Pontilyen pont ilyen

Tegnap volt a Lehet más a politika? című rendezvénysorozat utolsó tavaszi ülése. Most, ahelyett, hogy a tegnapiakról számolnék be, inkább az egészről próbálok valamiféle összefoglaló véleményt megformálni. Annál is inkább, mert sikerült egy-két szót váltanom a rendezvény egyik szervezőjével is, és meg is ígértem neki, hogy írok róluk.

Mi volt ez az egész? Ez az egész az Ökopolitikai Műhely rendezvénysorozata volt. Hogy mi volt a célja, az nem egészen világos. Talán egyfajta vélemény-kikristályosítási folyamatnak szánhatták a szervezők. Egy olyan fórumnak, ahol egyrészt beszélni lehet a mai magyarországi politikai élet fősodrából hiányzó, ámde roppant fontos kérdésekről; másrészt pedig egyfajta cselekvési tervet is ki lehet kovácsolni ezen kérdések közbeszédbe kerülését megcélzandó.

Ahogy levettem az egyik szervező szavaiból, a rendezvénysorozat ezt a célt nem érte el.

Szerintem ez nem baj. Sőt jó. Ha a fönt említett cél volt a cél, akkor ennek elérésére egy ilyen beszélgetéssorozat alkalmatlan. Programot alkotni természetesen csak viták habzásában lehet (illetve érdemes), de nem olyan vitákban, ahol a vitapartnerek még a közös célban sem értenek egyet. Ez egy másik műfaj, hogy úgy mondjam (ahogy szintén tegnap az egyik kedves ismerősöm).

Ha a rendezvény nem is érte el a célját, én elértem a célomat, mert kivétel nélkül mindegyik vitaesten kifejezetten jól éreztem magam. Ha ősszel folytatódnak a vitaestek, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy jöjjön el.

Miért? Mert, hogy úgy mondjam, rá volt itt tapintva a lényegre.

Milyen lényegre? Hát arra, hogy ami Magyarországon (lehet, hogy másutt is, de az más kérdés) politika címén folyik, az kiábrándító és vérlázító. Képzeljük el annak az embernek a lelkét, akinek a jelen politikai kínálat kielégíti a szellemi igényeit! Képzeljünk el például egy olyan liberális embert, aki szerint az SZDSZ egy elviselhető, "rá szavazható" párt! Képzeljünk el egy olyan baloldali, szociálisan érzékeny embert, aki szerint az MSZP, egy olyan konzervatívot, aki szerint a Fidesz (MDF, KDNP stb.)! Képzeljünk el egy ilyen embert! Ugye, érezzük a lelki és szellemi sivárságot, a kietlen ürességet és aszályt, a szikkadt és örömtelen, száraz elbutultságot?...

A rendezvénysorozat tudatosította bennem, hogy ez a szellemi aszályosság, a magyar politikai élet riasztó elbutultsága nem valamiféle fátum. Van lehetőség cselekvésre. Lehet változtatni. Lehet más dolgokról is beszélni és beszélgetni, mint amikről most beszél a politika. Fenntartható fejlődés (van-e?), környezettudatos gondolkodás, lokális önszabályozás, boldogság, kertkultúra, civil vitaestek, miegymás. Hát nem lendül máris mozgásba a képzeletünk?

Tudom, hogy mindez még nem politikai erő. De ha el sem kezdünk beszélni arról, hogy mi lenne jó, és hogy mi lenne érdekesebb a most meglévő (nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is elszegényítő) rendnél, akkor esélyünk sem marad, hogy aláássuk. Ha beszélünk (avagy még inkább: beszélgetünk), az már valami. (És nem is kevés.)

Nem arról van szó, hogy egyetértek-e ezzel a konkrét (zöld?) mozgalommal. Lehet, hogy egyáltalán nem is értek egyet velük. De hát egyetért-e az ember a hideg vízzel egy forró nyári napon? Vagy hideg téli este a cserépkályhával? Nem egyetért, hanem örül neki.

És üdvözli, élvezi, támogatja. Hűtsön, fűtsön tovább, adja, ami a lényege.

Már csak négyet kell aludni a labdarúgó Európa-bajnokságig; ennek örömére elolvastam Esterházy Péter meghatározhatatlan műfajú Utazás a tizenhatos mélyére című írását.

Mit mondjak róla? E.P. zseniális író, és a zseniális író, akármit ír, az zseniális. Ez az Utazás... csak egy szösszenet (mondom, nem tudom, mi a műfaja), de olyan gördülékeny és vibráló szöveg, amilyet "negyedosztályú" körmölő nem bírna gépbe pötyögni, pardon: kék színezőpasztájú golyóstollal (töltőtollal) papírra vetni. (E.P., aki nem tudná, megrögzött kézzel-író.) Negyedosztályú futballistaként efféle vallomást tesz negyedosztályú és igazi futballista viszonyáról: "azt hisszük, olyanok vagyunk, mint a nagyok, mint az első osztályúak, csak rosszabbak. Ha kicsit gyorsabbak volnánk, izmosabbak, akkor mi is... De a játék lelkét ugyanúgy ismerjük, mint ők. Hát nem."

Szóval, a "játék lelkéről" ír. Amennyire egy negyedosztályú futballista és egy "erstklassig" író írhat róla. Izgalmas szöveg, nagyjából minden előjön benne, ami szerintem is a játék lelke, azaz (?) lényege.

Hadd idézzek egyetlen bekezdésnyi részt belőle, mintegy hangolásként a szombati rajtra, aztán többet már nem is fűzök hozzá, remélhetőleg az idézet magáért beszél majd.

Túl sokat beszélgettünk, közben az ügyes kis (marokkói) center rúgott két finom gólt. A marokkóiak jók, mondja Ramona komolyan. És Irán tarcsi nélkül játszik, válaszolom ugyanígy. Mintha egy verset mondanánk. Közös kultúrjav. Meccset tulajdonképpen egyedül kell nézni, szigorúan és nagyvonalúan, nem baráti társaságban. "Nem szórakozni jöttünk, hanem meccset nézni." Márai az olvasásról mondja, én a meccsnézésről: Erővel olvasni. Meccset nézni. Néha nagyobb erővel meccset nézni, mint amilyen erővel a játék játszódik, melyet épp nézel. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül meccset nézni. A játékos fecseghet; de te nézz szűkszavúan. Minden mozdulatot láss, egymás után, előre és hátra nézve-hallgatódzva a játékban, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a játékosok talán elmulasztottak észlelni, mikor előrehaladtak művük rengetegében. Soha nem meccset nézni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan meccset nézni, nagylelkűen. Úgy meccset nézni, mintha a siralomházban néznéd az utolsó meccset, melyet még engedélyezett celládban a porkoláb. Életre-halálra meccset nézni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember néz meccset.

Ez megint egy jó film volt. És megint a Duna TV-n.

Gyorsan a szüzsé: egy sikeres tévés műsorvezető videókazettákat talál lakása ajtaja előtt, melyeken -- legnagyobb meglepetésére -- saját életének jeleneteit nézheti végig. Újabb és újabb kazettákat kap, és egyre mélyebben bele kell ásnia a múltjába. Fogalma sincs, hogy kitől jöhetnek a felvételek. De magánnyomozása közben föltárul a gyerekkora, és a film végére kiderül, amit József Attila már sokkal korábban így összegzett: Tudod, hogy nincs bocsánat.

Az ember múltja végigkísérti a jelenét. Nincs menekvés, a gyerekkori vétkek nem tűnnek el, hanem ismeretlen eredetű filmek újra meg újra felszínre hozzák.

A film ismét igazolja a művészetnek azt az alaptézisét, hogy az irracionalitás erősebb és igazabb, mint a racionalitás. Életünk ingatag talajra épült. És bármelyik pillanatban összeomolhat.

Pont az jutott eszembe e film kapcsán, hogy még mindig mennyivel kevesebbet tud a filmművészet, mint az irodalom. Még ez a képvilágában is kifejezetten bonyolult, jóformán zene nélkül futó, mindenféle díjakat elnyerő alkotás is mennyivel kevesebbet tud az életről, mint az Oidipusz király. Tudom, hogy mesterkéltnek hathat az összehasonlítás. Tudom, hogy az Oidipusz király is messze kiemelkedett kora drámái közül, és hogy ilyen mű az egész világirodalomban is csak egyetlen egy van.

Csakhogy... a legtöbb ember nem is sejti, mit veszít azzal, hogy nem olvas szépirodalmat. Vámos Miklós (akit én egyébként íróként nem tartok különösebben sokra) ezt így fogalmazta meg: aki elolvas egy könyvet, az átél egy másik életet. Aki nyolc könyvet olvas el, az nyolc másik életet él át. És így tovább. Hol van ettől a komplexitástól még a legeslegjobb film is?

Csak egyetlen példa. Egy regényben a szereplők arcát és testét a képzeletünk hozza létre. Egy filmben mindez rögzítve van. Vajon melyik tehát a gazdagabb, filozofikusabb, több lehetőséget nyitva hagyó művészeti ág?...

Hogy lehet éppen a mi korunkban, amely a könyv és a szépirodalom leghatalmasabb megdicsőülését hozta el, most, amikor egész életünket szövegek és írások árasztják el, és minden művészeti ág voltaképpen az irodalmat utánozza, a könyvek és a betűk válságáról értekezni?...

Résztvettem ma egy egyetemünkön tartott, az evés kultúrtörténetéről, irodalmi, vallási és pszichológiai vonatkozásairól rendezett konferencián. Holnap is résztveszek majd, mi több, elő is adok. Hosszú ideje készültem már rá, szóval, kellemes most megpihenni, hiszen innentől fogva nekem már csak beszélnem (és hallgatnom) kell.

Hogy miért írok erről?

Az ilyen konferenciák általában elég gondolatébresztők, elhangzik ez-az, az ember emésztgeti, amit hallott és látott, gondolatutakat próbál bejárni, vitatkozik magában, csóválja a fejét meg mindent, szóval, érdekes.

Aki engem most leginkább megragadott, az egy kedves úriember volt, kinek barátságos természete már akkor megkapott, amikor még azt sem tudtam, ki lehet. Aztán kiderült, ki ő: a japánok evéskultúrájáról szándékozott előadni, tehát, feltételezem, egy japán szakos oktató, aki nagy lelkesedéssel kezdett mesélni a fölkelő nap országának kultúrájáról.

