Pontilyen pont ilyen

Amióta blogolok, gyakran töprengek azon, hogy miről szólnak a blogok. Úgy értem: miről szólhat egyáltalán egy blog. És a következő jutott eszembe. Egy blog alapvetően kétféle dologról szólhat: 1. vagy arról, ami megtörtént velem; 2. vagy arról, amit különféle médiumok közvetítenek felém.

Például a politika az nem velem történik meg, azt csak közvetítik nekem, tehát a második kategóriába sorolandó. Ha viszont sétálok az utcán, és fejemre esik egy macska, és én ezt megírom, na, az az első kategória. Politika: 2, macska: 1.

Az ellenérvet már itt hallom a fülemben: a politika döntéseket hoz az életemről, tehát nagyon is vonatkozik rám.

Csakhogy ez nem ellenérv. Soha nem jutna eszembe tagadni, hogy a média által közvetített dolgok egy jelentős része vonatkozik rám. Azt tagadom, hogy ezek a dolgok tennék ki az életemet.

Van viszont egy ezerszer jobb ellenérv a fönti kategorizálással szemben. Mégpedig az, hogy mindent, amit sajátomnak vélek, valami már közvetít felém. Jó reggelt, már maga ez a blog is egy médium által szóródik szét! Igen, ez kemény érv. Olyannyira, hogy már abban is kételkedni kezdtem, méghozzá aligha alaptalanul, hogy van egyáltalán valami, ami én vagyok, ami a sajátom.

Ideje kifejtenem, hogy miért írom ezt a bejegyzést.

Utazom a metrón (a föld alatt), figyelem a hirdetéseket (amikor épp nem az emberek arcát), és rosszkedv kerít a hatalmába. Egyik hirdetés rosszindulatúbb és butább, mint a másik. Hülyének vagyunk nézve, mi, emberek.

Ám van olyan hirdetés is, amely beindítja a gondolataimat. Száz éves idén a Nyugat című folyóirat, és ennek örömére a metrószerelvényeket is kidekorálták néhány nagy nyugatos arc fényképével. Nem tudom, hogy sznobizmus-e kimondanom (szerintem nem), mindenesetre örülök neki. Jó az, ha az átlagos magyar (vagy nem magyar) metróutazó legalább ilyen módon szembesül egy reklámok fölötti világgal. Akkor is jó, ha ez a szembesülés csak egy pillanatig tart. Az élet lényeges mozzanatai úgysem hosszabbak egy pillanatnál.

A magamfajta (értsd: bölcsész) mégsem elégszik meg velük. Ha már ott van Németh László arca, elolvasom a szövegeket is, melyek Németh László arcát körülveszik.

Nem tudom, hogy ez itt egy lelkizős "női", vagy egy a világ problémáira biztos megoldást kínáló "férfi" blog-e. Talán egyik sem, talán mindkettő. Igyekszem magamat adni.

Ám ha magamat adom, akkor be kell vallanom, hogy van egy igazán furcsa szenvedélyem: gyerekkorom óta nagyon érdekelnek a stadionok. Szerintem korunk legcsodálatosabb épületei ők. Nem pusztán azért vannak ugyanis, hogy bizonyos hasznos (pl. kereskedelmi, üzleti, lakhatási stb.) célokat szolgáljanak; hanem (amellett, hogy persze hasznos célokat is szolgálnak) egy egész estét betöltő élménynek adnak teret. Magyarán: helyszínei az élet legfényesebb pillanatainak. Magyarán: szentélyek.

18-as karika: kedden éjjel olyasmi történt velem, ami még (emlékeim szerint) soha. Egyszerűen (azt hiszem, a szó szoros értelmében) mindent kihánytam, amit aznap elfogyasztottam. Szépen visszafelé az egész aznapi menüt. Emlékeim szerint négyszer futottam ki a WC-re, hogy mindezt megtegyem. Iszonyatosan undorító élmény. Képzeljük el (avagy inkább: ne is képzeljük el!), milyen az, amikor az ember nyelőcsövén, torkán és nyelvén végigmegy a sok-sok félig megemésztett étel. Már maga ez az esemény is gyomorforgató.

Ez azonban még semmi. Érthető módon annyira legyengültem, hogy az eset után szó szerint a karomat is alig bírtam fölemelni. Rázott a hideg, és remegett belül minden. Másnap (azaz tegnap) reggel ki sem bírtam kelni az ágyból, szó szerint tessék érteni, hogy még ahhoz sem volt erőm, hogy legalább a számítógépig elvánszorogjak. Egész nap csak hevertem, félig-meddig aludtam, ettem egy pár szem szőlőt és krumplit, és megpróbáltam valahogy kikúrálni magam. És persze gondolkodtam.

