Pontilyen pont ilyen

Most olvasom a Wikipédián, hogy Nietzsche szerint Goethe beszélgetései Eckermann-nal "a legjobb német könyv, ami létezik".

Egyetértek. Amennyire persze egyetérthetek. Amennyire egy ilyen mondattal egyet lehet érteni.

Szépen időrendben olvasom a könyvet, most éppen az 1827. január 17-i bejegyzésnél tartok. Csodálatos bölcsességek, okosságok, zseniális észrevételek kifogyhatatlan tárháza ez a mű, egy félelmetesen nagy személyiség gondolatmorzsái. Igaz Goethére, amit maga mond (1827. január 17-én, most éppen itt tartok) Schillerről:

Mutatkozhatott Schiller olyannak, amilyennek akart, amit tett, az mindig sokkal nagyobbnak bizonyult, mint a legjava annak, amit ezek a maiak művelnek; ha csak a körmét vágta, akkor is nagyobb volt, mint ezek az urak.

 

Honnan nyeri ez az ember a hatalmát, hogy ilyeneket mondjon?

Mottó:

Getrieben von Sehnsucht wie Wüstensand,
auf Suche nach Freiheit im fremden Land,
nach Freiheit in Wunden und weltenweit
verwelkende Stunden der Einsamkeit.

(Valeria Koch: Lenaus Lied)*

1.

Valami hajnali hatkor indult a vonat, a bőröndöm és a holmijaim már előző nap összekészítve, de persze így is négy körül keltem. Kint még minden sötét volt. Lámpát kellett gyújtani. És akkor eszembe jutott ez a vers. Egymás után vagy százszor fölmondtam magamnak, és valami csodálatos gyönyör járt át. Mint hajnalban egyébként mindig. Pedig a vers a legiszonyatosabb dologról szól, amit ember csak átélhet: a rettenetes, kilátástalan, vigasztalan magányról.

Láttam a napokban egy színházi előadást Knut Hamsun Éhségéről. A darab — mint a regény is, melyből készült — egy csavargó, hajléktalan, éhező, széllelbélelt költőről, íróról, filozófusról szól, aki egy norvég nagyváros utcáit járva írja noteszébe újabbnál újabb agyszüleményeit.

Egy ismerősömnek József Attila jutott eszébe róla. És miután ezt közölte velem, egy idő után én is már úgy néztem a darabot, mint amely J.A.-ról szól. Tényleg ilyen lehetett ő is. Egy érthetetlen és követhetetlen, teljesen öntörvényű figura. Egy zseni.

Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy Knut Pedersen (a darab főszereplője) azért éhezett, mert a szörnyű társadalom nem adott enni neki. Amikor volt pénze, szétszórta, szétosztotta a szegények között. Amikor meg nem volt, akkor ugyanazt a szegény asszonyt, aki mézeskalácsot árult, és akinek egész vagyonát odaadta, megrabolta. Mondván: amikor pénzt adott neki, már előre kiváltotta a sütemények árát.

Ugye micsoda kiállhatatlan, undorító alak? Az. De minden zseni ilyen.

Van egy kissé perverz szokásom. Az utcán járva-kelve szeretek benézni a házak ablakain. Hihetetlenül kíváncsivá tesz, hogy hogyan élnek más emberek. Milyen a lakásuk. Mivel töltik az estéiket, az üres óráikat, hogyan töltik be a teret és az időt. Milyen az, amikor hazatérnek. Hová teszik a kulcsaikat, mi van a szobájuk falán, mit esznek, mit isznak, és így tovább. Képzeletem séták közben nagyon vad kalandokra indul.

