmentő, énvédő szándék, és az emberek tulajdonképpen csak mindezek kifinomultsági fokában különböznek egymástól. Van, aki ügyesebben leplezi, hogy valójában egy másokat leigázni akaró önző állat; van, aki kevésbé ügyesen.

 

A jóindulat hermeneutikája

Ismét egy példa. Legyen megint ugyanaz. Az apa megint azt állítja, hogy szereti a fiát, a fia meg megint drogozik és csavarog. Biztos, hogy mindezt csak úgy lehet érteni, hogy az apa egy önző állat, aki a szép szavakkal önmagát védi a lelkiismeretével való szembenézéstől? Természetesen nem biztos. Hermeneutika csak ott van, ahol nincs bizonyosság (lásd a definíciót). Ezt az apát nem ismerjük. Nem tudjuk és nem tudhatjuk, hogy miért mondja azt, amit mond. Mondandója mindenesetre arra utal, hogy szeretné szeretni a gyerekét, csak erre valamilyen okból nem volt képes. Mondandója mintha segélykiáltás és kérés volna: "segítsetek, mondjátok el, hogy hogyan kell ezt csinálni!" Még egyszerűbben: "meg akarok változni, meg akarom változtatni az életem!"

A jóindulat hermeneutikája azt jelenti, hogy az ember kijelentéseit úgy értjük, ahogyan az szerintünk a lehető legértelmesebb. (Történelmi gyökere ennek az, hogy a hermeneutika eredetileg a Biblia értelmezését jelentette, vagyis egy feltételezhetően tökéletes Isten szavának értelmezését. Amikor tehát vita merült föl, hogy melyik jelentés helyes, akkor ki kellett mondani, hogy "az a jelentés igaz, amely leginkább összhangban van a jelek szerzőjének tökéletességével".)

A fönti példában elkezdhetünk tehát beszélni a hogyan továbbról. Az önzés öncélú leleplezése helyett rátérhetünk arra a kérdésre, hogy az illető apa mit szeretne tehát másképpen csinálni. De ez megint egy könnyen értelmezhető helyzet. Csekély emberismerettel rögtön látható, hogy az apa voltaképpen segítséget kér. Az életben előforduló legtöbb kommunikációs helyzet bonyolultabb ennél.

Tehát?

Tehát sohasem lehet abbahagyni a kísérletezést, hogy megértsük a másikat, hiszen a valóság az, hogy sohasem értjük helyesen. Az embert (de nem csak az embert) nem lehet megismerni. És ez nagyon jól van így. (Képzeljük el az ellenkezőjét!)

De vegyük újra a legaktuálisabb példát: holland-olasz 3-0. Vajon mi értelme volna focimeccset nézni, ha bizonyos tudással rendelkeznénk arról, hogy mi történik a pályán? A példa azért jó, mert vannak olyan emberek, akik rendelkeznek ezzel a tudással: ők azok, akik nem néznek focimeccset. És ezt egyetlen futballgyűlölő se vegye elmarasztalásnak!

Én például soha nem nézek amerikai focit, mert tudom, hogy ott mi történik a pályán: semmi érdekes, egymásnak feszül egy csomó ízléstelen szerelésbe öltözött férfiember, aztán a végén nyer valamelyik csapat. Ennyi. Tudom, hogy minden eddigi meccsen ez történt, és tudom, hogy minden továbbin ez fog történni. Az amerikai focihoz nincs szükségem hermeneutikára.

Az egész világot és az egész életet is lehet hermeneutika nélkül szemlélni. Mondhatjuk, hogy létezik objektív igazság. Igaz, ebben az esetben lemondunk arról, hogy bármit is megértsünk abból, ami körülöttünk történik. Vagy-vagy. Szabadon döntünk, szabadok vagyunk.

4 komment

Címkék: filozófia hermeneutika


2008.06.06. 18:31 pontilyen

Kiterítem a lapjaim (avagy foci EB 2008)

Most már tényleg csak egyetlen egy nap, és útjára indul a labda Bázelben, a XIII. labdarúgó Európa-bajnokságon. Most már igazán ideje (és itt meg helye is) van, hogy megírjam, kinek (mennyire) és miért szurkolok. 1-től 10-ig adom a pontokat, az 1 a semennyire, a 10 a nagyon. A csoportbeosztás sorrendjében haladok, rövidke indoklásokkal.

