Pontilyen pont ilyen

Világéletemben megvetettem azokat az embereket, akik dohányoznak. Illetve ez így nem igaz. Nem az embereket vetettem meg, hanem a dohányzást. Így neveltek. És nem feltétlenül csak a szüleim neveltek így. Arisztokrata voltam a zsigereimben, és pontosan tudtam, hogy a dohányzás alantas dolog. Ha talán nem is jellemhiba, de mindenképpen jele annak: gyengeség. Az erős ember nem dohányzik. Csak a gyenge ember dohányzik. Mondom: így vagyok nevelve. (És büszke vagyok erre a neveltetésre.)

Mind a mai napig nevetségesnek tartom az olyan embereket, akik elítélnek egy természetes és ártalmatlan jelenséget (pl. a homoszexualitást), közben pedig egy nemcsak természetellenes, de egyenesen káros és értelmetlen szokásnak, a dohányzásnak hódolnak, és közben észre sem veszik ezt az ordibáló kettős mércét. Nem más ez, mint végtelen, titáni, orvosolhatatlan butaság.

Ez után a bevezető után most pedig rátérek a poszt tulajdonképpeni témájára, ami nem más, mint a dohányfüst dicsérete.

Pár bejegyzéssel ezelőtt azt állítottam, hogy egy embert, akit a stílusa miatt megszeretünk, apró modorosságok láncolnak szívünkhöz. Nos, értelemszerűen igaz ez a költőkre is. Először nem a nagy verseiket szeretjük meg. Először azt az atmoszférát szeretjük meg, melyet kialakítanak maguk körül.

Én legalábbis így voltam például Kosztolányival. Amit először megszerettem benne, az éppen az volt, amit legjobb írásaiban éppenséggel leginkább levetkőzött: a modorát.

Az igazi "kosztolányis" modor talán leginkább A szegény kisgyermek panaszai ciklusban érhető tetten. Például az Ódon, ónémet, cifra óra... kezdetű versben, melyből az alábbiakban néhány sort fölidézek, hogy kicsit közelebb kerüljek rejtélyéhez.

Aranycirádás, pici tükrén
még mosolyog a rég letűnt fény,
de már nem úgy, mint hajdanán,
mert ő ütötte el az éjfélt,
mikor meghalt a szépanyám,
fehér, mosolygó szépanyám.

Sohase hittem volna, hogy a 100 méteres síkfutás valaha is érdekelni fog.

Aztán jött Usain Bolt.

Ha kézbe veszünk egy újságot, egy folyóiratot, ha böngésszük a netet, és publicisztikákat olvasunk, ha fölmegyünk a blogokra, sőt ha beleolvasunk a kommentekbe, egyszóval: ha átengedjük magunkat a betűk áradatának — és hol vannak még a könyvek, ugye? —, meghökkenthet minket valami: hogy van az, hogy mindenki máshogyan ír?

Nem tudom, olvasóm elgondolkodott-e már ezen a kérdésen.

Hiszen a valóság, amiről olvasunk, közös. A nyelv, amit értünk, közös. Hogyan lehetséges, hogy ugyanarról mégis mindenki máshogyan ír?

Még a legapróbb részletekben is eltérő két különböző ember fogalmazványa. Még azt sem mondja két ember ugyanúgy, hogy szomjas, vagy fázik, vagy ideges. Ha akarná, sem tudná ugyanúgy. Azonnal felismerni, kitől származik a szöveg (és kitől biztosan nem). A stílus kifejez. Kijelöl. Megjelöl.

A stílus maga az ember.

De vajon csakugyan így van-e?

Amikor idén februárban aljas tettesek meggyilkolták Marian Cozma román kézilabdázót, azok közé a kevesek közé tartoztam, akik (ebben a témában) őszintén kimondták: igenis jobban fáj, mélyebben érint, erősebben földúl, hogy a tettet olyasvalaki ellen követték el, akit ismertünk és szerettünk. Továbbá azt is állítottam, hogy az aljas gyilkosság bizonyos értelemben mégiscsak emberi volt.