Szeretek végigmenni villamossal a Nagykörúton. Kifelé bámulok az ablakon, és a házak homlokzatát figyelem. Mindenki tudja, aki kicsit is figyelte már, hogy a Körúton nincsen két egyforma ház. És ahogy ez a külsejükre igaz, bizonyára igaz lehet a belsejükre, a lelkükre is. Az ember mindegyik házban egy kicsit másképpen érzi magát. Logikus, hogy ez így van; mindenütt másféle emberek laknak, más-más emlékekkel, különböző habitussal, egyedi érzékenységekkel. Szokásaik rávetik árnyékukat a házra. (Gondoljunk csak arra: ha valakinek kutyája van, és minden nap kétszer sétáltatni viszi, az ugatás és ügetés naponta többször fölveri egy lépcsőház csendjét. Egy kutyás ház másmilyen, mint egy kutyátlan.)

Szabad-e bevallania egy huszonkilencedik évében járó (elvileg) férfiembernek, hogy szinte a szó szoros értelmében végigbőgte ezt a könyvet? Szerencsére senki sem látott, amikor olvastam. Utólag meg már mindegy. A szemem most se száraz persze, de most már tudok gépelni. Mit is kellene szégyellnem?

Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is: hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, mit sem gondolva azzal, hogy mennyi fájdalmat és bajt okozhat a szenvedélyem.

 

Soha nem találtam meg könyvtárakban a Focilázat Hornbytól, pedig már régóta el akartam olvasni; és most a hétvégén teljesen váratlanul a kezembe akadt. Semmi tervezgetés ("most előbb mást kell olvasni") nem előzte meg, megláttam végre, és rávetettem magam.

Gyilkos könyv. Persze nyilván csak annak, aki magára ismer benne. Ezért sem tudom megállapítani (egyszerűen értelmezhetetlen a kérdés), hogy van-e, és ha igen, mennyi az irodalmi értéke. Nem tudom. Egyszer talán majd tudom értelmezni ezt a kérdést, esetleg meg is válaszolni, most még biztosan nem. Most egyelőre próbálom szárogatni a szemem, hogy értelmesen tudjak írni. Nem lesz könnyű.

Előzetes megjegyzés: Tudom, hogy a témáról nem egy blogbejegyzés terjedelmében lehet a legpontosabban beszélni. A mondandót itt kerekíteni, egyszerűsíteni, elnagyolni kell. Írni azért írok róla mégis, mert régóta izgat, foglalkoztat.

1. Az Ószövetség azt mondja: "Szemet szemért, fogat fogért." A hétköznapi etika nyelvére lefordítva mindez annyit jelent: "tégy úgy, ahogy veled tesznek". Ha valaki rosszindulatú velem, legyek vele én is rosszindulatú. Ha valaki megszúr, szúrjam meg én is őt. Ha valaki kinyomja a szememet, nyomjam ki én is is az ő szemét.

2. Az Újszövetség etikája ennél sokkal meglepőbb: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." Önmagának az ember sokkal többet megbocsát, mint másnak, hiszen elemi létérdeke az önfenntartás. Jézus azok szeretetére szólít föl, akiket nem érdekünk szeretni. Akkor miért? Hogyan tehet az ember saját érdeke ellen?

Mint azt már többször is írtam, drukkolok a Fradi skót tulajdonosának, hogy rakjon össze egy igazán ütőképes, múltbéli sikereihez méltó klubot Ferencvárosban. A magyar focinak, benne minden egyes klubnak jót tenne ez. (A Bajnokok Ligájában vitézkedő Loki sem kapna négy gólt egy Fiorentinától, ha hozzá lenne szokva, hogy a magyar bajnokságban is kegyetlenül megbüntetik a henye védekezést.) McCabe azon kevesek egyike, akik — persze önös okokból — közvetve nagyon jót készülnek tenni a magyar labdarúgással.

Önző, és jót tesz.

A Fradi B-közép (Boros Bánk Levente Baráti Kör) pedig látszólag önzetlen, és talán többet árt ennek a klubnak, mint Szívós, Torgyán és Szabadi együttvéve. A legújabb történet fényes bizonyítéka ennek.