Azért írtam, hogy "szándékozott előadni", mert a tanár úr egy kicsit kicsúszott az időből, és mire lényegi mondandójára tért volna, már épp kezdték lecsengetni. Engem ez nem zavart; amit addig mondott, mintegy mellékesen, az számomra éppen elég érdekes és izgató volt. Valósággal mintha egy másik, egy gyökeresen másik kultúra kapuját tárta volna ki egy pillanatra, hogy benézhessünk rajta.

Csak egyetlen momentumot említek. Arról mesélt, hogy a japán irodalom is földolgozza a "Don Juan" motívumot, ha persze akkoriban még szó sem is lehetett Don Juanról. Mert egy XI. századi, nagyon híressé vált, igen-igen hosszú, mintegy ezer oldalas regényben (akár a mi európai kultúránkban) fölbukkan egy igazi nőcsábász alakja. De micsoda különbség! A japán Don Juan, ahogy egyre-másra nyalja-falja a nőket, közben mindegyiktől meg is tanul valamit, és lélekben egyre jobban meggazdagodik. Ez az egyik meglepő mozzanat. A másik pedig az, hogy a regényt nem férfi, hanem nő írta!

Egyetlen momentumban Nyugat és Kelet különbsége talán meg sem nyilvánulhatna markánsabban.

A japánok számára az idő nem valami értékes tárgy, amelyből ezt-azt megvehetünk, ott nem igaz, hogy "az idő pénz". A japánoknak az idő az élet lényege. Az ember úgy érik meg az időre, mint egy virág. A nőkkel együtt töltött idő nem puszta együttlét, hanem igazi idő, létidő, létvalóság.

Az pedig, hogy nő írta, szintén jellemző. A távol-keleti ember számára nem hisztérikus tapasztalat, hogy az ember kétnemű lény, hanem életvalóság. Ahogyan a yin-yang ábrákon, úgy az életben is: a két rész átfolyik egymásba. A nő látja, amit a férfi lát, és a férfi látja, amit a nő a férfiban lát. Teljes a harmónia.

Japánban él a legtöbb száz év fölötti ember. Van idejük élni.

Most volt az "őszödi beszéd" néven elhíresült szöveg elhangzásának a második évfordulója.

Nem elemzem, nem mondok róla véleményt, szűk körben ezt már számtalanszor megtettem (legalábbis én, homo apoliticusként, úgy éreztem, hogy számtalanszor)(meg úgy éreztem, hogy megtettem)(meg úgy éreztem, hogy szűk körben?).

És már unom a saját véleményemet e témában. Annyira igazam van. [Ide kéne egy mosoly-jel, ha nem tiltottam volna meg magamnak blogbejegyzésekben a mosoly-jelek használatát.]

Egyetlen mozzanatra hadd térjek ki viszont, mert erről eddig még kevésszer beszéltem.

A hazugság és az ígéret viszonyáról.

Gyakran elhangzik ugyanis az őszödi beszédhez kapcsolódó vitákban, hogy "hamis ígéretek" minden kampányban elhangzanak, meg hogy a Zorbánnak is volt egy csomó "hazug ígérete".

Hadd jelentsem ki most itt ünnepélyesen, hogy ez egy ostobaság. Hamis ígéret nem létezik. A hazugság és az ígéret fogalmai tudniillik kizárják egymást. John L. Austin: How to do things with Words című, világsikert aratott könyvében, melyet magyarra Pléh Csaba Tetten ért szavak címmel fordított le (kiválóan), világosan kifejti, hogy a performatív kijelentések (és ilyen például az ígéret) nem értelmezhetők igazként vagy hamisként. "Megígérem, hogy leviszem a szemetet." Ez most hamis állítás? Vagy igaz? Egyik sem. Ez egy beszédaktus. Nem állítható róla sem az, hogy igaz, sem az, hogy hamis. Ez ugyanis egy cselekvés. Az ígéret azáltal történik meg, hogy kimondjuk.

Mennyi, de mennyi értelmetlen vitát meg lehetett volna spórolni, ha a közéletben és közéletről vitatkozók legalább ezt az egyetlen (egyébként kifejezetten könnyen érthető és olvasmányos) könyvet végigolvassák...

Vagy legalább hamisan (hamiskásan?) megígérnénk egymásnak, hogy végigolvassuk, mielőtt hülyeségeket kezdenénk beszélni.

Azért jó élni, mert az embert mindig érhetik meglepetések. Sokszor ráadásul olyan irányból, ahonnan a legkevésbé számítana rá. Hadd említsek most két példát effélére.

1. Erwin Koeman

Ha van edző, akitől aztán tényleg semmit nem vártam a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként, akkor az Erwin Koeman. Nem mutatott föl még semmit, nem ért el semmit, ráadásul gyomorforgató módon történt a kinevezése is, vagyis morálisan is hatalmas hendikeppel indult. Ehhez képest tegnap, Koeman bemutatkozó meccsén, a magyar válogatott olyat tett, amit nagyon nem szokott: játszott. Dörzsöltem a szemem, és nevettem az élet iróniáján. 3-2-re legyőztük az európabajnok görögöket!

De az igazi meglepetés nekem a kapitány személyisége volt. A meccs után megkérdezték egy 11-es gyanús szituációról. 3-1-re vezettünk; ha a bíró befújja, 4-1. Azt mondta Koeman, félig tréfásan, félig komolyan, mindenesetre nagyon barátságosan: jobb is, hogy nem kaptuk meg a 11-est. Nem jó, ha a csapat oktalanul elszáll magától... Nem tudom, hallottam-e már ilyet magyar futballpályán. Azt hiszem, még soha.

2. A Hajnali részegség

Ha ezt a verset nem mondtam már el magamban ezerszer, akkor egyszer sem. Csúcskedvenc, kész, az irodalom betetőzése, az önkívület végpontja. Nem gondoltam volna, hogy van ennek a költeménynek olyan részlete, amelyen még sohasem akadtam fönn. Pedig van!

"De pattanó szívem feszítve húrnak, / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak" -- mondja a lírai én, a költő, K. Dezső, édesmindegy, hogy kicsoda. De miért az azúrnak? Hát nyilván, mert a l'art pour l'art egyik alapszimbóluma ez, aztán az egzisztencializmusé is, szóval, a közönyös azúr, a moráltól megfosztott ég, az értelemtől megfosztott, abszurd lét stb. stb. Azt hittem, ezt nem is igen lehet máshogy érteni.

Hát dehogynem! Úgy is lehet, ahogy le van írva: az Úr. Azaz: azúr. Azaz a költő az "az úrnak" dalol, vagyis bohóckodik ezzel a fogalommal. Bohóckodik! Az önkívületben! Dadásan gagyog. Dalol az "az Úrnak". Na hát ezért Kosztolányi Kosztolányi. Akkor is játszik, amikor vérkomolynak hisszük. Akkor is vérkomoly, amikor azt hisszük: csak játszik. Dehogy "értelemtől megfosztott, abszurd lét". Csak egy gyerek röhögő gagyogása. Vagyis hát, ugye, pont, hogy mindkettő...

Aggódva figyelem magamat. Kezdenek szétcsúszni a mondataim. Nem érdekel a megformálás, nem érdekel a szöveg képi síkjának, metaforáinak és hasonlatainak koherenciája, nincs időm a pontosságra. Nem érdekel a helyesírás. Ösztönből írok. Erre nevel a net, és erre nevel a gyorsuló világ.

Nem kertelek: arról szeretnék írni, szükség van-e a mai világban helyesírásra.

Kérdésem komoly, a lehető legkomolyabb. Én ezt a dolgot már nemegyszer átgondoltam, töprengtem rajta, vitatkoztam magammal. Mi szükség van helyesírásra? Fontos az, hogy egybe- vagy különírjuk azt, hogy különírjuk? Számít ez valamit? Befolyásol ez valamit?

Az általános magyarázatok fárasztanak, tankönyvízűek (vagy: tankönyv ízűek?)(vagy: tankönyv-ízűek?). Ezek azt fejtegetik, hogy a helyesírással képet adunk magunkról. Magyarán: ha rosszul írunk le egy szót, akkor meg fogják állapítani rólunk, hogy csontbunkó parasztok vagyunk, hiszen még írni sem tudunk.

Mi a bajom ezzel az egyébként tetszetős magyarázattal? Az, hogy nem igaz. Senki sem ez alapján ítél. Vagy aki mégis ez alapján ítélne meg minket, az érdemes egyáltalán a figyelmünkre? Ugye, hogy nem.

Tehát akkor? Tehát akkor ne is törőggyünk semivel, hi szugyis tökmindeggy? Minekk törrödni ijen fölözslegges dogokal nem? Holl vant ehátt ahatár? Egyáltalán: ki találta ki a helyesírást, és mi az értelme?

A helyesírás kodifikációja viszonylag új jelenség, az első magyar helyesírási szótár XIX. századi, és más nyelvekben is nagyjából erre az időszakra tehető a leírás szabályainak rögzítése. Előtte is írtak az emberek, már, akik írtak, szó se róla. A szabályokat mindazonáltal többé-kevésbé kialakította a közmegegyezés és a megszokás. A nyelvújítás korszaka azonban egyfajta szórobbanást idézett elő; olyan sok új szó bekerült a nyelvbe, hogy mindenki csak kapkodta a fejét a különféle szószülemények láttán. Ezzel párhuzamosan Verseghy és Révai késhegyre menő vitákat folytattak arról, hogy kell-e nekünk az ipszilon. Nyilvánvaló, hogy rendet kellett vágni a káoszban, és létrejött egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott új nyelv, annak rögzített szabályaival. És egy többé-kevésbé elfogadott új íráskultúra.

Kultúra tehát. És akkor egyszeriben megértjük nyelvtan-tankönyvünk magyarázatát arról, hogy "képet adunk", és hogy "ne legyünk bunkók". Dehát pontosan azt fejtegettem föntebb, hogy ez a magyarázat hibás, amennyiben a társadalmi és egyéb állapotunkat felismerő kritika ma, nagyon úgy fest, egészen egyszerűen nem létezik.