Most, hogy az esemény óta eltelt több mint fél év, és történt közben az ügyben egy és más, ehhez a gondolathoz szeretnék csatlakozni. Sőt kijelenteni: a Cozma-gyilkosság a megelőző és utána következő eseményekkel együtt Magyarország rendszerváltás utáni történetének legemberibb története. Csak azt kell jól érteni, mit nevezek emberinek.

Szeretem a kerületet, Budapestnek azt a külvárosát, ahol élek (és ahol születésem óta mindig is éltem), Pesterzsébetet. Most már nem is tudnám nem szeretni, csak akkor, ha egyszersmind gyerekkoromat is megnemszeretném. A kettő (a gyerekkor és a gyerekkor helyszíne) összekötődött, most már teljességgel szétválaszthatatlanok. A 30-as és 52-es villamos én vagyok, vagy Erzsébet? Épp olyan kérdés, mintha a nevemet próbálnám elkülöníteni önmagamtól. Csak játékból lehetséges.

Nem is tudom, mi a célom ezzel a bejegyzéssel. (Máskor tudni szoktam.) Nézzük meg a képen (nem én készítettem!) a villamos mögötti autót! Vegyük tekintetbe, hogy a villamos ezen a szakaszon a pálya félelmetesen elavult állapota okán mintegy 5 km/h-s sebességgel halad. Az autó nem tud előzni, szembe forgalom van. De minek is előzni? Van idő. Na, ez a fíling, ez a van-idő-érzés, a lágyan simogató lemenő nap fénye a késő tavaszi puha kábultságban: ez Pesterzsébet (egyenlő gyerekkor, egyenlő én).

Szinte hallani, hogy pattog a labda valahol.

Vajon mit lehet várni attól az emberiségtől, amely még Jézus Krisztus tanításaira is képes volt erőszakszervezeteket fölépíteni?

A megfontolatlan, indulatos válasz: semmit.

A racionális, pontos és igaz válasz: azt, hogy szavainkat félre fogják érteni.

Bántóan naivnak, már-már butának, sőt gonosznak tűnik számomra az az ember, aki ezzel nem számol. Az értelmezés tudományára (görögül: hermeneutika) azért van szükség, és a társadalom azért tart el bölcsészeket, mert a félreértés emberi alapviszony. (Aki olvasgat internetes fórumokat, pontosan tudhatja: a megértés nem jön magától, azt ki kell küzdeni, sőt ki kell tanulni. És még az is tévedhet, aki tanul.)

Pár nappal ezelőtt elolvastam Platón Szümposzion (elterjedtebb nevén: Lakoma) című szövegét.

A Mátrában töltöttem bő másfél (vagy szűk két) napot a hétvégén egyetemi cimborákkal, volt köztük évfolyamtárs, fölsőbb éves, és már tanársegéd is, nagyokat trécseltünk iddogálva és borzasztó szóvicceket gyártogatva a hűvösen kellemes hegyi levegőben, és akkor és ott hangzott el a fönti mondat — rám vonatkoztatva.

Vagyis én csak ültem, figyeltem, hallgattam, néha beleszóltam egy-egy fél- vagy egész mondat erejéig a társalgásba, szokás szerint inkább csak belül számolgatva a derű óráit.

És amikor elhangzott a kérdés, hogy én mindehhez mit szólok, na, akkor jött a mondat, hogy figyeljétek meg, hogy poszt lesz ebből, blogbejegyzés, akárki meglássa, én meg csak mosolyogtam, hogy hát akkor tényleg-e, meglássuk majd, de azért nem szóltam sokat (vagy semmit?), igazán szép idő volt, és igazán jó volt ott lenni, üdülni, csevegni, olyan emberekkel lenni együtt, akikhez a szeretet köteléke fűz.

Ám hogy lesz-e belőle poszt, arról fogalmam sem volt.

Fölbuzdulva az előző poszthoz írt kommenteken, úgy döntöttem, hogy játékra invitálom olvasóimat, ezúttal valamivel pontosabban rögzítve a szabályokat.

A következő képről kellene kitalálni, hogy melyik város egyik részletét ábrázolja. Kérem olvasóimat, ne kezdjenek tippelni, amíg el nem olvassák a szabályokat.