Mentségem van rá. Magyarázatom is. Mi több: ideológiám is.

De a vétek az akkor is vétek, ha van rá mentség, magyarázat, sőt ideológia.

Az ítéletet elfogadom, de mentségemet, magyarázatomat és ideológiámat olvasóim elé tárom. Lesz talán, aki fölment érte.

Vétkem a következő: golyóstollal aláhúztam néhány mondatot egy könyvtári könyvben.

Egyik törzsolvasóm, akinek én egyik törzsolvasója vagyok, nem mellesleg egyik (ha nem a) legjobb barátom, és mindenképpen az egyik legfontosabb személy az életemben, szóval Reckl Amál ma ünnepli 29. születésnapját. Isten éltesse őt sokáig!

Azok közé az emberek közé tartozik ő, akik nélkül az életemet igen nehéz volna elképzelni.

Mindig, már az első pillanatban, amikor megismerkedtünk, tudtam, hogy valami mágikus összeköttetés van közöttünk, és ezt születési dátumaink is pontosan kifejezik. Az övé: 1980. 10. 17., az enyém: 1981. 01. 07. Nincs az a számmisztika, mely szerint ez a két számsor ne vallana rokon lélekre.

Amikor eljön az ősz, gyakran eszembe jut Németország. Az ottani őszök, a csípős és napfényes séták az Unter den Lindenen vagy a Saale-parton. A színes avar, a berlini ég (Berlin fölött az ég...), a jénai piactér és a thüringiai dombok.

Ott, Németországban, egy jénai villamoson, mely éppen átszelte a Saale folyót, jutott eszembe a következő vers. Igazából két Weöres Sándor sor.

Weöres Sándor sorok a jénai Saale-parton

Ér tükrében látszik az ég is,
fejetete JÉNA vizicsibe-nép is.

Olyan volt, mint egy látomás. Látomás a látomásban.

Hogyan is kezdődhetne szebben egy hétvége? Arra ébredtem (világkatasztrófákról szóló, békés álmok után), hogy anyukám hozott a szemétláda mellől egy Hócipő című újságot. Úgy látszik, a betűszomj genetikusan kódolva van a családban. Még ágyban feküdtem, félig álomban, amikor végiglapoztam nevezett sajtóterméket.

Kicsit sem tetszett. Ez a lap mintegy töményen kifejezi, mi az, ami a magyarországi "balliberálisnak" nevezett "értelmiségi" klán-oldalban, teakörben, nómenklatúrában, szóval ami a magyarországi "baloldalinak" nevezett közegben oly mélyen taszító számomra. Vagyis a beszűkültséget és az önteltséget. Ha van a magyarországi politikai életnek emblematikusan viszolyogtató figurája egy magamfajta konzervatív (?) embernek, akkor az nem Gyurcsány Ferenc, hanem Farkasházy Tivadar.

És éppen a Hócipő olvastán ébredtem rá, hogy miért. Ezekből az emberekből hiányzik a humor.

Ismét azt tudom írni, mint az imént: nem tudom, ki hogy van vele.

Nem tudom, ki hogy van vele, én általában nem szoktam ismerni a Nobel-díjas írókat, amikor megkapják a kitüntetést. Persze ezt nem valamiféle büszkeség mondatja velem; nem osztom azt a nézetet, hogy "aki Nobel-díjat nyer, az nem is lehet jó író". Sokkal inkább Szerb Antal véleményét osztom, aki szerint "rövid egy emberélet ahhoz, hogy az ember minden szemetet elolvasson". Magyarán: az olyan írókat szeretem, akik már meggyőztek. A klasszikusokat. Akikről ezer helyről hallottam már, hogy jók. Irodalmi ízlésem tehát meglehetősen konzervatív.

Klasszikus, nagy író-e, aki Nobel-díjat kap?