Svájc: Hogy van-e mit szeretni bennük? Naná. Már csak azt is, hogy ők képviselik az egyik rendező országot, ilyeténképp az EB-láz fönntartása végett kutya kötelességük minél tovább eljutni. Ha a védelmük olyan lesz, mint két éve a világbajnokságon (ahol új rekordot fölállítva úgy estek ki, hogy egyetlen gólt sem kaptak!), akkor nincs is mitől tartaniuk. 7 pont.

Csehország: Túlzottan sose szurkoltam nekik. Még akkor sem, amikor a mostaninál sokkal jobbak voltak, mint például a '96-os EB-n, Poborsky (portugálok ellen bemutatott) átemeléses álomgólja idején. Lehet, hogy csak, mert utálom a sört, de ők nekem egy szürke kis színes kiscsapat. 6 pont.

Portugália: Őket viszont nagyon bírtam, amíg meg nem jelent a színen Cristiano Ronaldo, közmegegyezés szerint minden idők legellenszenvesebb labdarúgója. Ő egymagában mínusz négy pontot jelent, meg azt, hogy "inkább a csehek, mint ők". 5 pont.

Törökország: Róluk bennem még az van meg, hogy 1990-ben a Megyeri úton a magyar válogatott 8 (!) perc után már 3-0-ra vezetett, majd 90 után 4-1-re nyert ellenük. Az ilyen alapélményt nemigen írhatja felül a 2002-es koreai-japán furcsa VB-n szerzett bronzérmük sem, szóval, nálam ők még mindig a "futottak még". 5 pont.

Ausztria: A másik rendezőt mindenki lesajnálja (még saját maguk is), és ez máris szimpatikussá teszi őket. Mekkora élmény már, amikor egy lesajnáló személy pofára esik! Meg egyébként sincs semmi bajom az osztrákokkal. Mégiscsak Mozart, Freud, Musil, Wittgenstein országa... 7 pont.

Horvátország: Amennyire a csehek nálam a "szimpatikus szláv szomszédból" csak a "szláv szomszéd" (hogy mennyire szomszéd persze, azt hagyjuk), annyira hordoznak a horvátok valamennyit a szimpatikusból is. Az alapélmény persze kétségkívül a 98-as csapatuk, mely Franciaországban minden bizonnyal VB-döntőbe jut, ha nem Franciaország ellen játszik Franciaországban a VB-döntőbe jutásért, és bár azóta nem Suker, Simic és Jarni színvonalán játszanak, egy titkos csurit azért kapnak tőlem. 7 pont.

Lengyelország: A lengyelekkel igazán semmi bajom nincsen, de tényleg, mi is lehetne; a focijuk viszont soha nem tudott magával ragadni. Egyszerűen még semmiféle fociélményt nem szolgáltattak nekem (sem válogatott, sem klubszinten), és tekintve, hogy nagyjából húsz éve kísérem figyelemmel a nemzetközi labdarúgást (is), emellett nehéz lenne elmennem hét ponttal. 6 pont.

Németország: Hogy az ember miként válik németfoci-szurkolóvá, az bizony szövevényes kérdés, az viszont, hogy én azzá váltam, tény. Most mondjam azt, hogy Goethe, Nietzsche, Heidegger? Akkor azt mondják, hogy Göbbels és Hitler.  Akkor mondjam azt, hogy a 90-es vébén (életem első vébéjén) az első két meccsükön kilenc (!) gólt vágtak? Fejemre olvassák, hogy ugyanott az utolsó három meccsükön összesen hármat, abból is kettőt 11-esből. Vagy mondjam, hogy két szemesztert töltöttem németországi egyetemeken, és milyen jó volt ott? Mondom; de nem ezért szurkolok nekik. Hanem... (?) 8 pont.

