Pontilyen pont ilyen

Megkezdődtek a Parlamentben a költségvetési törvényekről szóló szavazások. Választott képviselőink arról döntenek, hogy az állam miként ossza vissza azt a pénzt, melyet adó formájában beszed az emberektől.

A parlamenti erőviszonyok logikájából következően az egypárti kormány nem tudná keresztülerőszakolni saját elképzeléseit. Egyszerűen nincs meg a többsége. Szerencséjére azonban segítő kezet nyújt neki az elvileg ellenzéki SZDSZ. Az ország érdekére hivatkozva.

Hogy az SZDSZ így tesz, azt elemi túlélési ösztöne diktálja. Ha lesz költségvetés, lehet még egy kicsit húzni az időt. Hogy ezt a parciális érdeket az ország érdekeként tüntetik föl, az ő részükről cinikus ugyan, de érthető. Hogy a lakájsajtó szócsőként zengeti ezt az álláspontot, szintén nem meglepő: ezért fizetik őket. Ám hogy van, aki bekajálja ezt a szöveget (és hogy értelmes, széles látókörű emberek is vannak köztük), az elképesztő, mi több: siralmas.

Érdemes talán utánamenni, hogy mi az érvelésük.

A minap megint olvasgattam Nietzschét. Nekem ő mindig felüdülést jelent, kikapcsolódást, szórakozást, elmélyülést és örömet.

A Vidám tudományban akadt meg a szemem a következő mondatokon (nem biztos, hogy pontosan fogok idézni).

1. Kit tartok hitványnak? Aki mindig a másik megszégyenítését akarja.

2. Mi az emberségesség? Megakadályozni, hogy a másiknak szégyenkeznie kelljen.

3. Ki a szabad ember? Aki nem szégyelli önmagát.

Beletalált ez a szívembe, mondanom sem kell. Meglátásom szerint ugyanis egy olyan kultúrában élünk, ahol kifejezetten értéknek számít, ha valakit szégyenbe tudnak hozni.

A Reakció blog olvasóinak több mint fele 25 és 35 év közötti férfi.

Ezt az adatot ma este hallottam az úgynevezett Nemzeti Blogcsúcs című rendezvényen az Aranytíz művelődési házban.

Jellemző adat. A rendezvényen jelenlevők között is hasonló volt az arány, sőt. Úgy vettem észre, mintha ott még a 90%-ot is súrolta volna a 25 és 35 év közötti férfiak arányszáma. És minek is tagadnám: én sem rontottam.

Kik ezek az emberek? Kik azok az "ifjú konzervatívok"?

Kosztolányinak ez a verse kommentekben és itt-ott már előjött ebben a blogban, nem is egyszer. És nincs is mit csodálkozni rajta. Kedvencről van szó. (Sokak kedvencéről.)

Most, a "versrovatban" (esetleges újabb olvasóknak lásd ezt a bejegyzést) egyetlen sorát szeretném kiemelni, és örülnék, ha egy picit "elcsámcsognánk" rajta, pardon: ízlelgetnénk. Már megint, mi másról is, mint az ember és ember közti viszonyról.

A sor pediglen ez:

Lehet-e némán téát inni véled

Be kell vallanom, hosszú időn át rettenetesen utáltam az úgynevezett szmájlikat. Tudjátok, azokat a kis mellékjeleket, melyeket az állítólagos "érzelmek" kifejezésére biggyesztenek fórumokon, blogkommentekben, sőt magánlevelekben is (!) mondataik mögé a társalkodók.

Miért utáltam őket? Erre egyszerű válaszolni. (Arra lesz majd nehezebb, hogy hová tűnt az utálatom.)

Azért utáltam őket, mert mindig is a mondat (le)írójának szegénységi bizonyítványát láttam bennük. Ha valaki nem képes mondatába rejteni, sűríteni mindazt az érzelmet, amit kifejezni szándékozik, akkor régen elveszett az a fejszéje, melynek nyelét holmi mosoly-jelekkel próbálja (szánalmas módon) mentegetni.

Aki nem tud írni, az ezt a hiányoságot szmájlikkal próbálja (eredménytelenül) elleplezni. Véltem egykor. De ma már nem így gondolom.

Egy Berlinben megismert magyar lánnyal beszélgettünk egyszer arról, hogy mennyire találó, mennyire jó szó az, hogy buzi. Pedig mi aztán igazán nem voltunk homofóbok. Ellenben tudtuk, hogy a szavakat csak a sorok között olvasni nem tudó (sorok között olvasni = inter legere (lat.); sorok között olvasni tudó = intelligens), azaz unintelligens emberek értik szó szerint. Vagyis ha valaki azt mondja: buzi, az esetek 90%-ában nem az illető szexuális irányultságáról beszél, és nem arról mond ki valami negatívat.

A buzi a magyar nyelvben nagyjából olyasmit jelent, hogy: 'másokkal nem foglalkozó, önző, a maga hülye kis (mono)mániáival ellevő, antiszociális idióta'.

Hogy ez a képzettársítás hogyan kapcsolódik össze a homoszexualitással, az engem már régóta foglalkoztat, mint egyébként minden, nyelvben megjelenő látens szexualitás. És az utóbbi napokban eszembe is jutott erről valami.

Kedves olvasóim!

A blog.hu kész helyzet elé állított minket, bloggereket. Vagy el kell fogadnunk a blogunkban néhány hirdetést (melyből hasznunk nekünk csak akkor van -- ami ugye nagyon életszerű... --, hogyha mi magunk is elhelyezünk a blogunkban reklámokat); vagy eltűnünk az énblogok süllyesztőjében.