Tegnap Koppenhágában eldőlt, hogy 2016-ban Rio de Janeiro rendezheti a Nyári Olimpiai Játékokat. Nem tudom, ki hogy van vele, én örültem a hírnek.

Dél-Amerika megérdemli azt a fölfokozott figyelmet, mely a játékokkal kijut majd neki.

A világ három nagy szegény térsége (Afrika, Közép-Ázsia, Latin-Amerika) közül — amennyire én ezt innen megítélhetem — a latinok földrésze messze a legcivilizáltabb. De talán úgy mondom inkább: ők állnak hozzánk a legközelebb, az ő problémáik a leghasonlóbbak a mi problémáinkhoz.

Hogy ennek mi köze ahhoz, hogy örülök a riói olimpiának? Csak annyi, hogy Dél-Amerika számomra, ha nem is éppen vonzó, de mégis izgalmas hely. Ugyanezt mondjuk Ghánáról vagy Afganisztánról nem tudnám elmondani.

Nem szeretem, ha valaki nem hajlandó helyesen írni; de — rájöttem — azt még kevésbé szeretem, amikor valaki a kiváló helyesírásával fölvág. 

Fölvágásnak nevezem azt is, amikor valaki tényleg hibátlan helyesíró.  

Az ilyesféle perfekcionizmustól a hideg ráz ki.

Roman Jakobson orosz nyelvész híres elmélete szerint a nyelvnek hat különböző funkciója van, hatféle módon, hatféle dologra szoktuk használni a nyelvet. E használati módok közül (nem csak irodalmárok számára) a poétikai funkció a legizgalmasabb. Ez mit jelent? Azt jelenti — Jakobson szerint —, hogy a nyelv önmagára vonatkozik. Egy üzenetben tehát nem annak valóságvonatkozása, igazságtartalma vagy pragmatikus jelentősége érdekel minket, hanem maga az üzenet. Például amikor valaki azt mondja nekünk, gyere, ha "poétikusan" olvassuk az üenetet, nem megyünk oda, hanem gyönyörködünk a gy és e hangokban, az r ropogásában, a nyelv szépségében. Talán még a gye és re szótagok összerímelését is észrevesszük.

Az elmélet, mely szerint a költészetben főleg ez a funkció működne, természetesen, mint minden elmélet, problematikus és sokat vitatott. Hogy azonban megejtő és izgalmas, elgondolkodtató és megbotránkoztató, azt nehéz nem észrevenni. Hiszen a költészet így eleve valamiféle értelmetlen jelenségként lepleződik le. A költészet eleve merőleges az értelemre.

Hogy ez mennyire így van, azt Budapesten, a metrón utazva nap mint nap megtapasztalhatjuk.

Aki olvasta és meg is értette Nietzschét, az tudja: a szerénység egyáltalán nem erény; ellenkezőleg: egy jellemhibának a kifejeződése, hazugság, színlelés vagy egészen egyszerűen csak gyengeség.

Amivel össze szokás téveszteni, az az alázat, mely viszont valóban erény. Az alázat és a szerénység két egészen különböző dolog. Csak felszíni jegyeik mutatnak hasonlóságokat, gyökereik azonban nagyon is messze vannak egymástól. A szerénység nem fejezi ki az alázatot. Ha a szerénység valamit kifejez, akkor az inkább a hatalomvágy.

Ám a dolog nem ilyen egyszerű.

Eszembe jutott tegnap délután egy történet az életemből, mely a kérdés fölülvizsgálására késztetett.

Elnézést kérek legkitartóbb olvasóimtól a viszonylag hosszabb szünet miatt. Félévkezdés van, és ilyenkor minden összejön, nincs energiám átfogóbb írásokra. Szép lassan azért kezdenek helyükre rázódni a dolgok, és talán ismét föl tudom venni a "2-3 naponta jövök új poszttal" című utazósebességet.