He laatazic elcoetoeoei veelseeg adi bloegoeloeoeneel, eccoer caacscsaagtalanvl ebben vedioec. Adiszarvan nam ivt aszamba sammi. Meermint emiroeoel iirhetnaac.

Iohat coermeeniveelseeg, tocatlancodhatnac peertoec, laieerethetie megeet perlemant ees oerszeeg: cit aardacal? Meer mindant leiirtec meesoec, mindanrool. Nincs yyi e nep elett.

Iidi ezteen szeezedic bloegbaiadizaasamat caanitalan vedioec e phoermeevel faldoebni, he meer e terteloemmel nam phoeg sicarvlni. Azt e baiadizaasamat yyibaszaadban aas yyimedier hajasiireessel oelveshetieetoec.

Alnaazaast, he az idi nahazabban covathatoo; lagcozalabbra magproeoebeeloec adi aarthatoobb aas mindanacaloot tertelmesebb poesztoet oszszahoezni.

Aki figyeli a szövegeimet (nem tudom, van-e ilyen ember rajtam kívül), az megfigyelheti, hogy a gyomor-metafora igen jelentősen felülreprezentált bennük. Ha valamit nem értek, azt "nem veszi be a gyomrom", nem tudom "megemészteni"; ha valamit elítélek, attól "hányingerem" van; ha valami taszít, akkor az "gyomorforgató". Nem véletlenül. Az embert jellemzik a metaforái.

Úgy is mondhatnám: a metafora maga az ember.

Elvégre (de ez már tényleg nyelvfilozófia, és nem is a legrosszabb fajta!) az ember szó maga is egy metafora. Sőt, a nevem is metafora. Az egész világ metaforákból áll.

De maradjunk a gyomornál! Vajon mi az oka, hogy ennyire kultiválom a gyomromat? Van-e netán valamilyen különleges oka ennek?

Persze, hogy van! Kettő is. Az egyik alkati, a másik filozófiai.

Egy furcsa élményről szeretnék írni. Azt hiszem, ezúttal nagyon rövid leszek.

A furcsa élmény az, hogy különféle folyóiratokat lapozgatva egyre gyakrabban bukkanok ismerősök nevére. Azokéra, akikkel együtt koptattuk iskolák és egyetemek padjait. Akikkel együtt képzelegtünk arról, hogy milyen lesz majd felnőttnek lenni. Akikből ki se néztük volna, hogy valaha is komoly emberek lesznek. És íme, most vezető napi- és hetilapokban, folyóiratokban és könyvekben publikálnak.

A világot most már a mi korosztályunk alakítja. Ha rosszul alakulnak a dolgok, az a mi személyes felelősségünk. Ha hülyeségeket beszélünk, nem koppintanak az orrunkra, hanem minket koppintanak majd az utódaink.

A gondolat, hogy az iskolapadokban a "jövendő világ" ül, nekem mindig egzotikusnak és ijesztőnek tűnt. Hogyan? Ezekre az életveszélyes ostobákra, a gyerekekre, akikben sokkal több az ártásra és rombolásra való hajlam, mint az alkotásra és jószándékra, bízzuk a jövőt? Pedig tényleg. Nincs az az Isten, amelyik megóvna minket önmagunktól.

A StoryTv ezen a héten megint elkezdte vetíteni a Dallas című filmsorozatot. A hozzám hasonló korú emberek (itt, Magyarországon) Jockey-n és Pamelán, Bobby-n és Cliff Barnes-on nőttek föl; mert bár az eredeti amerikai sorozat 1978-as, hozzánk természetesen csak a rendszerváltás idején kerülhetett át. Maga az imperialista kapitalizmus.

Persze én már annak idején sem néztem minden részt. A sorozat első pár tucat epizódja például úgy en bloc kimaradt. De aki később csatlakozott a nézősereghez, az is élvezni tudta és értette a cselekményt. Mert az egész filmsorozat vérprofin volt megcsinálva.

Most kíváncsiságból ismét megnéztem egy-két részt (és talán meg is nézek még jó egypárat); szeretném tudni ugyanis, hogy ennyi év után most milyennek látom ezt a (mit tagadjuk?) szappanoperát. Mi az, ami most nekem föltűnő benne.

A blog.hu (amely mindenkit szeretettel hív, hogy nyisson blogot) tizenegyféle gyári sablont kínál föl az egyszeri blogolónak, melyekből kiválasztható a blog blogolónak leginkább tetsző megjelenése. Aki blogol, az tudja, miről van szó; aki nem, annak mindjárt mutatok példákat.