Tehát akkor még egyszer: miért írunk? Menjünk vissza a gyökerekig. Azért írunk, hogy más elolvassa. Hogy jött ide a kultúra? Úgy jött ide, hogy írásunk által egyfajta közösségnek váltunk részévé, a "kiművelt emberfők" közösségének, és ezáltal adtuk egymás tudtára, hogy mi is azok vagyunk, akik ők. Az írás szabályai a kultúra szabályai. De mi van akkor, ha nincsen kultúra, vagyis egészen pontosan nem az a kultúra van, amelynek szabályait az írás rögzíti? Van-e még ekkor létjogosultsága a helyesírásnak?

Én azt hiszem, hogy aki eddig követni tudta ezt a gondolatmenetet, az igazán meglepődik majd a válaszomon, sőt talán némi értetlenkedéssel is fogadja majd. A válaszom ugyanis: igen, van. Az írás ugyanis nemcsak a kultúráról ad hírt, hanem az agyunkról is. Szélsőséges álláspont azt mondani, hogy minden, ami a világban megjelenik, az pusztán egy kultúra terméke. Nem, nem pusztán a kultúráé, az emberé is, az emberi individuumé. Az írásnak és a helyesírásnak van egy ilyen funkciója is: kognitív struktúrákat képez le.

A kognitív struktúrák működését és kapcsolatát a nyelvvel egyre mélyebben kezdi földeríteni a kognitív nyelvészet. Hatalmas és izgalmas terület ez, valóságos dzsungel, rengeteg fölfedeznivalóval. Tézisük szerint az agyunkban működő jelfelfogó, értelmező folyamatok alakítják ki a nyelvünk szerkezeteit. Nem véletlen, hogy van a mondatainkban alany és állítmány. És nem véletlen, hogy van olyan nyelv, amelyikben nincsen (a mienkével analóg) alany és állítmány.

Tézisem szerint a kognitív struktúrák az írásunkat is alakítják. Egyetlen példa, és befejezem. Az egybeírás és különírás problémája voltaképpen egy kognitív probléma: egy dologról van-e szó, vagy több dologról? A különírni eszerint egyetlen ige, hiszen az agyunkban önálló fogalomként él. Nem az írás egyik típusa, amelyet az tüntet ki, hogy "külön" van; hanem egyetlen aktus, egy semmivel össze nem hasonlítható cselekvés. Mint a megírni, átírni, összeírni, egybeírni. És nem mint a papírra írni; géppel írni; és írni; írni, írni. Ha a helyesírási szótár mást mond, akkor megkattant valami az agyában.

(Vagy az enyémben. Egyébként leginkább különben is csak a vesszőhibáim miatt szoktam aggódni. A pontos vesszőimre különösen érzékeny vagyok.)

Tegnap este játszották Moszkvában a Bajnokok Ligája döntőjét, és ez megint kihozta belőlem az állatot. Aki nem hiszi, az olvasgassa az index focis blogjába írott hozzászólásaimat: http://nst.blog.hu/2008/05/22/bajnokok_ligaja_2008_az_van_ra_irva_manchester_united

A Manchester United és a Chelsea játszottak, két angol csapat, és én utálom az angol focit, utálom az angolfoci-szurkolók dölyfét, utálom a felsőbbrendűségi tudatukat, utálom, hogy azt hiszik, hogy ők a legjobbak, és hogy lekezelnek mindenkit, aki szerint nem ők a legjobbak. Holott dehogyis. Ezt csak mondom. A dolog összetettebb, és különben se utálok senkit.

De a tegnap este látottak, illetve a ma olvasottak arra késztetnek, hogy leírjam, mi a foci szerintem. Csak úgy, vázlatosan, tételszerűen, pontokba szedve.

Fő tétel: A foci az egész életünket leképezi.

Minden további tétel ennek fényében értendő. (És figyelem: irónia-antennákat bekapcsolva tartani!)

1. A fociban csak az számít, ami a pályán történik, minden további csak mellébeszélés.

2. A fociban tehát mindig a jobbik csapat nyer, hiszen pont azért jobbik, mert nyer.

3. Ez nem mindig tetszik nekünk.

4. De sokszor igen.

5. Ha nem az a csapat nyer, amelyiknek szurkolunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy igazságtalanság történt.

6. Holott ez nem igaz.

7. A győzelem persze sohasem csak a küzdő feleken múlik.

8. Sokszor olyasmin, amit (tévesen) szerencsének neveznek.

9. Valójában ezt nem szerencsének kell nevezni, hiszen pusztán annak a tételnek a valósággá válása, hogy az embernek nincsen hatalma életének minden történése fölött.

10. Soha nem tudjuk előre, mi fog történni.

11. Ezzel együtt a legtöbb esetben az történik meg, ami a legvalószínűbb.

12. Aki csal, az megmérgezi a játék szellemét.

13. Aki nem tesz meg mindent a sikerért, az is.

14. Aki nem fogadja el az eredményt, az is.

15. Örülni viszont soha nem kötelező.

16. A közönségnek játszani sem kötelező. A közönség úgyis mindent megbocsát, ha nyerünk.

17. A közönség úgyis mindent elfelejt, ha kikapunk.

18. A közönség hülye.

19. Következésképpen mi is hülyék vagyunk.

20. Lásd az 1. pontot.

Folyt. köv. (azt hiszem)

Világéletemben érdekelt Norvégia. Azt hiszem, onnan datálódik ez az érdeklődés (azaz a világéletem), hogy gyerekkoromban (is) nagyon kedveltem a térképeket, és megtetszett ennek az országnak az egészen különleges formája. Csupa girbe-gurba kanyargás, csipkézett országhatár a tengerparton, nincs is még egy ilyen.

Aztán láttam egy filmsorozatot is, amely a norvég fjordokon játszódott. A bátyáimon kívül eddig mindössze egyetlen embert találtam, aki emlékezett erre a sorozatra, az egyik barátosnémat, akire, mint megtudtam, rendkívül hasonló hatással volt, mint énrám. Nem ment ki a fejünkből. Egyébként Örvény volt a címe, és egy elmebeteg nőről szólt, aki az egyik fjord mellett lakott egy elhagyott házban, egy elhagyott szobába zárkózva. Félelmetes volt. Legalábbis nekünk akkor. Mert persze megbeszéltük aztán a barátnőmmel, hogy ha ma látnánk ugyanezt a filmet, valószínűleg röhögnénk magunkon, hogy tudtunk mi félni ettől. Dehát a gyerek az gyerek, és nem véletlenül vannak kitéve azok a színes karikák a képernyő aljára. Ja, ez a barátnőm elvégezte a norvég szakot, és több ízben is járt kint Norvégiában.

És olyanokat mondott az országról, amik egy kissé azért meglepőek voltak. Nem az az édenkert Skandinávia (sem), amelynek elképzeljük. Az emberek ugyan elképesztően gazdagok, és hetente csak háromszor járnak be dolgozni; de az egész helyben van valami hihetetlenül nyomasztó. Már eleve a rengeteg eső és a sötétség. Aztán az emberek is igen-igen furcsák. Az idegenekkel kifejezetten barátságtalanok, magukba húzódók, mogorvák. Munkát szerezni egy idegennek a lehetetlen megkísértése, letelepedni szintén. Aki bekerül a szociális hálóba, arról az állam őrült gazdagon gondoskodik, de aki nem (és nagyon sok a menekült!), annak irány az utca. És az utcán furcsa dolgok történnek. A barátnőm egyik ismerőse nyakára kést szegeztek. A város főterén, a Nemzeti Színház mellett a hajléktalanok fényes nappal (!) lövik be magukat. Amiben, ugyebár, az a legfurcsább, hogy ezek szerint a hajléktalanok is hihetetlenül gazdagok, hiszen futja nekik injekcióstűre.

És a norvég társadalom egyébként is tele van bizarrnál bizarrabb jelenségekkel. Talán a legbizarrabb és legundorítóbb a szexrabszolgatartás. A felnőtt férfiak menekült nőket vásárolnak maguknak, hogy szexuális szolgáltatásokban részesítsék őket. Alig hittem el.

Ha nem is mind ez a válságjelenség, sok közülük mindenesetre megjelenik abban a csodálatosan szép filmben, amelyet a hétvégén láttam (na hol?) a Duna TV-n. A címe: Hawaii, Oslo. Vannak itt utcagyerekek, őrültek, öngyilkosjelöltek, kleptomániásak, rablók, bizarr és érthetetlen figurák. A norvég társadalom egy egészen különös fénytörésben. De talán nem is ezért rázott meg ez a film oly nagyon. Hanem?

Ebben a hihetetlenül gazdag képvilágú filmben senki sem viselkedik "normálisan". Egyszerűen érthetetlen, hogy miket művelnek. Mintha mindenki megkergült volna. Mintha egy Dosztojevszkij-regényt áttettek volna Skandináviába. Egy házaspárnak például születik egy gyereke. Kiderül róla, hogy súlyos szívbeteg, és hogy pár napon belül meghal. Mit csinál erre az apa? Nekiáll fölkutatni egy akármilyen klinikát, ahol végeztek már ilyen műtétet, és dacolva azzal, hogy egész vagyona rámegy, dacolva minden emberi és isteni törvénnyel, elindul megkeresni a 900.000 koronát, amelybe a (ki tudja, hogy sikeres vagy sikertelen) műtét kerülne. Érthetetlen őrület. És mindenki ilyen.

És mégis, a film képes arra a nagyon ritka bravúrra, hogy ezt az őrületet mindvégig hitelesen jelenítse meg. Egy percig sem fordul meg a néző fejében, hogy ennek nem így kellene lennie. Egy másik világba kerülünk át, ahol nem érvényesek itteni létünk szabályai. És a film képes arra, hogy átvigyen.

A kusza cselekmény ugyanis tart valahová, mégpedig Hawaii felé. Amikor az egyik őrült (aki mellesleg egész életében egy talán soha nem látott nőt keres) megkérdezi a bátyját (aki meg egy közönséges, de nagyon nem közönséges bűnöző), hogy mi az a Hawaii, azt a választ kapja: egy sziget a Csendes-óceán közepén. Valójában azonban Hawaii egy oslói kávéház. Egy hely, ahol talán lehet beszélni, ahol talán ki lehet mondani azt a szót, amelyet az emberek képtelenek kimondani.

