Pontilyen pont ilyen

Aki hivatásszerűen foglalkozik szövegekkel, az előbb-utóbb önkéntelenül is kíváncsivá lesz, hogy miként épül föl egy-egy szöveg, legyen az levél, regény, újságcikk, fórumhozzászólás, blogbejegyzés, novella, tanulmány vagy bármi. Önkéntelenül is elgondolkodik azon, hogy minden szöveg végsősoron szavakból, mondatokból és bekezdésekből áll.

A szavakkal és mondatokkal sokat foglalkoznak; engem inkább a bekezdés érdekel.

Azt hiszem, minden szövegnek a bekezdés a lelke. Ha kezembe veszek egy könyvet, először mindig azt nézem meg, hogy a szerző miként tagolja kisebb egységekre az egészet. Egy rövid belelapozás azonnal eldönti, hogy jóleső érzés lesz-e az olvasás, vagy inkább fárasztó, bosszantó, idegesítő. Akár hiszi olvasóm, akár nem, az írásművészetnek a bekezdésművészet az alapja. Ez nem azt jelenti, hogy általános recept volna adható; nem azt jelenti, hogy a bekezdésekkel alig-alig élő Proust rosszabb író volna, mint a bekezdéseket sűrűn adagoló Tolsztoj. De valamit mégis jelent. Megpróbálom kifejteni.

A hátunk mögött hagyott (?) szocialista rendszert egyebek között azért szoktuk szidni, mert működési elve a kontraszelekció volt. Vagyis nem az volt a rendszerben sikeres, aki jobb, okosabb, tehetségesebb, elszántabb és ötletesebb volt, hanem épp ellenkezőleg: minél szürkébb, minél tehetségtelenebb, alantasabb és fantáziátlanabb volt valaki, annál nagyobb eséllyel tört előre — a rendszer kedvezményezettjei közé.

A szocialista egypártrendszernek ezt a tulajdonságát ma már hűvös távolságtartással tudjuk szemlélni, abba a hitbe ringatva magunkat, hogy mostani világunk (a kapitalista, demokratikus világ) másképpen működik, és nem az lesz sikeres, aki alantas, hanem az, aki igazán tehetséges.

A hűvös távolságtartás joga persze a miénk; mai világunkat megítélni nem könnyű. Aki sikeres ebben a rendszerben, az nyilván saját tehetségességének fényes bizonyítékát látja a dologban; aki sikertelen, az meg nyilván a rendszert hibáztatja, mely nálánál sokkal rosszabbakat enged érvényesülni. Személyes érintettségünk elhalkítja szavunkat.

Vannak mindazonáltal objektív(nek tűnő) jelei is annak, hogy (köz)életünk egyáltalán nem vetkőzte le még a kontraszelekció örökségét.

Tegnap egy döbbenetes hírt hallottam a televízióban.

Van Magyarországon egy olyan, jellegzetesen viszonylag jómódú, elveiben liberális, Budapest belső részében dolgozó, élő, magát kulturáltnak tartó embertípus, amely neheztel a Nemzeti Színházra. Neheztel: azaz nem örül neki, hogy ott és akkor és úgy épült föl, ezért dohogva leszólja, rondának, afunkcionálisnak, ízléstelennek, külvárosinak stb. stb. nevezi.

Számomra érdekes kérdés, hogy a Nemzeti Színházunk voltaképpen csúnya-e.

Ebben a mindent átfogó hidegben még a verssorok se "jönnek". Nem működik Kosztolányi, nem működik József Attila. A lucskot és kedvetlenséget semmi sem oldja föl. A napsütés sem olvasztja föl a jeget.

De teljesen meglepő módon Ady működik. Hosszú-hosszú évek után ismét elementárisan.

Az ilyen és ehhez hasonló sorok a kamaszkort jelentik. Nekem, és valószínűleg még nagyon sokaknak. Ha rájuk gondolok, saját életem egy jelentős darabjára gondolok:

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Az MSZP kétségtelenül a Magyar Dolgozók Pártjának utódja. Lehet, hogy jogilag nem az (őszintén szólva fogalmam sincs); szellemiségben azonban mindenképp.