Azon gondolkodtam el az utóbbi napokban, hogy vajon mi irányítja az egyszeri blogoló döntését a sablon kiválasztásában, illetve hogy mit mond el nekünk ez a választás. És gondolkodás közben arra jutottam, hogy bizony igen sokat elmond egy blogolóról, hogy melyik sablonban érzi magát a legjobban. Kicsit olyan ez, mint az öltözködés. Vagy mint bútoraink (tárgyaink, tollaink, csecsebecséink) kiválasztása. De most már tényleg mutatom a példákat.

Eddig mindig csak olyan filmekről írtam ide, amelyek tetszettek. Ez nem is csoda, tekintettel arra, hogy ha egy film nem tetszik, akkor meg se nézem. Akkor öt másodperc (vagy öt perc) után elkapcsolok.

Az, hogy egy film jó-e vagy sem, ugyanúgy kiderül pár jelenetből, mint egy regény minősége pár mondatból. Az igénytelenség pillanatok alatt kiviláglik.

Mint tegnap éjjel, amikor kapcsolgatás közben belenéztem egy amerikai-francia thrillerbe, de öt perc után undorodva kapcsoltam el róla.

Apukám rendszeresen jár a kispesti uszodába, ahol a szauna (mint talán minden szauna) egyfajta Forum Romanumként is funkcionál. Kibeszélik az emberek (és micsoda emberek!) az ügyes-bajos dolgaikat.

Jár oda például egy kispesti focistának az apja is. Nem mondok nevet, hogy kié, mert tök fölösleges. A lényeg, hogy persze a foci is szóba került.

Mindig minden sora meghatott. Fogalmam sem volt (és most sincs), hogy hogyan csinálja. De a leginkább mégiscsak az lepett (és lep) meg, hogy az élvezetben, melyet adott, nem osztozhattam senkivel. Úgy tapasztaltam, hogy Arany Jánost senki sem ért(ékel)i igazán.

A technokraták eleve az egész költészetet értelmetlennek tartják. Az, hogy ők nem tudnak mit kezdeni Arannyal, csöppet sem meglepő. A bölcsészek értetlensége annál inkább. Még a legkvalifikáltabb, legérzékenyebb bölcsészek is szívesebben olvasnak darabolós pornót (vö. Amerikai Psycho), mint Arany-balladákat. Miért? Szerintem azért, mert felszínesek, érzéketlenek, távol vannak a nyelvtől, nincs bennük alázat.

Így volt ez már korábban is. Aranyt csak nagyon kevesen méltatták érdemeinek megfelelően. Kosztolányi volt az egyik (sőt, bátran mondhatom: a) legkitartóbb méltatója. Ő (szerintem nagyon pontosan) így írt Arany Jánosról:

Soha nem találkoztam még költővel, aki a nyelvvel ily csodát művelt volna. Nála nyelv és érzés, eszköz és cél, szándék és kifejezés döbbenetesen egy. Valahányszor egy szót használ, az más színt, árnyalatot kap, mint a közbeszédben, valami varázst, mely addig nem volt benne, erőt vagy bájat, zengést vagy selypítést, vagyis eltolja a költői-képzetes sík felé s ez az a boszorkányság, mely minden irodalmi alkotás mélységes lényege, titkos mivolta. Ő maga a magyar nyelv.

Vajon mit jelent az, hogy "nyelv és érzés" "döbbentesen egy"? Szerintem azt, hogy a szavainkban (a saját szavainkban) általában nem vagyunk egészen benne. Nem vesszük őket teljesen komolyan. Hányszor kimondjuk egy nap, hogy "köszönöm"; de vajon hányszor értjük egészen szó szerint? A hétköznapi nyelvhasználatunk nem olyan (nem jut eszembe jobb szó) intenzív, mint a költői nyelv. Nem az a célunk, hogy a legtalálóbb kifejezést találjuk meg, hanem az, hogy megértessük magunkat. Egyfajta nyelvi lustaság ez. Miért mondanánk valamire, hogy karmazsinvörös, ha a piros is megteszi? Arany nyelve hihetetlenül intenzív. Ő nemcsak azt mondja meg, hogy az adott tárgy karmazsinvörös-e, hanem egyéb szempontokból is körülhatárolja, megmondja a pontos illatát, megmondja, hogy hogyan mozog, minden részletét megeleveníti, úgy, hogy végül a tárgy valósággal életre kel. Azt hiszem, ezt nevezi Kosztolányi "boszorkányságnak".