Nyáron az ember háromféle helyre szokott elmenni üdülni: a természetbe (hegyekbe, túrázni, kirándulni), vízpartra (strandra, tengerre, fürödni), illetve városokba.

Talán olvasóim is föltették már maguknak a kérdést: városokba miért? És pláne miért a mi korunkban, amikor pár kattintással egy szobában ülve előhívhatjuk mindazt, ami egy városban érdekesnek tűnik? Megnézni egy épületet élőben, miközben megnézhetjük képen is: mi ennek az értelme?

És bizony, úgy vélem, sok turista tényleg nem érti, hogy mi. Kószál az utcákon, és lefényképezi a híres épületeket, aztán beragasztja képalbumába, és mutogatja ismerőseinek, hogy íme, én itt is jártam! Néha magát is ráteszi a fotókra, mintegy bizonyítékképp, hogy tényleg járt ott. Csakugyan, van ennek valami értelme?

Tegnap éjszaka történt.

Ültem a gép előtt, résnyire volt nyitva az ablak, égett a villany, és figyeltem a lámpa körül a lepkék rajzását.

Egyszercsak valami megkocogtatta az ablaküveget. Rémületemben becsuktam az ablakot, vállalva a kisebb szörnyűséget a nagyobb szörnyűségtől való megszabadulás kedvéért. Az óriási lepke szerencsére kint maradt.

Arra gondoltam, hogy kikapcsolom a gépet, leoltom a villanyt, kitárom az ablakot, és lefekszem aludni.

Vajon milyen lehet a világ "visszája"? Vagyis a világ "ellentéte"?

Kapásból azt mondanánk erre, hogy a világ ellentéte a semmi. Amikor van valami, akkor világ van; akkor nincsen világ, amikor semmi sincs. Igen ám, de a semmi, mármint amit semmiként elképzelni tudunk, az maga is része a világ(unk)nak: semmi más, mint képzeletünk terméke.

Az igazi semmit nem tudjuk elképzelni. Egyszerűen túl van a képzeletünkön.

Ezen bevezető gondolatok után forduljunk József Attilához. (Versrovat következik.)

Kitetszik, mily üres dolog,
mily világ visszája bolyog
bennem, mint lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.

Gyakran olvasni, hallani olyan véleményeket, melyek szerint "homoszexualitás" ügyben különösebb teeendők már nincsenek ebben az országban. Megszüntették a kriminalizálást, az alkotmány rögzíti a teljes jogegyenlőséget, szexuális irányultság alapján éppúgy nem lehet (szabad) hátrányos helyzetbe hozni embereket, ahogy bőrszín, nem, származás, életkor, testalkat, vagy egyéb hasonló, az identitás szerves részét képező tulajdonságok alapján sem.

(Tűnődés egy hír kapcsán, mely nem tud nem fölkavarni újra meg újra, és amely mintha egész országunkat jellemezné, úgy, ahogy van, mint hír és mint történet.)

A skót McCabe tudta, hogy mit csinál, amikor megvásárolta a Ferencvárosi Torna Club (magyarán: a Fradi) többségi tulajdonjogát. Onnan, a brit szigetekről mindent racionálisan mérlegelni lehet. A mérlegelés vége pedig az lett, hogy az FTC megvétele hatalmas, szinte bizonyosan kifizetődő üzlet lehet.

Miért? Ez nagyon egyszerű. A hatalmas bevételi forrást jelentő Bajnokok Ligája részvételt talán sehol nem olyan könnyű kiharcolni, mint Közép-Európában. Ha egy klubot kellően fölturbóznak, megerősítenek, vállalva a kockázatot, hogy az első időben a csapatépítés inkább csak viszi majd, mint hozza a pénzt: akkor — igazán veszélyes potenciális helyi rivális híján — a hazai bajnoki cím szinte garantálva van. Az UEFA új rendelkezésének értelmében pedig a BL selejtezőjében az európai mércével mért kis csapatok elkerülik a "nagy halakat"; így a potenciális üzleti nyereség, melyet a nagy európai játékban való részvétel biztosít, szinte karnyújtásnyira van az imígy fölturbózott klubtól.