Szép lassan a film roppant sötét (de metszően sötét) képvilága ellenére is kivilágosodik, hogy ezek a bizarr lények valójában emberebb emberek, mint amilyeneket mi megszoktunk. Ők az igazi emberek, ilyen az ember, amikor valójában ember.

Madártávlati képpel zárul a film, egy helikopterről nézhetjük Oslo belvárosának térképét. De mintha nemcsak azt, de az egész létezésünket látnánk madártávlatból. Egy időre muszáj elhalkulni, aztán jön a zene és a stáblista.

A héten volt három hónapos ez a blog. Pont írni akartam róla valami kis szösszenetet, amikor az index váratlan húzással (de köszönet neki a reklámért) a címlapjára tett, radikálisan megugrott a látogatóim száma, a figyelmem pedig elterelődött a megemlékezésről. Most meg már, ugye, oda az ihlet.

Írni pedig sok mindent szeretnék. Jó, a XXI. század Háború és békéjét is, világos, na de most is, így, ide. Hogy honnan jöttem, és hová megyek.

Mindenekelőtt nagyon köszönök minden kommentet (megjegyzést, hozzászólást, beszólást és benyögést). Minden komment épít. Igen, még "A bölcsész" nickű felebarátunké is A tanárverésekről írt bejegyzésem után, ha mást nem tesz, önkritikára késztet. Biztosan mondtam valamit? Biztosan jó ez így? Nem lehetne másképpen, jobban, okosabban? Nagyon köszönök és nagyon szívesen látok minden megjegyzést. Ha valaki megkritizál, az elsőre biztosan bánt; no de a fociban is a második szándékot és a cseleket szeretjük. És amiként én is azt feltételezem mindegyik olvasómról, hogy gondolkodó lény, úgy ez, bizonyos vagyok benne, fordítva is igaz.

Aztán, a témáimról. Őszintén szólva, amikor elkezdtem körmölni ide, tartottam attól, hogy amennyiben következetes maradok az elvemhez (azaz: csak és kizárólag arról írok, ami személyesen érint és érdekel), akkor túl kevés olvasóm lesz, és megunom a pusztába kiáltást. Ezt a félelmemet fölülírta az élet. Valóban nincsen sok olvasóm, de ők (ti) bőven pótoljá(to)k a tömegeket. Majdnem mindig jött vélemény (komment) arra, amit lejegyeztem, és ez nagy örömmel tölt el. Gyorsan meg is jegyzem: ha a kommentek elmaradoznának, gyorsan bepróbálkozom valami cigányozós, magyargárdázós, esetleg pornográf témával, hogy helyrebillentsem a kommunikáció kétoldalúságát. Ennyit az elveimről.

Aztán arról kéne most írnom, hogy mit tanultam e negyed év alatt. A kérdésre a választ egyelőre hadd függesszem föl. Ahogy az egyik kedves blogolótársammal egy másik blogban megbeszéltük: zuhanás közben vagyunk. Ha elemezni próbálnék, meg kellene állnom, hogy elemezzek, meg kellene állítanom, amit elemzek, és ez ellentmondana a gravitáció törvényeinek. Zuhanunk. Nem tudjuk, hogy hová.

A zuhanás szóról jutott eszembe Petri György (Körülírt zuhanás), akinek, ha több nem, egyetlen örökké elfelejthetetlen verse (legalábbis nekem) bizonyosan van: Hogy elérjek a napsütötte sávig. Túlságosan finom szálakkal van szőve a vers, hogy megérinthessem. De egy valamit biztosan mond: létezik napsütötte sáv, tartunk valahová. És ez még csak nem is optimizmus.

Ennyit akkor egyelőre, üdvözlésképp a csecsemőnek. És még annyit, hogy kitettem a címkéket az oldalszalagra, most már azért van belőlük elég. Ha rákattintasz a Címkefelhő szóra, még képet is kaphatsz pillanatnyi preferenciáimról. Talán könnyíti valamelyest a tájékozódást. Továbbra is izgalommal és örömmel várok minden megjegyzést, kritikát és dicséretet. De az se baj persze, ha nem jut eszedbe semmi. Akkor majd írok egyet a Magyar Gárdáról. Ihletetten.

Ha már föltettem a kérdést, hogy milyen vagyok én (vö.: http://pontilyen.blog.hu/2008/05/06/milyen_vagyok_en ), és kísérletezgettem mindenféle grafológiai segítséggel is, csak hogy dűlőre jussak; legfőbb ideje megválaszolnom.

Nem, nem, a válasz nem merül ki abban a látszólagos evidenciában, hogy pont ilyen. Ma legalábbis megtudtam, hogy nem merül ki. A konzervatórium blogján ugyanis linkelnek egy tesztet, melynek alapján mindenki lelepleződik, magyarán: mindenkiről kiderül a politikai hovatartozása. Nem lehet többé sumákolni. Aki jobbos, arról kiderül, hogy jobbos; aki pedig balos, arról kiderül, hogy balos. Nos, kitöltöttem a tesztet:  http://konzervatorium.blog.hu/2008/05/15/milyenoldali_vagy , és kiderült, hogy milyen vagyok. Olyan vagyok, mint Mahatma Gandhi, vagy mint a dalai láma. Baloldali és liberális. (Hogy lehet, hogy mégis gyűlölöm Gyurcsányt? Vagy talán pont azért?...)

Egyelőre legyűr a csodálkozás, úgyhogy a következtetések levonásával várnék még egy kicsit. Biztatok inkább mindenkit, álljon neki, és ismerjen magára. Gyorsabban megy, mint egy egylapos szövegminta adása kék színezőpasztájú golyóstollal.

A dolgoknak, ugyebár, hogy egy ordas közhellyel kezdjem, két oldaluk van.

Ha tegnap azt írtam, csak óvatosan a magyar nyelv és irodalom virágkorát illetően, hadd legyek ma optimistább.  

Egészen véletlenül ráakadtam ma a neten a http://nepszotar.com oldalra, és belemerültem a böngészésbe. Egyszerűen remek. Legalábbis legeslegelső blikkre. Beütünk egy kezdőbetűt, és zúdulnak ránk a szók. De milyen szók!

A hagyományos szótárak általában normatívak, azaz nem csupán leírni, de alakítani is próbálják a nyelvet, ezért aztán nagy csalódottságunkra a fél magyar szókincs hiányzik belőlük. A szlengszótárak és egyéb rétegszótárak megjelenése valamit javít ezen az áldatlan helyzeten, de az igazi áttörést, úgy látszik, az internet hozhatta / hozhatja el. A szabadság immár szinte teljes; amelyik kifejezés él és használják, az fölkerül a hálóra, és jaj annak, aki útjába akar állni a népnyelv terjeszkedésének.

Jó ez? Még szép. A nyelvet szerető, a nyelvért rajongó ember csak ámuldozhat ezen a gazdagságon.

Hogy sérti a fülünket, szemünket egy-egy "csúnya szó"? Nos, önmagában és önmagáért egyik szó sem csúnya. Csak a használati környezet ítél egy-egy kifejezés stílusértékéről. Egy miniszterelnöki beszédben például csúnya szó a kurva, de egy focimeccsen adott esetben ez lehet a valóság legadekvátabb kifejezése, mondjuk, egy kevésbé körültekintő játékvezetői ténykedés jellemzéseként.

A szótár pedig arra hivatott, hogy nyelvi tényeket közöljön. Semmi másra. Akinek ez nem tetszik, az olvasgasson Kazinczyt. És akkor nyelvész, költő, író és olvasó mind-mind jól járnak. Gondolom én.

Vannak olyan vélemények, melyek szerint ma a magyar irodalom virágkorát éljük, és a magyar nyelv különleges gazdagodásának lehetünk tanúi. Szeretek optimista lenni, de én azért hát, legalábbis óvatosabban fogalmaznék.

Amikor a könyvtárban járkálok, és (mint általában) képtelen vagyok magam munkára hangolni, gyakran nézek körül a kitett folyóiratok között, hogy tájékozódjam, merre tart manapság a világ. Így került ma kezembe egy Kalligram. Benne egy recenzió Judith Butler: Gender Trouble című művének nem olyan régen megjelent magyar fordításásáról, mely a Problémás nem címet viseli.

Ki ez a Butler? Legyen elég róla annyi, hogy nekem, csóró bölcsésznek is megkerülhetetlen szerző, széltében-hosszában hivatkozzák, azok is, akiknek elméletéhez semmi közük sincsen, az utóbbi húsz év társadalomtudományának egyik leghivatkozottabb, legvitatottabb és legnagyobb hatású szerzője, a queer-elmélet megalkotója. Ennek lényege az, hogy az emberi nemek, azaz a férfi, illetve női nem voltaképpen társadalmi konstrukciók, melyek bizonyos hatalmi érdekek kiszolgálására hivatottak, miközben valódi, biológiai alapjuk elhanyagolhatóan csekély. A biológiai nem (sexus) megkülönböztethető a társadalmi nemtől (gender), és ez utóbbi az, amelyre a legkülönfélébb hatalmi konstrukciók települnek rá, nem véve figyelembe (pontosabban: elleplezve), hogy ez a megkülönböztetés maga is egy konstrukció.

Írtam már ebben a blogban Foucault-ról, gyakran említem Nietzschét, írtam Freudról. Butler (ha el is marad tőlük, mind mélységben, mind hatásban) hozzájuk mérhetően radikális gondolkodó. Csodálatos kulturális esemény, ha fő műve elvileg immár magyarul is olvasható. A gond ezzel csak az, hogy csupán elvileg.

Sándor Bea kitűnő recenziója ugyanis két dolgot állapít meg. 1. A fordítók nem értik Butlert. 2. A fordítók nem tudnak magyarul. Azt hiszem, egyik sem elhanyagolható hátrány egy fordítás esetében...

A recenzens (aki egyébként a téma egyik legkiválóbb magyarországi értője, nem mellesleg Butler másik jelentős művének, a Jelentős testeknek egyik fordítója) olyan példákat sorol föl, melyekből számomra teljesen egyértelmű, hogy az elkészült fordítás nem kvázi, hanem ténylegesen olvashatatlan. A fordítóknak sokszor a mondatszerkesztés egyik legelemibb részfeladatát, az alany és az állítmány egyeztetését sem sikerült megoldaniuk. Hogyan oldhatták volna meg a sokkalta súlyosabb problémát, a rendkívül nehéz butleri nyelv folyékony magyarrá fordítását?