Amúgy se tudom, hányan olvasnak. Illetve azt tudom, mindenki tudhatja, hányan kattintanak ide, ott az oldaldobozban a statisztikák. Hogy hányan olvassák végig a posztokat, azt viszont nem tudom. Sok értelme úgysincs számolgatni. Nem is az a fontos, hogy megtörténjen a végigolvasás. Hanem hogy hozzátegyek valamit, akár csak egy szóval vagy félmondattal is, az idekattintó(k) tudatához.

Hogy mozgassam a neuronjaikat.

Igazi nyereség persze akkor van (mármint számomra), ha ők is mozgatják az enyéimet. Ha veszik a plajbászt, és belekommentelnek a szövegbe. Megbirizgálják. Meglendítik mozgását, mint amikor finom mozdulatokkal megrángatunk egy pókhálót, és egy pillanatra meglepődünk, hogy az egész háló berezeg.

Szerb Antal — tudvalevő — nem írónak volt nagy. Őt az irodalomtörténetei tették halhatatlanná. Azzal, hogy az irodalomról csevegve tudott írni, elődei, kortársai és utódai ólomnehéz, pontoskodó és tudálékos szavai helyett, ugyanakkor mégis szakszerűen, hatalmas tudásanyagot beledolgozva a szövegeibe, olyan eszményt teremtett, amelynek mind a mai napig is csak nagyon kevesen tudtak megfelelni. Sokan szerettek volna, de szinte senkinek sem sikerült. Szerb Antal kétségkívül csak egy van.

De ha ő nem is elsősorban író volt, mégis elmondható: az Utas és holdvilág elolvasása nélkül le lehet élni egy életet, csak nem érdemes. A gyerekkori nosztalgiák alapműve, az Olaszország-élmény alapműve, egy korszak és gondolkodásmód alapműve, varázsos, misztikus, démonikus, gyönyörű regény.

Mi lepett meg benne, most, hogy elolvastam? Két dolog.

A házunk közelében néhány évvel ezelőtt elbontottak egy üzlethelyiséget. Nagyobb méretű bódé volt, amolyan átmenet a bódé és az épület között, ahol — emlékeim szerint — különféle ruhadarabokat árusítottak. Én soha nem jártam ott, valószínűleg már sok-sok évvel ezelőtt csődbe jutott az üzlet, és a ház üresen állt, és csak haldokolt. Aztán lebontották, és a helyén létrejött egy nagyobb szabad térség, afféle kisebb grundocska, egy négyszögletes kősziget az utcák között.

Ezt a területet aztán egy idő után (és lehet, hogy ez az idő csak egy-két nap volt) birtokba vette a környék ifjúsága. Különösen nyaranta, amikor nincsen suli, gyakorlatilag napkeltétől késő estig "gyakorlatoznak" itt tizenéves srácok biciklivel és gördeszkával. A hely tökéletes, mert a szabad területet az utcával több lejtő köti össze, amelyen végig lehet gurulni, mókából, versenyezve, fölfelé, lefelé.

Olyan ez a vers, mint a rózsa, amelyikről szól. Mindig újabb és újabb rétegeket fejtek le róla, de a végére sohasem jutok. Nincs vége, belseje, csak felszíne.

Rose, oh reiner Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein unter soviel
Lidern.

Magyarul ezen az oldalon olvasható öt fordítása is. Nem a legpontosabb, de talán a legszebb Nemes Nagy Ágnesé:

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
annyi temérdek pilla alatt
senki sem alszik.

Szó szerint valahogy így fordíthatnánk le:

Rózsa, ó tiszta ellentmondás, kéj,
senki alvásának se lenni oly sok
(szem)héj alatt (között).

Próbáljunk meg mégis lefejteni egy-két réteget róla. Biztos vagyok abban, hogy minden olvasóm egy kicsit mást lát a szövegben, mint én.

Alighanem valamennyi családnak megvan a maga nyelve. Otthoni közegben olyan szavakat használunk, amilyeneket máshol soha.