A világ persze hatvan év alatt nagyon megváltozott. Más a "nemzetközi helyzet", más a társadalom felépítése, más a jogrend, más a technicizáltság foka, más emberek élnek ma, mint hatvan éve. Egy valami azonban (ha úgy tetszik, a lényeg, az esszencia) megmaradt: sem az MDP, sem az MSZP nem képes máshogyan megfogalmazni magát, mint politikai ellenfele(i) gyalázásával, lejáratásával, megbélyegzésével és rágalmazásával.

Azt hiszem, az utóbbi nyolc év kormányzati teljesítményének végeredménye azért lett a teljes csőd, mert egy kormányzó erőnek muszáj (lett volna) dolgozni. Magyarán: muszáj valóságos problémákkal foglalkozni. Egy kormányzó erő nem határozhatja meg magát a politikai ellenfél függvényében. Márpedig az MSZP az elmúlt nyolc évben az első hónaptól kezdve az utolsókig pontosan ezt tette.

Megmondom, hogyan jutottak eszembe a föntiek.

Írhatjuk egybe is: a nagyontoleráns ember. Toleranciájához ugyanis hozzánő a nagyság. Ő ugyanis nagyon toleráns. Mindenkit megért, mindenkit tisztel, mindenkit elfogad.

Hosszú monológokat ír a tolerancia szükségességéről. Nem spórol a közhelyekkel. Lételeme a közhely. Másképpen nem is tud gondolkodni. Önzetlenségét, emberszeretét egyfolytában hangsúlyozza.

A nagyon toleráns ember gyakran idéz kirohanásokat a szerinte nem annyira nagyon toleráns emberek felé. Ezzel küldetést teljesít: meg akarja szabadítani az emberiséget az önzés, a kirekesztés, az egyénieskedés mételyétől, mely romlásba taszítja.

A nagyon toleráns ember semmit sem visel el nehezebben, mint ha valaki nem olyan, mint ő. Nem, nem arról van szó, hogy nem tiszteli a másságot. Éppen hogy nagyon is tiszteli. Egészen addig a pontig, amíg megérti. Azt a másságot, melyet nem ért (hétköznapi ember az ilyen másságot nevezi másságnak, de a nagyon toleráns ember kivétel), nagyon nehezen viseli. Nehézlégzés jön rá.

A minap a buszon (a pótbuszon) különös élményben volt részem. Mellettem ült egy középkorú nő, vele szemben egy másik középkorú nő, és mind a ketten a Blikket olvasták. Önkéntelenül is rávetődött szemem a betűkre, láthattam az irdatlan betűkkel odarótt címeket, és csak csodálkoztam, és csodálkoztam.

Vajon miért olvas el bárki is egy ilyen, nevezzük így: újságot? Tényleg, miért? Erre próbáltam rájönni, és a kérdésen való gondolkodás az egész útra tápot adott agyamnak. Olyasféle rejtéllyel van dolgunk ugyanis, mely nem egykönnyen megfejthető.

E blog hűséges olvasói nyilván észrevehették, hogy én nem vagyok éppen az élet bajnoka. Általában minden, amibe belevágtam, kudarcos eredményt hozott, legalábbis ahhoz képest mindenképp, amit saját elvárásaim diktáltak volna. Szereztem például diplomá(ka)t, de milyet. Van három nyelvvizsgám is, de vajon tényleg tudok-e például angolul. Ez csak két kiszemelt példa. Azért nem hozok sokkal többet és sokkal súlyosabbakat, mert nem akarok túl személyes dolgokról beszélni. (Higgye el olvasóm: tudnék.) Kudarcérzésemet fokozza, hogy soha nem kételkedtem kivételes képességeimben és tehetségemben, amiért egyébként nyíltan vállalom a beképzelt jelzőt. A nagyképűt nem, de a beképzeltet igen. Meggyőződésem, hogy minden gazdag képzeletvilággal rendelkező ember beképzelt.