Ez az üzlet egyszerűen győzelemre van ítélve.

1.

Pár évvel ezelőtt egy idősödő, igen művelt úr könyvtárát katalogizáltam, amikor kezembe akadt ez a regény.  "Még nem olvastad? Mindenképpen olvasd el egyszer, nagyon jó könyv!" Több példányban is megvolt az illetőnél, ezért az egyiket nekem adta, örökbe.

Most jutottam el odáig, hogy rávegyem magam. Őszintén szólva volt bennem — nem kevés — kételkedés, hogy le fog-e kötni engem egy háborús regény. Mit lehet erről a témáról elmondani, ha csak azt nem, hogy rohadt undorító az egész, és hogy hálát adhat az ember minden olyan rövid történelmi periódusért, melyet viszonylagos békében élhet le? Valami olyasmire számítottam, mint a Nyugaton a helyzet változatlan. Vagyis sok-sok hullára, vérre, gennyre, mocsokra, és a mindezen átütő életösztönre, amely minden halálnak valami magasztos jelentést kölcsönöz. A regény címe mindenképpen valami ilyesmit sugall.

Az első pár (pár száz...) oldal aztán csalódást keltett. Először nem is értettem, mit akar ez az író; azt meg végképp nem, hogy miként tudott ez a regény olyan elsöprő, mindent felülmúló sikert aratni az Egyesült Államokban. Néhány pillanatra nemcsak sablonosnak, de kifejezetten bárgyúnak is tűnt a szöveg.

Ehhez képest most itt vagyok a végén, és szavam nincs, akkora katarzist érzek.

Pár hónapja megnyílt egy uszoda a lakásunk közelében. Természetesen elmentem megnézni, és ki is próbáltam, sőt föltett szándékom, hogy rendszeresen fogok is úszni járni. Igazán szükségem van némi testmozgásra, és ha már itt a közelben a lehetőség, miért ne kötném össze a kellemeset a hasznossal?

Egy uszoda egyébként is, már önmagában is emlékeket ébresztő hely. Múltkor, amikor kissé kifulladtam a tempózásban, és néhány percre átültem a tanmedencébe, az úszni tanuló gyerekeket figyeltem. Úszódeszkával tanultak úszni. És erről a képről bennem fölelevenedett az emlék, hogy valaha az én kezemben is volt úszódeszka.

Eszembe jutott, hogy én hogyan tanultam meg (persze úgy, ahogy...) úszni.

Babits Mihály már 1936-ban arra panaszkodott Kosztolányiról írt nekrológjában, hogy a magyar regények "nincsenek megírva". Éppen a Pacsirta szerzőjét hozta föl ellenpéldaként, kivételként.  

Ottlik Géza hasonló megjegyzést tett. Szerinte a magyar írók többségében még nem tudatosult eléggé, hogy egy regényt kétszer kell megírni. Megírni egyszer, aztán újraírni az egészet. Ahogyan ő tette, miután az Iskola a határont már a nyomdából visszarendelte, hogy újra megírhassa.

Kosztolányi, Ottlik: a nagy-nagy kivételek, akik befejezték (József Attila szavával: aláírták) művüket. Tudjuk jól, hogy a legtöbb nagy magyar író vagy költő életműve szinte hemzseg a félkész, kétes értékű, nem hibátlan, nem tökéletes, fölülvizsgálatra szoruló, ballasztos, túlírt, összecsapott daraboktól.

Dehát van-e okunk csodálkozni ezen? Magyarország a félbehagyott nagy tervek, a félkész megoldások, a torzók, a kudarcba fulladó nagy nekibuzdulások országa.

Wimbledon az Wimbledon. Wimbledon az nem pusztán a világ vitathatatlanul legrangosabb tenisztornája, rangban és hagyományokban még a négy Grand Slam közül is kiemelkedő; de kulturális esemény is: képernyőn keresztül nézve is a földkerekség talán legjobb hangulatú sporteseménye.

Ezért Wimbledont minden évben — legalább egy-egy meccs erejéig — nézni kell.