Franciaország: Ha az emberbe gyerekkorától azt nevelik belé, hogy Trianon óta a franciákat illik egy kicsit nem szeretnie, akkor ez az amúgy ostobaság a racionalitás síkján tökéletesen kezelhető lesz, de az olyan érzelmi dolgokban, amilyen a foci, csak-csak ki tudja élni magát. Pláne, hogyha nevezett ország futballistái a játékukkal sokat, a viselkedésükkel pedig még többet tesznek azért, hogy buta előítéleteink megmaradjanak. 4 pont.

Románia: Ők az ellenpélda! Nem azért ellenpélda, hogy legyen ellenpélda is, hanem mert így hozta a sors. Mert engem aztán még egy focipályán sem érdekel Trianon, ha egy csapat úgy játszik, mint Hagiék (Munteanuék, Dumitrescuék, Moldovanék) annak idején, pl. '94-ben, ahol többek között az argentinoknak is három gólt vágtak. Aki így tud focizni, annak én még azt is megbocsátom, amit nem követett el. Pláne, ha eközben még a pályán kívül is rokonszenves. 7 pont.

Olaszország: Hosszú éveken át Itália volt a nagy kedvenc. '90-ből a hazai menetelésük (ó, Donadoni, Carnevale, Baresi, Maldini, Vialli...), '94-ből meg a sírból visszahozott vébéjük marad örök élmény. Azóta azért történt egy s más, ami ellenszenvet gerjeszt bennem irántuk, két éve megnyert vébécímük miatt pedig különösebb motivációm sincs, hogy idén mellettük álljak. Talán egyedül az ellenfeleik. 6 pont.

Hollandia: Mert hát Hollandiával én úgy vagyok, hogy vagy nagyon igen, vagy nagyon nem. És most épp nagyon nem. Amit két éve foci néven bemutattak, az merénylet volt a jóízlés ellen. És semmi jel nem mutat rá (a selejtezők legalábbis a legkevésbé), hogy antifutballjukon pont az EB tiszteletére változtatni fognak. Ha igen, annak persze örülni fogok, mint egy citromsárga, mégis édes narancsnak. 5 pont.

Oroszország: Én az oroszokkal kábé úgy vagyok, mint a csehekkel. Nem nagyon találok okot, hogy szurkoljak nekik, pedig amúgy néha egészen kiválóan játszanak, meg hát ők is a "szimpatikus (?) szláv szomszéd (??)" kategóriája. És pláne, hogy kedvenceimmel (hogy kik ők, arról hamarost) egy csoportba kerültek, drukkolni én inkább a kiesésükért fogok. 6 pont.

Görögország: Na nem ők. Mármint a kedvencek. Nekem ők a török-kategória. Hiába címvédők, azért a görög, valljuk be, egy igen unalmas és -- félve írom -- gyenge alakulat. Próbálnám persze a görög filozófiát mentsvárként hozni, hogy valamiképp mégiscsak szurkolni tudjak nekik, de nem megy. A görög fociválogatott leírhatatlanul messze van Epikurosztól, de Arisztotelésztől is. 5 pont.

Svédország: Mindig kedveltem a focijukat, fogalmam sincs, hogy miért. A legracionálisabb indok az, hogy mindig tudtak gólt lőni. Most is fognak tudni, ez nem is kétséges. A svédek meccsei valamiért mindig érdekesek. Két éve az angolok ellen például minden szögletük gólhelyzetet eredményezett. Trinidad és Tobago ellen huszonöt helyzetük ellenére is 0-0-át játszottak. Tőlük (úgy értem, a svédektől) idén is várok meglepetést. 7 pont.

Spanyolország: Na de igen, hát ők az abszolút kedvencek. Minél többször játsszák el ugyanazt (remek csapattal megyünk, világklasszisokkal, két éve veretlenek vagyunk, és... leégünk), a szimpátiám annál erősebb, a bizakodásom pedig annál nagyobb, hogy na majd most. Annyi balszerencse közt (vö. 2002, Dél-Korea-Spanyolország, igen, azon a furcsa vébén), oly sok viszály után (Raúl kontra Aragones), talán most majd megáldja őket az Isten, és védő kart nyújt feléjük. Ámbár a lelkem mélyén érzem, hogy már megint nem fog. 10 pont.

23 komment

Címkék: játék foci eb


süti beállítások módosítása