Vagyis azt lehetne hinni, hogy van okom irigykedésre.

Állításom ezzel szemben az, hogy irigykedésre senkinek sincs oka; ugyanúgy, ahogy ellentétére, a szánalomra sem. Kifejtem, miért.

Kétszer is írtam már e blogon a Dallasról, melyet 2008 őszétől kezdett vetíteni újra a StoryTV. Először a sorozat által sugallt (nagy)polgári értékrenden csodálkoztam el, mely értékrend (egyáltalán bármiféle értéktisztelet) jelenkori magyarországi világunkból látványosan hiányzik; másodszor pedig az lepett meg, ahogyan az évek során mennyire megváltozott a viszonyom emberi karakterekhez.

Ma este nyolctól véget ér a 357 epizódból álló klasszikus sorozat újravetítése. Jockey-t már mindenki elhagyta, anyja, apja, mostohaapja, felesége, második felesége, szeretői, titkárnője, fiai; már mindent elvesztett, az olajtársaságot, az otthonát, a harcot Cliff Barnes-szal; és már megjelent neki az Ördög, hogy megmutassa, milyen lett volna a világ nélküle.

Most már egyben látom az egész sorozatot, és megértem sikerének okát. A Dallas a kortárs világunk egyik alapmítoszára tapintott rá. Ugyanarra, amelyikre Ellis regénye, az Amerikai Psycho. Arra mégpedig, hogy a mérhetetlen pénz és hatalom, amit több milliárdnyi ember nélkülözésének rovására néhány ember fölhalmoz magának, megőrjíti, lelki korccsá, pszichopatává teszi tulajdonosát.

Mottó:

"Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt,
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva."

(Kosztolányi Dezső: Februári óda, részlet)

Szép kis születésnap volt, mondhatom. Először is kiderült, hogy gyakorlatilag majdnem senkit sem érdekel, hogy mikor születtem. Amál szívemnek oly kedves írásán kívül összesen két embertől kaptam köszöntést: Esti Kornél nevű bloggertársunktól, illetve jénai mentoromtól, akit idestova öt éve nem is láttam (hiába, ő német). Nagyjából ennyi embert érdekel a létezésem. Legalábbis bizonyos okokból, melyeket alább kifejtek, ez jutott eszembe tegnap este. Meg más is. Az, hogy iszonyatosan közel vagyok a létezés legpereméhez, a szellemi és fizikai megsemmisüléshez. Nagyon kevés és gyenge az a szál, ami létben tart. Alig lenne valaki, aki észrevenné, ha megszűnnék.

A minap könyvtárban jártomban szemembe akadt egy igen érdekes könyv. Lev Tolsztoj, a világirodalom egyik legnagyobb íróóriása írta Shakespeare-ről, a világirodalom másik legnagyobb íróóriásáról. Nem olvastam el az egész könyvet, csak belelapoztam; a lényege így is világos volt. Arról szól, hogy Tolsztoj szerint Shakespeare egy teljesen méltatlanul túlértékelt író, akinek szövegei egyáltalán nem művésziek, ráadásul erkölcstelenek, és hogy jó lenne, ha ezt minél többen észrevennék. Tolsztoj a Lear királyt elemzi jelenetről jelenetre, és pontról pontra kimutatja róla, hogy micsoda silány, mindenféle valóságérzéket nélkülöző, otromba és nevetséges alkotás, melynek semmi esetre sincs helye a világirodalom legkiválóbb művei között.

Nagyra tartom Tolsztojt, amiért ezt megírta. Én személy szerint egyáltalán nem értek egyet vele; még akkor sem, ha az érzés, hogy Shakespeare határozottan idegen tőlünk, engem is meglegyintett már. Az irodalom (az olvasás) lényege viszont éppen az, hogy leküzdjük az idegenséget, melyet minden egyes szöveg óhatatlanul kelt bennünk. Hogyan lehetséges, hogy Tolsztoj ezt nem értette? És mi az, ami miatt ez a (meghökkentő) nem-értés valahol mégiscsak tiszteletreméltó?