Akkor is, ha idén olyan katarzisra, mint tavaly, nem is számíthatunk. Olyanra nem is lehet. Az 1877 (!) óta íródó verseny történetének talán leghatalmasabb döntőjét rendezték tavaly. Aki látta, soha nem felejti.

Ilyen nem lesz idén, nem is lehet. A címvédő Nadal (sajnos) megsérült, nem kockáztatott, nem indult a tornán. De vannak a négy között (férfi egyesről beszélek) így is, akikre érdemes lesz odafigyelni.

Van egy biztos, ugyanakkor talán bonyolultnak, körmönfontnak tűnő módja az önkínzásnak: elővenni életünk dokumentumait, és merengeni rajtuk.

Régi dolgozatokat, egyetemi órajegyzeteket, félbehagyott regényeket, rosszul megírt novellákat, ZH-kat, óravázlatokat, fényképeket, rajzokat, térképeket, cetliket, leveleket, kijegyzetelt tanulmányokat, házidolgozat-terveket, szerződéseket, meghívókat, játékokat, tételkidolgozásokat, fénymásolatokat, verseket, ötleteket, képregényeket, táblázatokat, újságokat, számokat, betűket, papírokat...

Egyszóval: csupa olyasmit, aminek ma már semmi értelme.

A címben Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének cselekményét foglaltam össze. Egy erdélyi tájra vetített Bűn és bűnhődés-történetét. Nehéz, bizarr, szép, furcsa, kísérteties regény. Kell hozzá türelem, de megéri.

Kevés olyan átütő (nő)alakja van a huszadik századi magyar irodalomnak, mint Szendy Ilka, a főszereplő. Engem is átütött; vannak nők, akiken képtelenség kiigazodni.

Vannak emberek, női alakot öltve, akiken képtelenség kiigazodni. Pedig látszólag kristálytisztán átlátszóak, világosak, racionálisak. És pont ez bennük a különös.

A különösség sohasem bizarr tettekben nyilvánul meg. Celeb-világunk egyik legalapvetőbb félreértése sugallná csak így. A különösség ott kezdődik, hogy valaki reggel fölkel, megeteti a tyúkokat, ebédet főz, napszámosokat fogad a szőlőjébe, gondosan megfizeti őket; és ott végződik, hogy malacokkal beszélget, az egyik napszámosát pedig megöli. Celeb-világunk megfordítja a sorrendet: előbb beszélgetünk malacokkal, aztán a látványosságért kapott pénzből ebédet főzünk. Ezért van, hogy Sz. I. alighanem életem végéig érdekelni fog; a celebek pedig már megszületésük pillanatában sem érdekelnek.

Vannak himnuszmániás egyének, akik gyűjtik a nemzeti himnuszokat, megkeresik a szövegüket, megtanulják őket, énekelgetik, naponta többször meghallgatják. Nekem is van ilyen ismerősöm.

Én nem vagyok ilyen (pont ilyen), de be kell vallanom, én is vonzódom a műfajhoz. Nemzetközi focieseményeken például sohasem hagynám ki, hogy meghallgassam ezt a végtelenül izgalmas fölvezető zenét, mely talán a legjobban kifejezi egy nép viszonyulását önmagához, saját kultúrájához, hagyományaihoz. Főleg akkor, ha jó a himnusz.

A jó itt nem zenei vagy esztétikai kategória. Egy himnusz szerintem akkor jó, ha erősen képes fölidézni hallgatójában az adott nép karakterét. Ebből az is következik, hogy egy himnusz jósága befogadófüggő, ha úgy tetszik: szubjektív. Ezért van értelme a kedvenc himnuszainkról beszélni.

A továbbiakban megmutatom, melyik az én három kedvenc himnuszom.

Kedves olvasók!

A jó hírrel kezdem: egy nap szünet után ismét lehet kommentelni a blogon!

Hosszas gondolkodás után végülis úgy döntöttem, hogy nem teszem védetté a blogot (ez túlságosan is macerás lett volna, és egyéb hátrányai is volnának), ellenben bevezetem az előzetes moderációt.