Csak azért írom ezt le, mert szerintem jellemző. Megfigyeléseim szerint manapság sikknek számít (és bölcsész-körökben különösen), ha valaki nem tud magyarul. Amikor az ember nagy naivan szóvá teszi valamely "tudományos szöveg" kapcsán, hogy "de hiszen ezt alig lehet érteni", a válasz általában olyasmi, hogy a szerző így védi ki a leegyszerűsítő nyelvezet hatalmi retorikáját. Ami elvileg tökéletesen igaz. A gond ezzel csak az, hogy csupán elvileg.

A gyakorlati következmény az, hogy a bölcsészet-, illetve társadalomtudományok presztízse Magyarországon (is?) hihetetlenül mélyen van. Aki nem hiszi, böngéssze pár órán át a netet, és elhiszi. (És gondoljon közben arra, hogy az internethasználók általában inkább a társadalom elitjét, mintsem alját reprezentálják.)

A helyzet az, amit ugyan sokan leírnak, de aminek érdemes volna súlyt adni: attól senki sem lesz több, hogy nem beszéli az anyanyelvét (sem). Minden mondat elmondható magyarul. Hadd ne idézzem Kosztolányit.

Idézem, azaz fölidézem inkább Nietzschét, akit begyöpösödött konzervativizmussal és maradisággal aligha lehet megvádolni. Vagy akinek hatását a mai társadalom- vagy bölcsészettudományokra aligha lehet eltagadni. És akinek első korszerűtlen elmélkedését mindazok figyelmébe a legmelegebb szívvel ajánlom, akik azt hiszik, nincsen mélyebb és radikálisabb nyelvkritika, mint a grammatika fölbontása vagy a nyelvrongálás.

Gondolok néha arra, hogy az embernek (minden embernek) voltaképpen két élete van: egy nappali, éber, illetve egy éjszakai, amikor álmodik. Mintha két különböző világban élnénk, és hogy nem zavarjuk össze őket, annak egyetlen oka, hogy az egyik életünkben a másikat rendre elfelejtjük. Amire emlékszünk, az nem ugyanaz, mint amit átéltünk.

Azért bocsátom ezt előre, mert tudom, hogy nem sikerül pontosan visszaidézni azt az álmomat, melyet ma éjszaka éltem át. Az álmoknak sajátos logikájuk van. A helyszínek, szereplők és idősíkok ugyanazon álom közben minden gond nélkül kicserélődhetnek, a történetek egymásba gabalyodnak, nincsen éles kontúrjuk, és még szép, hogy elfelejtjük őket. Amit tehát most leírok, az nem maga az álom lesz, csak az, amennyit még meg tudtam menteni belőle a nappali világra.

Azt hiszem, az egész egy autóban kezdődött. Többször is lefulladtunk, nem bírtunk továbbmenni valamilyen motorhiba miatt. Végül megálltunk, és gyalog kellett folytatni az utunkat. Egy puszta közepén voltunk, de valamiért biztos voltam benne, hogy Magyarországon. Nagyjából egy Debrecen-Budapest távolságot kellett megtennünk gyalog, azaz hosszú vándorlás várt ránk. De élveztük. Hogy kik? Nem tudom, néha ketten voltunk, néha hárman, volt köztünk lány és fiú is. Megszállt minket a szabadság mámora. Egyszercsak megjelent az égen egy egészen különleges tünemény. Egy hosszú-hosszú csík; hátborzongató volt. Megtudtuk (illetve: tudtuk?), hogy sáskajárás van, és hogy a sáskák mindent letarolnak. Különös módon ezt is valahogy szépnek láttuk, nem izgatott minket, viccelődtünk egymással. Közben persze élveztük a kockázatot, mi lesz velünk, ha bemegyünk a sáskák közé. Minket is megkopasztanak? Így vándoroltunk a pusztában, lelkesen, reménytelten és gondtalanul. Ám az út végén valami váratlan történt. Valami olyan iszonyúság, hogy föl kellett ébrednem. [Igazából ez az oka, hogy erre az álmomra kivételesen emlékszem.] Az egyik társam fogta magát, és elhagyott. Az utolsó pár kilométert egyedül kellett megtennem. Miért volt ez olyannyira iszonyatos, hogy azt megfogalmazni sem bírom? Nem ért semmiféle konkrét hátrány a társ távozásából. De maga a tett volt megemészthetetlen. Sajnos nincs rá megfelelő szó. Az "árulás" nem fejezi ki. Az "árulás" általában valamilyen konkrét haszon érdekében történik; itt nem erről volt szó. Egész egyszerűen azt kellett megtudnom, hogy a társam nincs velem, illetve hogy (éppen ezért) nem is társam. Mintha egy emberről kiderülne, hogy robot. Nem tudom, érthető-e az iszonyat, amelyre fölébredtem.

És íme, mindmostanig itt élek, akként amaz éjszaka kivé tett... hogy Adyt idézzem. Szóval, gondolkodom, hogy mi volt ez. És nagyjából értem is. Amivel, persze, csak az itteni világ törvényei szerint megyek valamire, az álom saját törvényeit nem törlöm el.

Egész jó filmek vannak a Duna TV-n. Onnan gondolom, hogy olykor, amikor éjszakánként a különböző csatornák között kapcsolgatok, meg-megakad a szemem egy-egy mű képvilágán, és aztán (még olykorabb) végig is nézem. Ez történt tegnap is, amikor egy macedón-osztrák film vont magához.

Nem írom le az egyébként sokrétegű és sok problémát fölvető történetet. Csak egyetlen mozzanatra koncentrálok.

Van ugye egy 12 éves fiú, Marko, aki sokkal érzékenyebb és sokkal különb az egész környezeténél, és ezért szenved benne. Osztálytársai szekálják és verik, nővére egyfolytában üvöltözik vele, apja alkoholista.

Csak két emberben talál "szellemi partnert"; az egyik az irodalomtanára, aki versírásra biztatja, hogy egy pályázat révén eljuthasson a művészetek városába, Párizsba. A másik pedig maga Párizs, egy kiszolgált katona, aki tolvajlásból tartja fönn magát. És megtanítja az életre. "Azért szekál téged a banda, mert látják, hogy félsz tőlük. Ha nem mutatnád, hogy félsz, ők félnének tőled." Mondja neki.

De a tanács már későn jön, a fiút az iskolában garázdálkodó hulligánbanda már régen gyűlöli (?), és ennek legvégső bizonyítékaként rákényszerítik, hogy együtt gyújtogassanak a tanáriban. Az akció eredményeként természetesen csak Markót bünteti meg az iskola.

Ekkorra viszont a fiú már megtanulja Párizs leckéjét, kitanulja a pisztolyforgatást, és a film végső jeleneteként lelövi irodalomtanárát.

Miért őt? Azért, mert a tanár is az iskola mellé állt. És az iskola nem az életre nevel, hanem az életellenességre és hazugságra. Ezt persze már csak én értelmezem így. A film nyitva hagyja a kérdést. Igaz, a cím azért finom segítséget nyújt a nézőnek. Úgy tűnik ugyanis, hogy mindaz a vágy, amit az irodalomtanár a gyerek fejébe ültet, semmit sem segít a banda és a szekálások, egyáltalán: a külvilág barátságtalansága ellen vívott harcban. Ebben nem a vágyott Párizs, hanem az igazi, hús-vér Párizs, a bűnöző Párizs adott csak valódi tanácsot. A "vágyott Párizs" nem létezik, az csak ábrándkép, vagy az, amit a film címe mond. Délibáb.

A boldogságról beszélgettek ma (azaz most már tegnap) a "Lehet más a politika?" című rendezvénysorozat meghívott vendégei. Nem tudom, van-e mit írnom e témáról. Csak azt tudom, hogy kell. Nemcsak azért, mert Tulip nevű kedves kommentelőm javaslatot tett rá, de azért is, mert a boldogság valahogy természeténél fogva arra vár, hogy kimondják. Hogy hirdessék és világgá kürtöljék. A boldogság nyughatatlan jószág.

A gond nem is a kell-lel, hanem a hogyan-nal van. Mert Istenhez hasonlóan ez is egy "rendkívül diffúz és bonyolult" fogalom, és az ember könnyen beleesik a semmitmondás, a közhelyesség vagy a hiteltelenség csapdáiba. A boldogságról a legnehezebb beszélni. (Hozzáteszem: ez az oka, hogy nem szoktak róla. Már megint, ugye, a lustaság.)

Belátom korlátaimat. A mai (azaz tegnapi) rendezvényen, ahol kimondhatom, hogy határozottan boldognak éreztem magam, rendkívül sok okosság, helyesebben: bölcsesség elhangzott Lao Ce-ről, a plázákról, az autók helyett fákat igénylő emberekről, Dosztojevszkijről, a mesékről és az aranykorról, a tyúkgyárakról és az Erzsébet téri Gödörről, és persze egyik gondolatfutam sem hagyott engem hidegen. Minderről összefoglalóan vagy összefogottan írnom dőreség volna. Arról írok inkább, hevenyészetten és röviden, amiről közben gondolkodni kezdtem, aztán amiről a buszon hazafelé folytattam a gondolkodást, azaz arról, hogy mi nekem a boldogság.

Na most, arra jutottam, hogy háromféle boldog állapotot tudok elkülöníteni. Az örömöt, a derűt, valamint a boldogságot. A három valahogy lényegileg különbözik egymástól.

Az öröm jellemzője, hogy pillanatnyi, intenzív, felületes és önző. Példa: a ma (illetve tegnap) éjszakai spanyol focimeccs, az el clásico, a Real Madrid-Barcelona. A Real nyert 4-1-re, és nekem, aki elvileg Barca-drukker, sírnom kellett volna, ehelyett örültem, mert ez egy jó meccs volt. Szép gólok, remek támadások, ügyes villanások. Öröm volt nézni. Az örömnek nincsenek szociális vonatkozásai, az öröm csak nekem szól, az öröm az enyém. Még akkor is, ha megosztódik.