Azt hiszem, a gyerekek ösztönei csalhatatlanok. Őket nem lehet becsapni. Gyerekkoromban én mindig pontosan éreztem, hogy a szilveszter az egy határozottan rossz ünnep. Legfőbb jellegzetessége az, hogy unalmas. Második fő jellegzetessége az, hogy lehangoló. Harmadik fő jellegzetessége pedig az, hogy erőltetett.

Mondom, a gyerekeket nem lehet becsapni. A felnőtteket viszont igen. A felnőttek bármikor elhiszik, hogy jól érzik magukat olyankor, amikor jól kell érezniük magukat, hogy vidámak, amikor nevetniük kell, és hogy végsősoron a szilveszter nem is más, mint egy hatalmas mulatás.

Egy időben, felnőttként, engem is meg tudott téveszteni a hazugság; éppen tegnap döbbentem rá azonban a szilveszter igazi lényegére. Arra tehát, hogy ez egy unalmas, lehangoló és erőltetett ünnepnap. Már-már azt is mondanám, hogy semmi szükség rá. Az emberiség tökéletesen megvolna nélküle. Csakhogy...

Csakhogy ott van az újév, azaz január elseje, amely mindenben tökéletes ellentéte a szilveszternek. Nem rossz, hanem jó; nem unalmas, hanem érdekes; nem lehangoló, hanem vidám; és nem erőltetett, hanem természetes. A szilveszter egyetlen értelme, hogy utána tényleg jön egy valóságos ünnepnap.

Tülkölés és dudálás, petárdadurrogtatás közben, de pezsgőivás és virslievés előtt még van némi időm és érkezésem összefoglalni e blog 2009. évi legjeit.

Pont úgy, ahogyan a legelésnek tavaly már megadtam formáját.

Ezúttal 125 bejegyzést és, ha jól számolok, 2928 hozzászólást tudok kiértékelni. Van tehát mit.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy ez az oldal 2009-ben hét ízben járta meg az Index címlapját, ami határozott fejlődést jelent a 2008-as kettőhöz képest. Hogy azonban a blog színvonalának valóságos emelkedését jelzi-e ez a szám; vagy hogy ettől a számtól függetlenül a blog színvonala emelkedett vagy süllyedt-e, azt döntse el a tisztelt olvasó. Térjünk most a LEGekre!

Egy középsúlyosan fociőrült ember évente nagyjából száz futballmeccset nézhet végig. Nyugodtan számolhatunk heti "kettes átlaggal". (Nyilván vannak súlyosabb és kevésbé súlyos esetek, és nem is okvetlenül biztos, hogy én nem éppen a súlyosabb esetek közé számítok, a százas viszont gyönyörű kerek szám, könnyű vele számolni, maradjon.)

Ebből a százból a többség bizony aligha érdemes egy normális ember figyelmére. (Éppen ezért kell elmekórtani kategóriákat alkalmazni a focinézők népes táborára.) Van azonban néhány, tegyük föl, tíz százaléknyi olyan meccs, mely nélkül az emberélet jóval kevesebb volna. Kinek-kinek más tartozik ebbe a tíz százalékba. Az alábbiakban az én (szigorúan szubjektív) listám tekinthető meg, videókkal, pár kiegészítő megjegyzéssel, a saját tíz százalékomról.

A kép, hogy egy ember függ a kereszten, mindenkinek ismerős. A kereszt egy világvallás alapjelképe lett. Ha belépünk egy katolikus templomba, bizonyosan találunk valamilyen ábrázolást az eseményről, képet vagy szobrot vagy mindkettőt. A kereszténység legnagyobb jelképe egy brutális kivégzés.

Miért?

Mert ezen az eseményen nem lehet túltenni magunkat. Akkor sem, sőt akkor talán még kevésbé, ha nem vagyunk hívők.