Ha olvasóim kedvet éreznek, leírhatják, hogy miféle nyelvi csínytevésekkel élnek, amikor senki idegen nem hallja beszédüket.

Elöljárok jó példával, és megörökítek néhány szót abból a nyelvből, melyet otthon, egymás között, "családban marad" alapon használni szoktunk (szoktam). Remélhetőleg olvasóim (és családtagjaim) megbocsátják ezt az apró indiszkréciót.

Úgy alakult, hogy ezen a gyönyörű, hűvös, verőfényes őszi hétvégén egymás után két nagy magyarországi kisebbség is ünnepi eseményre készülhet: a melegek és a focirajongók. Előbbiek ma végigvonulnak Budapest belvárosán, utóbbiak pedig este megnézhetik a magyar-svéd világbajnoki selejtezőt, melyen akár a magyarok vébére történő kijutása is múlhat.

Amennyiben Magyarország egy normális, civilizált kultúrország, akkor ennek a napnak kivétel nélkül mindenki örülhet. Az is, aki heteroszexuális, netán homofób, és az is, aki ignorálja, netán utálja a focit.

Miért örülhet? Mert tudhatja, hogy emberek tömegei ma úgy érezhetik jól magukat, hogy eközben senkinek sem ártanak vele.

Sajnos azonban sok jel mutat arra, hogy Magyarország nem "normális, civilizált kultúrország", ezért sokan lesznek, akik ma rosszul fogják érezni magukat.

Jan Slota szlovák szélsőséges politikus a dunaszerdahelyi magyar tüntetés láttán provokációt sandít, és háborút (!) vizionál. Hülye.

Tudom, hogy nem illik így nevezni egy rangos politikust, pláne nem, ha külföldi; dehát lehet-e máshogy? Sok olyan politikus van kis térségünkben, aki tetteivel és megnyilvánulásaival rendre túllépi mindenféle jóízlés határát, de Slota úr közöttük is kitüntetett helyet foglal el. Magyarellenes kirohanásai nemcsak kedélyborzolók, de sokakat közvetve egzisztenciálisan is kőkeményen érintenek. Egy igazi szélsőjobbos, a legidegesítőbb fajtából.

Valamire mégis jó. Mint minden rossz. Arra mégpedig, hogy tükröt tartson elénk. Ha olyanok leszünk, mint Slota, mások ugyanúgy el fognak borzadni tőlünk, mint ahogyan most mi őtőle. Megmutatja, méghozzá pontosan, saját húsunkba vágó kérlelhetetlenséggel, hogy hogyan ne viselkedjünk.

Nagyon örültem, amikor a rendőrség kinyomozta a cigányok elleni támadássorozat (egyelőre még csak gyanúsított) tetteseit. A világról formált egész képünk megváltozik, ha tudjuk: nem az általános rasszizmus hullámát meglovagló átlagpolgárok, de nem is sötétben machináló titkosszolgálatok követték el a tetteket; hanem csak néhány elmebeteg bűnöző. Ha jól dolgozik egy rendőrség, képes arra, amire csak nagyon kevesen: elválasztja az ocsút a búzától. Magasabb értelemben is rendet visz a világba. Talán minden olvasóm nevében mondhatom: reménykedjünk, hogy jól nyomoztak, és a rend, amit e sikerrel megteremtenek, valóságos lesz. Nem fog többé senki cigányozni, se rasszistázni; általánosítani, inszinuálni, feketíteni, ködösíteni. Minden tett, a legeslegapróbb aljasság is elnyeri méltó jutalmát.

Ha volna olyan világ, amelyet a rend irányít, olyat tennék, amit jelen földi körülményeink között sohasem: támogatnám a halálbüntetés intézményét.

Azonnal kifejtem, hogy miért.

Egy álmomról szeretnék beszámolni. Úgy érzem, vannak neki tanulságai, önmagán túlmutató jelentései.