Nem úgy a derű. A derű voltaképpen nem más, mint a viszonyom egy közösséghez. A derű tartós állapot, szívós és mély. Derűt érzek olyankor, amikor úgy érzem: befogad egy közösség. Ez a közösség természetesen lehet virtuális is. Ha valakinek például "megy a munka", és visszaigazolják, amit csinál, akkor derű tölti el. De ugyanígy, az emberek tágabb közösségére értve: derűsen az él, aki jól érzi magát a világban. Még akkor is, amikor éppen egyedül van. Érzi a felhajtóerőt.

A boldogság egyik érzéshez sem hasonlít. Mindenekelőtt: nincsen ideje. Olyan, mintha átkerülnénk egy tökéletesen másik világba. A boldogságnak nincsen etikája sem. Teljesen személytelen, nem is rólunk szól. Beszélni róla pont olyan lehetetlen, mint Istenről. Az evangéliumok egyik legszebb és legmélyebb mondata így ad róla számot: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent. Ennél több aligha mondható róla.

És akkor itt vagyunk, hogy mégis fecsegtem. A boldog ember fecseg. Vagyis: a derűs ember fecseg. Ma (azaz tegnap) derűs voltam. A kurzivált (= dőlt betűs) szavakat pedig kéretik kezelni fenntartással.

Kezembe akadt ma (azaz most már tegnap) a könyvtárban egy grafológiáról szóló könyv, és azon nyomban ki is kölcsönöztem, majd végigolvastam. E blog leghűségesebb olvasói tudják, hogy érdekel a téma. Nos, nemcsak végigolvastam, de gyorsan el is készítettem az önelemzésemet.

A könyv végén található egy nagyjából kétszáz jellemvonás-párból álló lista a különböző tulajdonságok pozitív és negatív megnyilvánulási formáiról. Ezek ugyanis kézen fogják egymást. Ha valaki például buzgó és lelkes (ami egy pozitív jellemvonás), az könnyen válhat fanatikussá (ami viszont negatív), és viszont; valószínűtlen azonban, hogy higgadt és kauzalista lenne. Vagyis persze minden lehetséges; én is tudok balra döntve és árkádos vonalvezetéssel írni, ha iszonyúan megerőltetem magam, de nyilván nem ez rám a jellemző.

Elemezve tehát saját írásom néhány legfőbb jellegzetességét, a következőket mondhatom el magamról. Elsőnek mindig a jellemvonásom pozitív, másodiknak pedig negatív aspektusát említve. Jellemző tehát rám a(z)...

eredetiség - különcködés

érettség - cinizmus

érzékenység - erélytelenség

esztétikai érzék - érzékiség

etikus gondolkodás - skrupulozitás

fennköltség - gyakorlatiatlanság

függetlenség - aszocialitás

gondosság - aggodalmaskodás

idealizmus - fellegekben járás

intuitív gondolkodás - következetlenség

kedvesség - szentimentális modor

kritizáló hajlam - destruktivitás

lelkiismeretesség - skrupulozitás

módszeresség - pedantéria

nyájasság - kétszínűség

önfegyelem - mazochizmus

önuralom - színtelenség

passzivitás - tehetetlenség

precizitás - szigorúság

rendszeretet - unalmas természet

rokonszenvesség - érzelgősség

szerénység - félénkség

szociabilitás - pajtáskodás

vitakészség - kötekedő hajlam

Na most, egy alaposabb vizsgálat után nyilván majd tovább szűkítem a kört. Hiszen ez még így is, ha jól számolom, ötvenkét tulajdonság...

Nem tudom, van-e még egy olyan vitatéma, amely ennyire kitartóan végigkísérné az életünket. Lépten-nyomon belebotlunk, olyannyira, hogy legdúsabb, leginkább életközeli pillanatainkban hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen igazi és valóságos kérdés, és minden egyéb ezután csak másodlagos lehet. Van-e Isten?

Annak a tézisnek szeretnék hangot adni e bejegyzésben, hogy erre a kérdésre a tudás síkján egészen egyszerűen nem lehet válaszolni. Erre a kérdésre csak a hit síkján lehet válaszolni. És akkor itt jön az igazi tézis. Az igazi tézis pedig az, hogy mindazok, akik a tudás alapján eldöntött, racionális válasszal vélnek rendelkezni e kérdésre, azok bizony a zavarosban halásznak, azok dogmatikusok, és hát... hogy is mondjam csak... méltók a gyehennára. Isten ugyanis egy hipotézis.

Kétféle dogmatikus és kérlelhetetlen álláspont létezik ugyebár. Az egyik szerint tudni lehet, hogy Isten van; a másik szerint pedig tudni lehet, hogy Isten nincs. Holott tudni egyiket sem lehet. Mindkettőt legfeljebb csak hinni lehet.

Kérdés persze, mi az, hogy Isten. Talán ezzel kellett volna kezdeni. Mentségem, hogy senki sem ezzel kezdi. És erre jó oka van. Istenen ugyanis mindenki mást ért. De miért is?

Az istenkérdést mindig olyankor veszik elő az emberek, amikor igazolni akarják magukat. Csak éppen jellegzetes módon nem csupán az istenhívők "veszik elő" az istenkérdést, hanem az ateisták is. Ők éppen azzal akarnak igazolni valamit, hogy nincs Isten. Ez pontosan ugyanolyan igazolás, mint amikor valaki azzal akar igazolni valamit, hogy van Isten. Az érvelés végpontja, dogma, axióma, kész. Pont. Pedig...

Pedig az embernek (ahogy Musil írja) nem árt, ha nem pusztán valóságérzékkel rendelkezik, hanem lehetőségérzékkel is. A dogmatikus gondolkodás lezárja a lehetőségeket. Elrendezettnek tünteti föl azt, amiben pedig érték, öröm, energia és még sok-sok minden jó dolog lakozhat.

És akkor szép lassan rájövök, hogy miért írom ezt a bejegyzést. Azért, mert rájöttem, hogy miért fárasztanak a dogmatikusok. Azért fárasztanak, mert ellenségesek. Mert az (isten)kérdést soha nem naivan vetik föl, azaz soha nem úgy, ahogyan a dolog természetéből fakadóan kellene, azaz soha nem úgy, hogy jó előre tisztázzuk: figyusz, mi erről nem tudunk semmit, se te, se én. De most gondolkodjunk el azon, mi lenne, ha... Ugye, milyen ritkán kérdeznek így? Ugye, hogy csak a gyerekek kérdeznek így? Ugye, hogy pedig ez volna a tisztességes?

Istenről úgy beszélni, mintha volna, vagy mintha nem volna (szerintem a kettő, ha bizonyos tudásnak vesszük, ugyanaz az álláspont), tisztességtelen. Talán erre érzett rá Nietzsche, amikor (ezt) a kérdést (is) a leghetykébb provokáció tárgyává tette. Vagyis, rendben, tegyük föl, hogy van Isten. De akkor mi a helyzet Dionüszosszal? Nem éppen egy egészen másfajta, vadonatúj felismeréseket is láttatni engedő világkép bontakozik ki a szemünk előtt, ha például ezt a kérdést is fölvetjük? Elgondolkodott-e már azon valaki, milyen Isten is (volt?) ez a Dionüszosz?...

Öregszem. Avagy, kevésbé narratívan fölfogva a jelenséget, úgy mondom inkább: változom. Ez nyilvánvaló, és megvannak a jelei. Egy nyilvánvaló jel az, ahogyan a hírekre reagálok. Itt van például egy hír: http://index.hu/politika/bulvar/or0429/. Aztán itt van egy másik: http://index.hu/politika/bulvar/0428papa/.

Mindkettő sokkoló. Elvileg. Emlékszem, régebben egy-egy ilyen hír órákon keresztül nem hagyott nyugodni. Milyen életük lehet ezeknek az embereknek? Hogyan bírnak élni egyáltalán? Beleképzeltem magamat az áldozatok helyzetébe, és úgy elborzadtam, hogy aludni sem bírtam.

Az egyik általános iskolai barátnőmmel az volt a kedvenc szórakozásunk, hogy halálnemeket gyűjtöttünk. Minél borzalmasabb, minél iszonyúbb, annál jobb. Fogalmam sincs, hogy miért pont ebben leltünk szórakozást. Egy biztos: nagyon azonosultunk az áldozattal. Föl nem bírtuk fogni, hogyan lehetséges, hogy egy ember egy másik embert húsdarabként kezel. A kivégzést máig a világ legfelfoghatatlanabb eseményének tartom. Máig nem értem, hogyan lehetséges.

Valójában most már másképpen látok mindent. Nem azonosulok az áldozattal, mert teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lehetséges. Az egy másik élet. A máslétet a lehető legradikálisabban fölfogva. Igazából nincsen közünk egymáshoz. Durva előítélet azt hinni, hogy pusztán azért, mert mindegyik élőlényt (azaz: engem meg a hírben szereplő áldozatokat) embernek nevezik, volna közöttünk azonosság.

Mondom: öregszem. Vagyis inkább: változom. A másik embert a maga egészében sohasem érthetjük meg. Természetesen nem állítható, hogy semmit sem érthetünk meg belőle. Valamit értünk, nyilván. De sohase higgyük, hogy mindent. (Ilyet amúgy is csak egy pszichológus képzelhet.)

Azt írja valahol Kosztolányi (nem lesz pontos az idézet): "Az az ember, aki ezen a földön már vagy negyven évet leélt, és ép elmével túlélte mindazt, amit látott és hallott, joggal vádolható sötét és elvetemült cinizmussal." Ne értsük félre ezt a mondatot. Ez egy emberbaráti hang, amely belátja az emberbarátiság határait, de korántsem ördögi örömmel.

Mit kezdjünk tehát a hírekkel? Nem tudom. A hírek alapvetően nem rólunk szólnak, és ez a veszélyük. A bölcs ember mindig megvetette a híreket. Nem azért, mert lenézte volna magát az eseményt, mely a hírben megfogalmazódik; hanem azért, mert tudja, hogy az egy másik élet eseménye. Az ember feladata pedig mindig a jelenvaló. Ha szólni, akkor az; ha meg hallgatni, akkor az. A bölcs ember nem olyan, mint amilyenek mi voltunk a barátnőmmel áltisiben: nem gyűjtöget magának halálnemeket; tudja, hogy csak egyszer él.