Advent ideje, mint írtam is tavaly, az elcsendesülésé. Nem is akarok most sokat fecsegni hát.

Kezembe akadt nemrég egy adventi antológia, melyben sok egyéb között találtam egy olyan novellát, amely számomra legtökéletesebben fejezi ki a karácsony ünnepének lényegét, ethoszát. Mármint ha van neki. Ha van még neki.

Ezt a novellát szeretném most, rohamosan közelítve az ünnep estéje felé, megosztani minden kedves olvasómmal.

Móricz Zsigmond írta, az a címe, hogy Judith és Eszter, és ide kattintva olvasható el. Talán kicsit szentimentális, de azt hiszem, ha van pillanat, amikor megbocsátható ez a stílushiba, akkor ez egy ilyen.

Ezzel a novellával kívánok tehát minden olvasómnak békés és boldog karácsonyt.

Nekem József Attila Óda című verséből mindig a (Mellékdal) tetszett legjobban. Az eksztatikus feszültségű vers után ez a lezárás (ráadásul zárójelek közé írva) valami furcsán abszurd benyomást kelt. Miért? Azért, mert valóban abszurd, ami ott leíródik.

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Az egésznek a talán (nem mellesleg az egyik kedvenc szavam) az oka, amint erre az utóbbi hetekben rájönnöm sikerült.

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum igazgatója mondta egyszer egy interjúban, hogy vissza kell adni a magyaroknak a hőseiket. A XX. századi történelmünkben nincsenek hőseink. Ez az időszak csupa olyan alakkal van tele, akinek megítélése kétes, zavaros, nem egyértelmű; egyszóval csupa olyan alakkal, akit nem lehet hősnek nevezni. Azt is említette még Schmidt, ő el tudná képzelni, hogy mondjuk Tisza István vagy Bethlen István hősként tisztelt alakja legyen a múlt századnak. Minden korszaknak szüksége van olyan alakokra, akikre föl tud nézni, és akiket maradéktalanul tisztelni tud.

Temérdek kérdést fölvetett bennem ez az interjú. Például a következőket: csakugyan igaz-e, hogy korábban voltak hőseink, most pedig nincsenek? Csakugyan szükséges-e, hogy egy népnek legyenek hősei? Ha, tegyük föl, igaza van Schmidtnek, és valóban elvesztettük hőseinket, akkor mi lehet az oka ennek? Lehetségesek-e ma még hősök? Lehetségesek voltak-e hősök a XX. században? Csak államférfiak lehetnek-e hősök? Nem lehet, hogy itt egy romantikus gondolkodás továbbéléséről van szó? Egyáltalán: mit jelent az, hogy hős?

Kérdések ezrei merülnek föl bennem, és egyik kérdés generálja a másikat. Egyszer jó volna utánamenni ennek a témának, kifejteni, hogy én mit gondolok róla. Meggyőződésem ugyanis, hogy Schmidt Mária valami valóságos problémát feszegetett abban az interjúban. Lássunk hát neki!

Ezt a témát érintettem már a Népstadion kapcsán. Most egy kicsit tágabb kitekintést is szánok rá. Fontos: senki ne vegye ezt az írást túl komolyan. Az alábbiak inkább afféle szabad asszociációk szülte gondolatkísérletek. Semmiképpen se többek. Igaz, semmiképpen nem is kevesebbek.

Tézisem: egy-egy ország nemzeti stadionjai nagyon sokat elárulnak az adott nép karakteréről, világképéről, identitásának legkifejezőbb jellemzőiről.

Az alábbiakban szemléljünk meg tehát néhány példát e tézis igazságát alátámasztandó.

A dolgok már csak olyanok, hogy történetük van. Semmi sem történik csupán csak egyszer. Minden, ami történik velünk, egy nagy egész részévé válik, és e nagy egész nélkül el sem képzelhető.