Véget ért Pekingben az olimpia, a magyar küldöttség 3 arany-, 5 ezüst- és 2 bronzéremmel Norvégiával holtversenyben az éremtáblázat 21. helyén végzett. Ennél, azt hiszem, mindnyájan többet vártunk. Vagy ha nem vártunk többet, az legalább annyira elszomorító, mint maga az eredmény. Magyarországnak a világ élsportjában nem ez a helye, soha (és ezt vegyük a szó szoros értelmében: soha) nem ez volt.

Azért akarom ezt leszögezni, mert az utóbbi napok (és hetek) véleményei és kommentjei között semmi sem háborított föl jobban, mint az a vélekedés, hogy "megtaláltuk a helyünket, erre vagyunk képesek, ez a realitás stb. stb." 1992-ben, Barcelonában talán nem a három arany lett volna a "realitás"? A beletörődő vélekedések helyett inkább azon kellene elgondolkodni, hogyan térhetnénk vissza, ha nem is a barcelonai, de legalább az athéni eredményeinkhez. Hogyan írhatnánk felül a "realitásokat".

Az ókori görögöknél (és rómaiaknál) saját istene volt a részegségnek. Úgy hívták: Dionüszosz (vagy Bacchus). Évente egyszer hatalmas ünnepségek keretében áldoztak neki a polgárok. A mámor, a szőlő és bor által kínált tudatmódosulás ezeken a napokon nem szégyen, hanem erény volt. De nem is erény, hanem maga az élet. A túlcsorduló élet teljessége.

A középkorban aztán változás történt: a részegség megvetés tárgya lett, a részeg emberre a kicsapongó senkiházi szégyenbélyegét ütötték. A mértéken túli borivás bűnnek számított, amelyért a bűnös súlyosan meglakol majd. Az aratóünnepeken tovább élő népi hagyományok keresztény szimbólumokkal telítődtek. A karneválokat így tudta nemcsak megtűrni, de kifejezetten támogatni is az egyház. Magatartás és elvek különváltak: az emberek továbbra is részegeskedtek, bár elvileg ez tiltva volt.

Azt is szeretem a sportban, hogy -- miközben leképezi életünket -- egyfolytában újabb és újabb morális problémákat vet föl. Olyanokat, amilyeneket tényleg csak az élet produkál.

Ilyen probléma nekem Fazekas Róberté.

Fazekas Róbertnek négy évvel ezelőtt csaknem egy egész ország drukkolt, hogy a talán legklasszikusabb olimpiai versenyszámban, a diszkoszvetésben olimpiai aranyérmet nyerjen Athénban. Esélyes volt, sok kisebb versenyt megnyert már előtte, és úgy hallottuk, hogy jól sikerült a formaidőzítés. Néztük a versenyt (egy ország), és izgultunk. És Fazekas nyert! Emberek milliói ünnepelték.

2008. február 14-e, Valentin Nap, a szerelmesek napja. Ekkor kezdtem (vágtam?) bele ebbe a netnaplóba. Késő éjszaka, orrvérzéssel. Azóta (ezzel a mostanival együtt) kilencven bejegyzés született, és ezret közelíti a kommentek száma. Őrületesen sok betű. Nagyon kevés kép. Nagyon sok úgynevezett gondolat. Nagyon kevés olyan, amellyel ne volna érdemes eljátszani. Köszönet értük az olvasóknak, mert a blogot jórészt ők alakítják. Az orrvérzésből bármi lehet, de az olvasók kommentjeiből újabb és újabb bejegyzések lesznek. Igen, szabadabb ez a pálya, mint gondolnánk.

Pont az a baj, hogy nem gondoljuk így elégszer. Úgy képzeljük, hogy a dolgok eleve adottak, és nem formálhatjuk őket. Pedig de. Nem vagyunk eléggé tudatában a hatalmunknak. Szabadságunk részegítő érzésének. Annak, hogy minden rajtunk áll.

Pár nap már lepergett a pekingi olimpiából, de a magyar küldöttség még mindig nem szerzett aranyérmet. A szurkolókban (és a csapatban) érezhető a türelmetlenség és a parányi, de palástolt feszültség. Nem jön össze semmi. Mi lesz itt? Hát hiába kelünk mi naponta hajnali négykor, ötkor, fél ötkor?

Hadd mondjam el gyorsan, hogy mit gondolok erről a türelmetlenségről. A türelmetlenségről, amely engem is ugyanúgy jellemez, mint mindenkit, aki végső szereplésként (mindössze) három-négy magyar aranyérem esetén nagyon-nagyon csalódott volna.