Az utóbbi napokban több olyasmi is történt (velem), amit lejegyzésre érdemesnek tartok; ha ugyanakkor bő lére eresztem a szavaimat, szétfeszítem e blog kereteit. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy inkább csak pár sort írok mindenről (illetve: mindarról), ami újabban fölkeltette a figyelmemet.

1. Újabb begolyózás

Amikor először írtam itt snookerről (http://pontilyen.blog.hu/2008/02/15/miert_pont_a_snooker), akkor le kellett vonnom azt a következtetést, hogy olvasóim között egyedül állok ez érdeklődésemmel. No de nem baj, írni arról kell, ami engem érdekel (én = mindenkori blogoló). Pont egy hete elkezdődött a világbajnokság a sheffieldi Crucible Színházban, és pont egy hete kell törnöm a fejem azon, hogyan osszam be az időmet úgy, hogy minél nagyobb hányadát nézni tudjam. Mert hát szinte éjjel-nappal mennek a meccsek. Eddig remek színvonalú a vébé, és még élnek (állnak) a kedvenceim: John Higgins és Peter Ebdon. Higgins mindjárt képernyőn lesz, szóval igyekeznem kell e bejegyzéssel. Ebdon viszont már két kört ment. Fantasztikus egy ember; pszichológus, filozófus, aki még hosszú hajjal és lófarokkal vonult be a snookervilágba, most meg pont az időhúzó, ideggyilkos játékáról nevezetes. Ő az, aki a legkiválóbban bizonyítja, hogy a snooker nem pusztán arról szól, ki tud minél gyorsabban minél több golyót lyukba lökni. Az ő mérkőzései lélektani krimik. Nagyon szurkolok, hogy minél tovább láthassam.

El- (ha nem is végig-)olvastam a héten egy csodálatos könyvet. Mihail Bahtyin, orosz irodalomtudós írta Francois Rabelais művészetéről. Vagyis messze nem csak arról. Ebben a könyvben egész újkori kultúrtörténetünk benne van. A lényege az, hogy a középkorban az emberek még tudtak nevetni. A karneválokon az egész világ kifordult a sarkaiból, eltűnt minden tekintély és minden hierarchia. Az altest (értsd: pisi, kaki, szex, nemi szervek stb.) megkapta igazi méltóságát. Ezt az élményt közvetíti a legkiválóbban Rabelais, és ezt az élményt fokozta le és minősítette undorítónak, lényegtelennek és kerülendőnek az újkor racionalizmusa. Csodálatos könyv, és csodálatosan okos ember könyve, igazából a nevetés európai története. Rávilágít, mennyire nem értjük mi, mai emberek, a nevetés igazi, termékeny erejét, mennyire másodlagosnak, puszta szórakozásnak képzeljük. Holott a nevetés kultúrája pontosan olyan lényeges, mint a tekintélyes komolyság kultúrája.

A Kisteleki István vezette Magyar Labdarúgó Szövetség újabb nevetséges lépése volt, hogy kirúgta Várhidi Péter szövetségi kapitányt, és helyére egy nevenincs, eddig semmilyen eredményt fölmutatni nem tudó, de legalább külföldi (nem vicc, ez volt a név mellett szóló egyetlen érv! Kedves Kisteleki úr, tudja ön, miért gyűlöli minden civilizált ember a rasszizmust?) edzőt nevezett ki, Erwin Koemant. Talán nem is kell ezt a döntést kommentálni, annyira szánalmas. Annak viszont hangot kell adni, és tiltakozni kell, ahogyan ez a döntés megszületett. Először is Kisteleki azért zavarta el annak idején az egyre masszívabb csapatot építő Matthäust, legalábbis ez is az indokok között volt, mert külföldi (!). Tetszünk érteni? Aztán kinevezett egy közepes edzőt kapitánynak, aki Máltán leégett a válogatottal, így jött Várhidi, aki azt mondta, hogy rendben, nullpont, elkezdünk egy szisztematikus, három-négy éves építkezést, csupa fiatallal. Az MLSZ ezt elfogadta, és úgy tűnt, hogy a magyar fociban, ha más nem is, legalább a kapitánykérdés rendeződött. Aztán télen nem hosszabbították meg Várhidi szerződését, a miértre szánalmas ködösítés volt a válasz, majd kiderült, hogy mégis marad Várhidi. Egészen most csütörtökig, amikor minden ok nélkül eltávolították. Van-e ember, aki nem kap ettől hányingert?

A Kálvin téri BKV-ellenőrök okozták a hét legkellemesebb meglepetését. Tudniillik lecsérélték az eddigi ellenszenves szipirtyókat és bárdolatlan férfiakat fiatal és barátságos nőszemélyekre. Komolyan. Az ugyan jellemző az ország állapotára, hogy Mr. 1%-nak (és elvtársainak) hála, olyan kevés a munkahely, hogy a pályakezdő diplomások leginkább BKV-ellenőrnek mennek el; most mégis igazán jólesett a figyelmesség. Az ilyeneknek na ná, hogy megmutatom a bérletem. Lehet, hogy hatása volt a panaszlevelemnek?...

Fölfedezzük magunknak a világhálót, ejtőzünk a blogok között, elolvassuk azt a temérdek zagyvaságot, amit összeírnak, összeírunk, és így művelődünk. Ez ma a kultúra. És tényleg. Aki e mondatomban lekezelő hangsúlyt érzett, gondoljon arra, hogy én most épp (pont) blogolok, tehát mindenekelőtt magamat kezeltem le. Ha lekezeltem valakit. Dehát épp most mondom, hogy nem lekezelek, hanem ámulok. Csoda ez, új világ, tök jó!

No de, mit is akarok én írni erről? Hát azt, hogy addig rendben, hogy olvasok, no de mikor, mit, hogyan, és hogy kommentelek-e. A komment a blogok szíve. Csak annyit akarok írni, hogy mikor és hol kommentelek, avagy még inkább azt, hogy hol nem.

Alapvetően három eset van, amikor semmi értelmét nem látom a kommentelésnek (nevezzük már magyarul: a beszólásnak).

1. A legsúlyosabb eset: ha túl sok a beszólás. Itt van például Tóta W. blogja. Izgató, provokatív, kellően hülye, kellően nem értek egyet vele, kellően érint. No de mit lehet tenni, ha 3244 beszólás már ott van? Először is végig kéne olvasni őket, hogy ne mondjunk olyat, amit már előttünk hatszázan. De kinek van erre ideje, agya, kapacitása? Harminc, negyven beszólást még jó is végigolvasni. Mondjuk, száz a határ. Afölött az egész már tök érdektelen. És akkor, ugye, a blog is az.

2. Kevésbé súlyos eset, ha maga a bejegyzés áll tőlem oly távol, és érzem oly butának, semmilyennek, üresnek, közhelyesnek, unalmasnak, provokációmentesnek, hogy ahhoz meg aztán nem is jut eszembe semmi. Egy idő után itt persze az olvasás aktusa is megszűnik. Elmegyek onnét.

3. A harmadik eset az, amikor észreveszem, hogy nem törődnek velem. Képzeljük el a helyzetet: agyidegeim minden erejét megfeszítem, beleölöm időmet, erőmet, egész műveltségemet (ez a legnehezebb) és összes nyelvtudásomat a kommentbe, és... várom a választ, visszanézek, egyszer, kétszer, háromszor, és... (na most egy emésztéssel kapcsolatos csúnya kifejezés jutott eszembe, de juszt se írom le) semmibe vesznek. No, az ilyen helyeket is szépen ott hagyom.

Érik az embert viszont igazán kellemes meglepetések is. Ilyen történt tegnap, amikor az egyik gyakorta indexcímlapos blogoló (az egyik kedvenc blogolóm) bejegyzésébe (!) foglalt. Aki nem hiszi, annak íme: http://killtheradical.blog.hu/2008/04/22/pistibacsinak_foldcsuszamlasilag

Jó, igen, a címben Pistibácsi szerepel, de mindjárt utána ott jövök én is, Csöncsön álnéven. Drága, nem? Egy biztos, visszatért az életkedvem, megláttam a napot, a derűt, és még az se izgatott (illetve dehogyisnem izgatott!), hogy valami épkézláb kommentet (beszólást) létre kell hoznom, mert hát hogy jönne az ki, hogy szó nélkül hagyjam az ateizmus propagálását. Hülye volnék.

Ezt a nyelvet az egyik bátyámmal közösen fejlesztettük ki. Igazából nem is nyelv, csak a fonológiája tér el az ismert emberi kommunikációs formáktól.

A lényege nagyon egyszerű: ahol "umlaut" lenne, ott lehagyjuk; ahol meg nem lenne, oda kitesszük. Így aztán az o=ö, u=ü, a=e, á=é, és így tovább.

Káratik e blögölőt nam názni taljasan bölöndnek; vágulis csek jétszünk e hengökkel, ás így náhe agász árdakas szőszulamányak is kikarakadhatnak e megyer nyalvból, nam?

[Mösöly-jal.]

Kis túlzással már egy hete csak az alábbi képre gondolok. Az index focis blogján (http://nst.blog.hu) találtam, és rabul ejtett.

Az előzményekhez csak röviden a következőket (akik nem szeretik a focit, azokat úgysem igen fogja érdekelni; akik meg igen, azok alighanem úgyis látták):

Az UEFA-kupában egy spanyol kiscsapat, a Getafe játszott a müncheni óriásklub, a Bayern csapatával, és az első meccsen Münchenben egy utolsó percekben lőtt góllal bravúros 1-1-es döntetlent ért el. A visszavágó hatodik percében azonban máris emberhátrányba került, és lehetetlennek tűnt, hogy közel kilencven percen át kivédekezze ezt. Ami történt, azonban csoda volt: nem hogy kivédekezte, még vezetést is szerzett, sőt játékban is legalább egyenrangú partnere volt a kis Getafe a nagy Bayernnek. A második félidő közepén pedig minden eldőlhetett volna, amikor a spanyolok csatára abszolút gólhelyzetben már a kapus mellett is elhúzta a labdát, és éppen készült azt az üres kapuba gurítani, amikor... elcsúszott. Így jött a kilencvenedik percben a Bayern egyenlítése, és a hosszabbítás. Úgy tűnt ekkor, hogy a spanyolok sorsa megpecsételődött; még fél órát biztosan nem húznak ki tíz emberrel. De ha ki is húznak, a németek kegyetlenek a 11-es rúgásokban. A Getaféra ekkor nemigen adtunk volna egy lyukas garast sem. És mégis, láss csodát világ, három perccel a hosszabbítás megkezdése után már 3-1-re (!) vezettek a spanyolok. Egyszerűen lefocizták a pályáról a sokkal esélyesebbnek kikiáltott Bayernt. Úgy tűnt, hogy mindenki már csak a lefújásra vár, amikor a Getafe kapusa hibázott egy hatalmasat, és öt perccel a vége előtt már 3-2 volt. A többit sejtjük: a legeslegutolsó, 120. percben (amikor már minden-mindegy alapon Kahn, a Bayern hálóőre is elhagyta a kapuját) beteljesedett a végzet; a bajorok egyenlítettek, és 4-4-es összesítéssel, idegenben lőtt több góllal jutottak az UEFA-kupa legjobb négy csapata közé.