Amikor tavaly blogbejegyzést írtam a Polgári Védelmi Hatóságnál tett kalandomról, önkéntelenül is ironikusra vettem a figurát. A poszthoz a "hazaszeretet" címkét is odabiggyesztettem, noha az, amit én tavaly a hazámért tettem, a semminél is kevesebb volt. Idén azonban, egészen pontosan ma délután, kiderült, hogy az irónia komolyra fordult. Ahogyan a fellengzős irodalomelmélészek fogalmazni szoktak: a nyelv figuratív működését az idő egy éves távlatában fölváltotta a retorikai.

A következő történt ugyanis. Ahogyan tavaly, úgy idén is behívót kaptam polgári védelmi "kiképzésre". Annak rendje és módja szerint megjelentem a helyszínen, aláírtam a jelenléti ívet, elhelyezkedtem az iskolapadban, és vártam, hogy induljon a "kiképzés".

Ismét egy álmomat szeretném megosztani az olvasóval.

Egy visszatérő (rém)álom "továbbfejlesztett" változatáról van szó.

Ha felszínre tör ebben a világban valami kreativitás, valami, ami túlmutat azon, hogy az egyik ember a másikat valamilyen (általában körmönfont) módon elnyomja, kihasználja, tönkreteszi, akkor azt meg kell becsülni. Azt hirdetni kell. Mert az nagyon nagy kincs és ritkaság.

Ilyen kreatív ötletnek tartom én, hogy Radnóti Miklós születésének századik évfordulója ürügyén a metrókocsikba egy-egy hirdetőfelületre Radnóti-verseket helyeztek el. Egy-egy ismert ember mutatja be a kedvenc Radnóti-versét, pár mondatot fűzve a szöveghez indoklás gyanánt. Utazásaimat a metrón már többször földobta ezeknek a rövid szövegeknek és költeményeknek az olvasgatása; üdítő színfoltot jelentenek az unalmas és bugyuta reklámok, illetve a napi rutintól kimerült arccal bámuló utasok között. Egy csepp élet ott, ahol többségben vannak a halottak.

Most tudtam meg, hogy én egy arany személyiség vagyok. Egy színterápiáról szóló könyv akadt a kezembe, melynek segítségével mindenki "kiszámolhatja" maga, hogy melyik szín jellemzi az ő személyiségét.

A játék, mely a horoszkóphoz hasonlít, roppant szórakoztató. A születési dátumunk számait kell összeadni, hogy megkapjuk a számot, melyet aztán színre válthatunk.

Esetemben: 1981. 01. 07., azaz: 1+9+8+1+0+1+0+7 = 27 → 2+7 = 9

A 9-es az arany színe. 

Ha olvasóm hajlandó egy kis játékra, "tovább" után megtudhatja, hogy ő magára melyik szín jellemző, és hogy ez mit jelent. Aztán ha megosztaná blogommal eredményét, külön hálára is kötelezne.

Még az előző télen tettem meg ezt a furcsa kísérletet.

Gyönyörű, verőfényes idő volt, amikor buszra szálltam. Véletlenül azonban egy olyan ülőhelyre kerültem, ahol szemembe sütött a nap, és mivel a buszjárat nem éppen kanyargásairól volt híres, csaknem az egész utat a szemembe sütő nappal küszködve kellett eltöltenem.

Önmagában ez még nem is lett volna olyan rossz. Legfeljebb hunyorgok, félrenézek, próbálom "agyilag" függetleníteni magam a fénytől. Csakhogy az ilyen "napfényes" utazásokkal együttjár egy másikfajta a gyötrelem is. A napsütés ugyanis nem egyenletesen érkezik a szembe. Amikor a busz magas épületek mellett haladt el, jótékonyan pihenhetett szemem az árnyékban. Igen ám, de kikerülve az árnyékból, kitágult pupillámat még erősebb fájdalommal csapkodták a fotonok. Az utazás így csaknem elviselhetetlenné vált.

Helyesebben: az utazás így csaknem elviselhetetlenné vált volna.

Egy félreértés elkerülése végett, ugye.