Azt gondolom, hogy hülyeség. Megmondom, hogy miért.  

De nem csak neki.

Kikölcsönöztem ugyanis az általa itt az egyik bölcsészet vs. technokrácia vitában ajánlott Raymond Aron-könyvet, Az értelmiség ópiumát. Még nem kezdtem el olvasni, de a borítón levő szöveg máris igen izgalmasnak mutatja.

Tessék elolvasni a "tovább" után a fülszöveget, aztán helyeselni vagy utálkozni (vagy mindkettőt), mint egy rendes virtuális kocsmában. De persze csak a fülszövegről...

Gondolom, valamennyi olvasóm sejti, hogy nem vet föl éppen a vagyon (mondhatni: nem tartozom a társadalom felső rétegéhez), meg azt is, hogy a pénzügyek intézése minden, csak nem az én mesterségem. Igyekszem rábízni magam másokra, akikről nagy bizalommal feltételezem, hogy nem az olyasféle balekok kicsinálására esküdtek össze, amilyen, ugyebár, én vagyok. De a morális tanulságok pedzegetése helyett jöjjön inkább a történet. Nem lesz happy end.

Mintegy tíz nappal ezelőtt valamennyi, ERSTE Bankban lekötött pénzemet áthelyeztem egy jobb kamatozású opcióba, amelyet a bank "A nagy dobás" fedőnévvel illetett. Tök jó, hiszen a kamat így mintegy 2%-kal több lesz, vagyis az akción tutira jól járok. Alá is írtam a papírokat, és vártam, ahogy képzeletben csak úgy dagad és dagadozik a bankszámlám.

Pekingben most már csak egyet kell aludni az olimpia nyitóünnepségéig. Kína (állami és sportvezetése) hét éve erre a napra vár. A mi számunkra elképzelhetetlen, hogy mi lehet most ott. Kína (élsportja) arra is készül, hogy az éremtáblázaton mindenkit maga mögé utasítson. Mindenkit, kivétel nélkül. A németeket, az oroszokat és -- ami a lényeg -- az Egyesült Államokat is. Elképzelhető, hogy ez meg is történik majd.

Természetesen, amikor csak tudom, nézni fogom az olimpiát. Ezzel világéletemben így voltam. Amikor csak tudtam, mindig néztem. Az 1980-as moszkvai olimpiát például egészen objektív okokból kifolyólag kellett kihagynom. 1984-ben nekünk, magyaroknak nem volt olimpia. De Szöulból már vannak emlékképeim. Tizenegy aranyat nyertünk.

És aztán 1992-ben Barcelonában megint tizenegyet.

Gyerekkorom óta bölcsészek és technokraták vesznek körül.

Gyerekkorom óta érzem rosszul magam bölcsészek és technokraták között.

Gyerekkorom óta tudom, hogy bölcsészek és technokraták kölcsönösen lenézik egymást.

Ha nem hiszed el, olvasóm, akkor kattints a "tovább" szóra, megpróbálom elmagyarázni, hogy pontosan mire is gondolok. Aztán vitatkozz velem, ha kikéred magadnak.

Az utóbbi napokban sajnos túlságosan sok szabadidőm halmozódott föl (eredeti tőkefelhalmozás), aminek következményeképp túlságosan is sok időt töltöttem a világháló különféle vitafórumaiban. Ez bizony igen helytelen, mert elviszi a figyelmemet bizonyos lényegesebb dolgok mellől. De ha már így alakult, úgy döntöttem, hogy kihasználom az időt, és szépítgetem egy kicsit a blogomat. Elvégre "a blogoláshoz hozzátartozik az is, hogy a bloggerek előszeretettel módosítgatják, csinosítgatják blogjukat". (Természetesen ez utóbbi mondatot is a napokban olvastam.)

No, lementem tehát a "bányába" (mert metaforikusan így nevezik itten a helyet, ahol írogatom és szerkesztgetem a bejegyzéseket), hogy "módosítgassak és csinosítgassak". Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy e misszió meghaladja az erőmet.

Világéletemben így gondolkodtam. Aki valamit szid, csepül, fikázik, az nem ért semmit.

Képzeljük el azt az embert, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy 2+2=4; hogy németül az asztalt Tisch-nek mondják; hogy vannak a világban földrengések; és hatalmas dühében kikel a világ eme igazságtalanságai ellen, és megbünteti a létezést azzal, hogy fikázza. Hát nem gondolnánk úgy, hogy ez az ember nevetséges?...