Ez olvasóim 99,99%-a számára mindössze annyit jelent, hogy megírjátok a kommentet, ahogy eddig, csak az egy picit később fog megjelenni a képernyőn. Akkor, amikor én is itt vagyok, és engedélyezni tudom.

Tekintve, hogy naponta többször is fönt vagyok a blogon, maximum pár órás késedelemnél többet ez csak kivételes esetekben fog jelenteni.

Tudom, ez így mindannyiunknak egy kicsit kényelmetlenebb lesz. Egyelőre azonban (miután egy elmezavaradott egyén megtámadta a blogot) még mindig ez a legjobb megoldás.

Később, ha lesz hozzá kedvem és erőm, illetve mindenekelőtt lesz igény rá, elmagyarázhatom a Gondolatok az aljasságról topiknál valamivel világosabban és konkrétabban is, hogy az én tudásom és információim szerint mi történt itt és az egyetemünkön a közelmúltban.

Kommentre fel tehát! Legyetek üdvözölve ismét!

pontilyen

Kedves olvasók!

Az utóbbi kilenc nap fejleményeire tekintettel drasztikus lépésre voltam kénytelen elszánni magamat.

Egyelőre letiltottam a blogban a kommentek megjelenését.

Ne ijedjetek meg! Ez egyetlen személynek szól csupán, aki képtelen viselkedni, és a kitiltások ellenére újabb és újabb álnickekkel (és álnickeken terjesztett rágalmakkal és hazugságokkal) zavarja meg a blog nyugalmát.

A továbbiakban (legalábbis egy időre) védetté fogom tenni a blogot*, hogy a bejegyzések és a leendő kommentek csak azok számára legyenek olvashatók, akik arra méltók.

Ennek részleteiről később még írok nektek.

Ha kérdésetek van, a nevemre kattintva tehetitek föl.

Barátsággal:

pontilyen

*Update: gondolkodom még az előzetes moderáció lehetőségén is

Tegnap este a HírTV egyik beszélgetős műsorában hallottam egy átfogó felmérésről, mely a "mai fiatalok" különféle vélekedéseit, attitűdjét, kompetenciáit vizsgálta. Azért kerülgetem a szavakat, mert én magam nem láttam a felmérést, azt sem tudom, hogy hol jelent meg, vagy hogy milyen címen keressek utána.

A beszélgető partnerek is csak egyetlen adatot emeltek ki belőle. Azt, hogy a jelenlegi felsőoktatásban résztvevő hallgatók aktív szókincse 1800 szó. Húsz évvel ezelőtt a középiskolásoké volt ennyi, az egyetemistáké (főiskolásoké) ennek duplája volt. Attól is függetlenül, hogy Arany János 50.000 szót használt, ez tényleg megdöbbentő adat.

A butulás legkézzelfoghatóbb jele a szavaink elvesztése. Ha elfogadjuk Babits állítását, mely szerint minden szó egy önálló gondolat a világról, akkor — úgy fest — éppen a gondolatainkat veszítjük el folyamatosan, ha nem ügyelünk a szavainkra.

Márpedig nem ügyelünk rájuk. Pontosan ez a magyarázata ennek az adatnak. Megelégszünk azzal a hittel, hogy valamiképp használni tudjuk a nyelvet (hiszen szemlátomást megértenek minket a többiek), és elfeledkezünk közben arról, hogy a megértés nem azonos a megértés látszatával.

Egy illúzió foglyai vagyunk, egy kölcsönös öncsalásé.

Ahogyan arra korábban ígéretet tettem — miután ismertté váltak a Segunda Divisiónból följutó csapatok —, folytatom (és egyelőre be is fejezem) a megkezdett spanyol stadionkörképet.

Három stadiontól legalább egy évre elbúcsúzunk, és kapunk három másikat helyettük.

A Betis hatalmas betonkatlanja és két kisebb pálya (a Numanciáé és az Huelváé) az ősztől csak másodosztályú bajnokiknak lesz helyszíne. "Cserébe" (vissza)kapunk ismét egy nagy stadiont, a zaragozai Romaredát, valamint két viszonylag kisebbet, a Xerez és a Tenerife pályáját.