Ezt követően készült az alábbi kép.

Igazándiból a BKV és a főváros helyzetéről szeretnék írni. A sztrájk csak annyiban érdekel, amennyiben érdekel. Nyilvánvalóan nem old meg semmit, nyilvánvalóan kétségbeesett húzás, nyilvánvalóan senki sem örül neki. Nem az a kérdés, hogy miért van sztrájk, hanem az, hogy miért kell, hogy sztrájk legyen. Miért kell olyasminek történnie, ami senkinek sem jó. (Ha leszámítjuk az iskolásokat.)

Erről a kérdéskörről (azaz a BKV és a főváros helyzetéről) számomra mindeddig a legértelmesebb dolgokat Vitézy Dávid mondta. Egy fiatal "gyerek", aki a városi közlekedés szakmai, politikai kérdésével foglalkozik. Érvei ellen mindössze kétféle ellenérv szokott a közéletünkben elhangzani. Az egyik az, hogy az anyja Hankiss Ágnes, vagyis ő nem lehet más, mint fujj, a Fidesz szekértolója, Orbán Viktor leendő diktatúrájának oszlopa, és mint ilyen, komolyan nem vehető pártkomisszár. A másik pedig az, hogy a pletykák szerint homoszexuális, azaz fujj, veszélyezteti a haza erkölcsét, és különben is undorító buzi, aki húzzon lehetőleg az anyja vaginájába. Ezek az érvek engem nem győztek meg arról, hogy amit mond, az nem igaz. Sőt, azt a gyanút is fölkeltették bennem, hogy alighanem igaz lehet, amit mond, ha az ellenérvek a fönti gondolatrendszer működését hozzák mozgásba.

De mit is mond?

Mond például egy olyan dolgot, amit nem szoktak mondani. Azt, hogy a fővárosi önkormányzat a BKV-t 0, azaz nulla (azaz nulla!) forinttal támogatja. Nem vicc, tény. Azaz vicc, de tény.

Aztán azt is mondja, hogy a főváros közlekedési stratégiája kimerül a(z egyébként teljesen korszerűtlen koncepciójú, a 70-es évek igényeire tervezett, mellesleg iszonyatosan drága) 4-es metró-beruházás támogatásában.

Aztán azt is mondja, hogy a tömegközlekedést a világ nagyvárosaiban (de Magyarország nagyobb városaiban is, így a "fideszes" Debrecenben vagy az "MSZP-s" Szegeden) olyan stratégiai koncepciókkal tartják fönn, amelyek hosszú távon biztosítják a pénzügyi stabilitását. (Ennek része például, hogy a parkolási díjak a közlekedési vállalat kasszájába folynak be.)

Aztán azt is mondja, hogy a hosszú távú koncepció teljes hiányáról tanúskodik az, ahogyan a járműparkot (a buszokat, villamosokat, trolikat stb.) toldozgatják-foltozgatják. Egész Európa összes nagyvárosa közül a budapesti járművek a legöregebbek. Tiranában (!) modernebb buszok közlekednek, mint itt. Könnyű kiszámolni, hogy a járműpark átfogó fejlesztése hosszú távon sokkal költséghatékonyabb működést eredményezne, mint a régi buszok állandó felújítgatása.

Aztán azt is mondja, hogy noha a BKV tavaly megválasztott új vezetősége az akkor leleplezett, több évtizedes, elképesztő és szinte példátlan pazarlás megszüntetését hirdette meg, gyakorlatában a pazarlást nem megszüntette, csak centralizálta, amint erre a több milliárdért megrendelt, de sehol nem megtalálható tanulmányok is példát mutatnak.

És így tovább.

Szeretném azt látni (itt Magyarországon!), hogy amikor valaki ilyesmiket mond, akkor megjelenik azonnal a tételes, világosan nyomon követhető cáfolat. Hogy amikor valaki a fönti visszásságokra rámutat (melyek bármelyike jobb helyeken azonnal a polgármester távozását eredményezné), akkor saját érdekében megjelenne egy fővárosi vezető, és pontról pontra (ütős érvekkel) bebizonyítaná, hogy Vitézy Dávid téved vagy csúsztat. De nem látok ilyet.

Ezért kell sztrájkolni. Mármint mert, gondolom, más sem lát ilyet.

A hétvégén a Ferencváros ismét nem tudott nyerni a magyar NB II-ben, és ezzel szinte reménytelen helyzetbe került a feljutást illetően. Nem vagyok igazi Fradi-drukker, nem igazán van bennem elvakult kötődés egyetlen klub iránt sem. De jelen helyzetben természetesen nagyon drukkolok a Fradinak a visszajutásért. Azt hiszem, minden épeszű, magyar futballért aggódó focirajongó így van ezzel. Magyar bajnokság Fradi nélkül olyan, mint Forma 1 Schumacher nélkül, snooker Ronnie O'Sullivan nélkül, meggyes rétes meggy nélkül, német irodalomtörténet Goethe nélkül. De még ennél is többről van szó.

Az FTC történetében az utóbbi száz(kilenc) év egész magyarországi történelme benne van. A rendszerváltozás utáni Magyarországot semmivel sem lehetne jobban jellemezni, mint azzal, ami az FTC körül és belül történt, kivirágzott és elzüllött. Nem akarok ebbe az egész történetbe belemerülni; nem volna rá hely.  Csak egyetlen eseményt emelek ki, vagyis azt, hogy hogyan került Magyarország legnépszerűbb és legsikeresebb klubja a másodosztályba. Mert ez is végtelenül jellemző.

Úgy került a másodosztályba, hogy kizárták az NB I-ből. De miért?

Jött két évvel ezelőtt egy új MLSZ-elnök, úgy hívják, hogy Kisteleki István. A jött megfelelő szó rá; puccsal került az elnöki székbe. És azt hirdette meg, hogy "rendet tesz". Első lépésként elzavarta Lothar Matthäus szövetségi kapitányt, második lépésként "garanciákat" kért a kluboktól az NB I-es induláshoz. Ennek célja nyilvánvaló volt: példát statuálni.  

Világosan kell látni, hogy gyakorlatilag bármelyik klubot kizárhatták volna az első osztályból. De igazi hírértéke csak annak volt, ha ezt a Ferencvárossal teszik.

Bele lehetne menni abba, hogy mennyi politika volt ebben (a Fradi szurkolótábora nem baloldali elkötelezettségéről híres), de szerintem nem érdemes. A kizárás húzása egyáltalán nem politikailag motivált tett volt. Az új elnöknek el kellett hitetnie, hogy csinál valamit. [Nem ismerős ez valahonnan?]

Az eljárás persze szabálytalan volt, az MLSZ elvesztette a pert, de visszacsinálni már nem lehetett a dolgot. Az FTC maradt NB II-es.

Tavaly azonban olyasmi történt, amire Kisteleki valószínűleg nem számított. A Ferencváros a hajrában begörcsölt, és nem tudott visszajutni az NB I-be. Az MLSZ ekkor már mindent elkövetett, hogy a Ferencváros visszakerüljön, erre azonban nem volt mód; a biztonság kedvéért azért a könnyebbiknek vélt (keleti) csoportba sorsolták idén a másodosztályban, hiszen a labdarúgó szövetségnek is óriási blamázs (és egyre nagyobb) az ügy.

Nemcsak azért, mert szabálytalan volt a kizárási eljárás. Hanem azért, mert a magyar NB I FTC nélkül tökéletes érdektelenségbe fulladt. Egyetlen (másodosztályú!) Fradi-meccsen majdnem annyi néző van jelen, mint az elsőosztályban egy egész fordulóban. Az érdeklődés a bajnokság iránt elképzelhetetlen mélypontra jutott el.

Itt vagyok én. Gyerekkorom óta fejből tudtam mindig, melyik csapatnak hány pontja van, ki hogy áll, ki kivel fog játszani stb. Most fogalmam sincs, és nem is érdekel. Még egyszer hangsúlyozom: nem vagyok Fradi-szurkoló.

A másik, ami miatt Kisteleki aggódhat: egyre világosabbá válik a kár, amit két év alatt a magyar labdarúgásnak okozott. Egyre több pályát zárnak be, egyre kevesebb a remény az európai középmezőnyhöz való fölkapaszkodásra. Az elhíresült, nulla szavazatot nyerő EB-pályázat Európa minden szövetségi elnökének a székébe került volna. Amikor a teljes sikertelenséghez a szurkolók ellenszenve párosul, ott az elnöknek valamit sürgősen ki kell találnia, hogy a cselekvés látszatát fölkeltse. Egyre kevesebben hisznek azonban neki.

Ebben a helyzetben a Ferencváros makói döntetlenje nem pusztán a zöld-fehér klub mélypontja, de a magyar foci szimbóluma is. Akiknek ez a játék sokkal többet jelent, mint unaloműző időtöltést (és vagyunk ezzel így jó páran ebben az országban), az most a külföldi bajnokságok bámulásával próbálja átvészelni ezt az ínséges időt. Amely egyébként nem példátlan a magyar történelem utóbbi száz évében. Az 50-es években az FTC-t annyira gyűlölte az akkori hatalom, hogy elvette tőle a nevét és a színét.

Azt az időt is túlélte ez a klub, ez az ország.