De miért olyan nyilvánvaló e fönt említett esetekben a nevetségesség, és miért nem nyilvánvaló mindig? Hát alighanem azért, mert képzeletünk szerint vannak dolgok, amelyeken úgyse tudunk változtatni, és vannak dolgok, amelyeken tudunk. Na most, ez egy ostobaság. Rövid úton beláthatjuk, hogy fikázással semmin sem tudunk változtatni. Változtatni esetleg cselekvéssel lehet bármin is, de az ilyen dolgok köre is sokkal szűkebb, mint képzeljük. Sok millió törvény mozgatja a világunkat, és ezekből pár százat, ha ismerünk. Pár száz (általunk véletlenül megismert) törvény szabályait kiterjeszteni a végtelen univerzumra: ezt jelenti a fikázás.

Vegyünk egy példát. Nekem például nagyon nem tetszett annak idején, hogy Gyurcsány az őszödi beszéd kiszivárgása után nem mondott le. Máig meggyőződésem, hogy országunk sokkal jobb helyzetben volna most, ha akkor a miniszterelnökünk bátrabb. De mit érek el azzal, ha emiatt (az általam vélt igazság miatt) Gyurcsányt éjjel-nappal szidalmazom? Valószínűleg csak annyit, hogy elrontom a saját jókedvemet.

Mégis, a fikázás kultúrája Magyarországon fénykorát éli. Nézzünk rá az indexcímlapon megjelenő blogokra! Valamivel mindenkinek baja van. Vagy a kormánnyal, vagy az ellenzékkel, vagy a tüntetőkkel, vagy az otthonmaradókkal, vagy a BKV-val, vagy a buszvezetővel, vagy a gyerekekkel, vagy a felnőttekkel, vagy a vállalatokkal, vagy a munkavállalókkal, vagy a magyarokkal, vagy a külföldiekkel, vagy a magyar focival, vagy a nemzetközi focival, vagy a fiatalokkal, vagy az öregekkel, vagy önmagával, vagy másokkal, vagy az adórendszerrel, vagy az adórendszer kritikusaival, vagy azzal, hogy meleg van, vagy azzal, hogy nincs meleg, vagy a médiával, vagy a média hiányával, vagy a jobboldallal, vagy a baloldallal, vagy a Turullal, vagy a Turul elbontásával, vagy a cigányokkal, vagy a cigányok kritzálóival, vagy Vitrayval, vagy Vitray mellőzésével stb. stb., estig folytathatnám, és akkor se érnék a végére.

Ebből számomra az következik, hogy Magyarország vészesen el van butulva.

És akkor itt kell megcsavarnom azt, ahogy "világéletemben gondolkodtam". Mert hát ezek szerint e poszttal én is beálltam a fikázók táborába, mégpedig azzal, hogy én meg tehát Magyarországot fikázom. És tulajdonképpen így is van.

De van egy különbség. Én tudom magamról, hogy buta vagyok, vagyis tudom, hogy a fikázás butaság, és hogy nevetséges. Rövidebben: én tudom, hogy aki fikázik, az buta.

És ha ezt sokkal többen tudnák magukról, és mindenki egy cseppnyivel kevésbé venné komolyan magát, akkor világunk (és benne országunk) egyből klasszisokkal élhetőbbé válna. Azt hiszem. Semmi okom nincs kizárni mindazonáltal, hogy tévedek.

Életemben eddig kétszer voltam hosszabb időn át (egy-egy félévre) Németországban. Először Berlinben, aztán Jénában. Alkatilag hozzám az utóbbi hely áll sokkal közelebb, és ez meghatározta azt is, hogy az utóbbi helyen határozottan jobban éreztem magam.

Egy elég nagy világ van bennem belül, és ha a külső világ is nagy, mint ahogy Berlinben igen nagy, akkor összezavarodom, és nem érzem jól magam. Na mindegy. Nem erről akarok írni. (Lehet, hogy ezt az első két bekezdést törölnöm is kéne.)

Arról akarok írni, hogy Jénában összeismerkedtem egy francia lánnyal, akivel rengeteget tudtunk röhögni és kacarászni. Kacér volt, de én csak mosolyogtam azon, hogy szintén Jénában megismert (német) barátja, egy bizonyos Thomas, jól érezhetően féltékeny volt rám. Pedig a mi viszonyunkban nem volt semmi erotikus, csak annyi, amennyi minden emberi viszonyra jellemző. Egyszerűen csak egymásra talált az életünk, egyébként viszonylag vékony szálakkal. Kapcsolatunk leginkább a közös szemináriumokra, a közös ebédelésekre és közös kávézgatásokra terjedt ki (cukor nélkül és feketén itta a kávét, hatalmas bögrékben), melyek során mindketten bámultuk e német kisváros szépségét és kulturáltságát. (Ő szerelmes volt, én meg... én is szerelmes voltam. Meg Jéna különben is tényleg nagyon szép.) Ő mondta ki rólam azt a mélységesen találó és szeretetteli mondatot, amelyet magamról máig a lehető legérvényesebbnek tartok: "Du bist total dumm!" ("Te totálisan buta vagy!")

De nem is erről akarok írni. (Lehet, hogy a harmadik bekezdést is törölnöm kellene.)

Arról akarok írni, hogy Gaelle-lel (nevezzük így, már csak azért is, mert tényleg így hívták) persze sok egyéb között irodalomról is csevegtünk. Szóba került valahogy Kundera, és ő elmondta, hogy A lét elviselhetetlen könnyűsége fantasztikusan jó regény, a benne meglevő filozófiai tartalom miatt. Persze egyből gyanakodni kezdtem. Egyrészt: ilyen címmel hogy lehet egy regény jó? Másrészt: ha egy regény a filozófiai tartalma miatt jó, akkor az nem is lehet jó regény. De azért följegyeztem magamnak (az agyamba), mint okvetlenül elolvasandót.

És most el is olvastam, és igazából erről akartam írni. (Negyedik és ötödik bekezdés is törlendő.)

Mindenestre jól kezdődik egy olyan regény (nem?), amelynek ez az első mondata: "Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig." Amikor én Gaelle-nek ilyesféle mondatokat mondtam, akkor ő mindig rám szólt a maga jellegzetes mosolyával: "Hey, hallo!" No de. A regény tényleg kibontja a gondolatot: mi van, ha de viszont (és habár, nemde node) nincsen ismétlődés? A lét egyből hihetetlenül könnyűnek tetszik akkor. Mert ami volt, az csak egyszer volt. Képzeljük el, most tényleg, nyomaszt minket bármiféle múltbéli szenvedés, ha tudjuk, hogy úgysincs semmi köze a mi életünkhöz? Nem azért nyomaszt minket pl. a holokauszt, mert aggódunk, hogy megismétlődhet? De miért kéne, hogy bármi, ami volt, megismétlődjön?...

De még csak nem is erről akartam írni. (Hatodik és hetedik bekezdés is törlendő.)

Ami a leginkább megfogott, az Kundera giccs-elmélete. E szerint a szocializmus nem azért volt rossz, mert "nem valósult meg". Az lett volna csak az igazi nagy baj, ha eljön az igazi öröm és szeretet és testvériség és egyenlőség paradicsoma. Az lett volna ugyanis maga a giccs. A regény egyik szereplője ezt így gondolja át: "Ha elképzelte, hogy a szovjet giccs világa valósággá válna, s neki ebben a valóságban kellene élnie, hideg futkosott a hátán. Ő a legcsekélyebb habozás nélkül a valódi kommunista életet választaná, az üldöztetésekkel és a húsért álló emberkígyókkal egyetemben. A valódi kommunista világban lehet élni. A megvalósított kommunista eszménykép világában, a bazsalygó idióták világában, akikkel egyetlen szót sem tudna váltani, egy hét múlva meghalna az iszonyattól." Ugye, értjük? A valóság mindig jobb, mint a Paradicsom. Értem Gaelle-t.

Nyolcadik és kilencedik bekezdés is törlendő, mert én igazából csak arról akartam írni, hogy ez a regény milyen szeretettel emlékezik meg Nietzschéről. Pontosabban csak idézni akartam a könyvből. Tereza, a regény egyik főszereplője, a beteg kutyája (= Karenin) felett szomorkodik. És ekkor jön a következő három bekezdés:

Szüntelenül Tereza lebeg a szemem előtt, amint ül a fatönkön, simogatja Karenin fejét. és az emberiség kudarcán töpreng. S nyomban egy másik jelenetet látok: torinói szállodájából kilép Nietzsche. Egy lovat lát az utcán, melyet ostorral ver a kocsis. Nietzsche a lóhoz megy, és a szeme láttára átöleli a nyakát, és zokog.

Ez 1889-ben történt, s ekkor Nietzsche már szinte eltávolodott az emberektől. Más szavakkal: éppen ebben az időben tört ki rajta az elmebaj. Azt hiszem azonban, hogy gesztusának éppen ezért van nagy horderejű jelentősége. Nietzsche bocsánatot kér a lótól Descartes-ért. Őrültsége (azaz elszakadása az emberektől) akkor kezdődik, amikor a lovat siratja.

És ez az a Nietzsche, akit szeretek, mint ahogy szeretem Terezát is, akinek a térdén a halálosan beteg kutya feje nyugszik. Egymás mellett látom őket: mindketten lelépnek az útról, melyen az emberiség, "a természet ura és birtokosa" menetel előre.

(Törölhető persze ez is, voltaképp.)

Megdöbbentő az a film, amelyik nemcsak előhívja életünk egy korábbi, már elfelejtett idejét, de meg is magyarázza azt. Tegnap éjszaka egy ilyen filmet láttam a Dunán.

Japán film volt, a címe: Anyátlanok. Amikor elkezdtem nézni, nem tudtam, lesz-e bármiféle közöm a megjelenített tárgyhoz. Óriásinak tűnt a kulturális különbség az én életem és a filmben megjelenített tokiói életek között. Aztán rájöttem, hogy óriásit tévedtem. Ez a film olyan erővel szólt rólam, hogy a végére majdnem elsírtam magam.

A jelenet, amelyből kiindulunk (a film és én), gyerekkorom egyik alapvető szorongása: itthon vagyunk gyerekek (mi, négyen), és anyu nincs még otthon. Már sötétedik, és anyu még nem jött haza. Mi lesz velünk?

Ezt a jelenetet megdöbbentő beleérzéssel mutatja meg a film. Egyszerre fölidéződött bennem az egész egykori szorongás, a külváros idegen levegője, a testbe ivódó unalom, a percek hányingerszerűen kattogó értelmetlensége.

De a film -- és ezért megdöbbentő -- tovább megy. A valóságban ugyanis anyu előbb-utóbb mindig hazajött. A filmben is hazajön -- egyszer. Aztán hazajön másodszor is, hetek után. Aztán végül egyáltalán nem jön haza. Hagy egy üzenetet az asztalon a négy gyermek közül a legnagyobbnak (aki még így is csak tizenkét éves), hagy némi pénzt az asztalon, és magára hagyja a gyerekeket.

A legnagyobb fiú (hogyan is lehetne más?) koraérett, megpróbál gondoskodni három féltestvéréről. Bevásárol, főz nekik, az idősebbik lánytestvérével együtt próbálja fönntartani a háztartást. De a pénz, amit anyjuk meghagyott nekik, rohamosan fogy. Gyerekek természetesen nem dolgozhatnak, így esély sincs az életszínvonal fenntartására. Jönnek az első kifizetetlen számlák.

Aztán a filmnek a számomra legmegrázóbb jelenete, amelytől szó szerint elakadt a lélegzetem. Az idősebbik lány megpróbálja fölkapcsolni a szobai villanyt, de nem sikerül neki. A fiú megnézi, lecsavarja a körtét, megrázogatja. Majd a háttérből a lány kiabálása hallatszik: a fürdőszobában sincs villany. És a nézőnek egy pillanat alatt átfut az agyán (és a fiúnak is, mert okos gyerek), hogy ez mit jelent: lekapcsolták az áramot, mert nem fizették be a számlákat. És innentől fogva már soha nem lesz se villany, se tévé, se mosógép, se hűtő...

És kisvártatva már víz se lesz. A gyerekek szó szerint a mindennapos létfenntartásukért küzdenek. A szegénység nyomasztó súlyként telepedik rá az élet minden pillanatára.

A kicsi, aranyos, mosolygós lány folyton kérdezgeti: "Mikor jön már haza anyu?"; de már talán ő is tudja, hogy sohasem. A gyerekek útja a napról napra mélyülő nyomor, az éhezés és (minden bizonnyal) a halál felé vezet. (A kicsi, aranyos, mosolygós kislány a film végét már nem is éli túl.)

Igen, gyerekkori szorongásom értelme föltárul: ha nem jön haza anyu, nem fogok emberhez méltó életet élni. A sikeres embert a nyomortelepek szegényeitől egyetlen vékony hártya választja el, amelyik bármelyik pillanatban átszakadhat.

Gyerekkorom óta mélységesen vonzanak a nyomortelepek, a külvárosok, a focipályák, a tűzfalak, az üres telkek és a vasútállomások. Amikor van időm és hangulatom, ilyen helyekre sétálgatok el, és szétfacsarja szívemet a részvét. Bármikor az ott lakók közé süllyedhetek, és nincsen olyan szociális háló (pláne nem Magyarországon), amely megóvna ettől a sorstól. Ez a mélyszegénység. Az emberhez méltó élet megvonása azoktól, akik emberhez méltó életre termettek.

Csodálatosan szép film volt.