A dilemmáról Amál blogjában lehet részletesebben olvasnotok; ott a kommentekben magam is kifejtettem (egyébként még mindig képlékeny) véleményemet.

Az, hogy most ad hoc módon a Kétpúpú Teve verzióra klikkeltem, noha hosszas gondolkodás előzte meg, nem végleges döntés. November 17-ig haladékot kaptunk a szolgáltatótól...

Pillanatnyi döntésem oka nem az Indexcímlap (számomra eleve irreális) lehetősége; hanem annak demonstrálása, hogy ez alapjában nem egy énblog. Ha valakit érdekel, hogy miért nem, illetve hogy ez a kérdés miért fontos nekem, annak kommentekben szívesen kifejtem a véleményemet.

Egyúttal örülök minden véleménynek arról, hogy nagyon zavaróak-e a hirdetések. Mert elég csak kettőt kattintanom, és a semmibe vesznek.

Én maradok ezzel együtt is továbbra is:

Pontilyen

Fölnyitni a hivatalos leveleket, és válaszolni rájuk: fontos.

Elgondolkodni azon, hogy mi célunk van a világon: lényeges.

Befizetni időben a számlákat: fontos.

Emlékezni tudni a gyerekkorunkra, és tudni felejteni is: lényeges.

Kitakarítani a szobánkban: fontos.

Gondolkodni arról, hogy hol lakunk: lényeges.

Az előző posztomhoz szeretnék most még egy gondolatot hozzáfűzni. Kommentekbe nem férne, és ott talán nem is látszódna jól. Meg nem is illene oda.

Azt írtam az előző poszt kommentjei között CLS Dysonnak, hogy "A cigányt én (igazi megvalósulásában) értékes népnek tartom".

Nyilván nincs okom egyetlen nép fölött sem ítélkezni. Vagyis a fönt idézett mondat magyarázatra szorul. A "cigányság" fogalma az európai kultúrában a társadalmon kívüliséggel kapcsolódik össze. Nem véletlen, hogy akiknek (okkal, oktalanul) elegük volt a társadalomból, azok a cigányokban egzotikumot láttak, menekülési lehetőséget. 

Két élménnyel szeretném kezdeni ezt az eszmefuttatást.

1. Általános iskola második osztályában volt egy rövid időszak, amikor egy cigány lány mellett kellett ülnöm. Egy idő után elkezdtem észrevenni, hogy fogynak a holmijaim; eltűnt a ceruzám, a radírom és a vonalzóm. Rájöttem, hogy padtársam fosztott ki. Ellenszenvvel viseltettem iránta ezek után, és megvetettem őt.

2. Németországi ösztöndíjas időszakomban -- noha keresztül-kasul bejártam az ország keleti tartományait -- írd és mondd egyetlen cigánnyal sem találkoztam az utcákon. Törökkel, orosszal, japánnal, kínaival, mongollal, franciával, brittel, olasszal, brazillal, bolgárral stb. stb. igen. Cigánnyal egyetlen eggyel sem.

Sok blogon lehet olvasni a cigányokról, úgy érzem, levegőben lóg a téma. És ha én úgy érzem, akkor higgye el olvasóm, mert azon kevés ember közé tartozom, aki a blogokat nem az Index címlapján keresztül látogatja. Nem tudom, mióta lóg levegőben, de azt hiszem, a nagy diszkurzív áttörés nagyjából a Magyar Gárda alapításának idejére tehető. Azóta boldog-boldogtalan (de inkább: boldogtalan) úgy véli, hogy meg kell osztania élményeit és megoldási javaslatait a nagyvilággal.

Megmondom őszintén, nem voltam elégedetlen a "versrovatom" első visszhangjaival, azaz úgy döntöttem, folytatom a játékot. Azaz folytassuk együtt, kedves olvasók!

Az idézet, melyet ez alkalomra kiszemeltem, Babitstól való (az Egy filozófus halálára című költeményből), és így hangzik:

[...] Vagy, szegény, már rég előbb
a szavak varázs kövéről lesikárltad a bűverőt
és amely évezreken által szítt magába annyi színt
surló szellemed a szent kristályt színtelenre surolta mind?
 

Élni csodálatos és hihetetlenül izgalmas dolog. Ugyanakkor iszonyatosan fájdalmas is.

Ugye, megfigyeltük már, hogy komoly (magára valamit is adó) filozófusnál soha nem olvashatunk ilyen mondatokat? És nem véletlenül. Ez a probléma egyszerűen túlságosan is tágas ahhoz, hogy érdemben beszélni lehessen róla. És, hogy Wittgensteint idézzük: "Wovon man nicht sprechen kann, darüber soll man schweigen." (Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.) Mégis, maga Wittgenstein volt az, aki halálos ágyán ezt mondta orvosának: "mondja meg nekik, hogy csodálatos életem volt." Az igény tehát, hogy beszéljünk olyanról is, amiről nem lehet, mindannyiunkban ott munkál. Egyszer élünk, és amit most (azaz: ebben az életben) nem mondunk ki, azt soha senki nem fogja kimondani helyettünk. (Vagy mégis. No hát, ez a bonyolult.)

Halottak Napja van, ennek kapcsán szeretném nyelvivé tenni néhány gondolatomat életről és halálról.

Aki már sokszor megdöbbent életében, az fog mindig újra megdöbbenni.

De csak lenne. Akkor mégpedig, ha jobb lenne. Ám kevés jel utal arra, hogy valójában jobb is lesz.

A "kibicnek semmi sem drága" elvét alapul véve vagyok hajlamos közelíteni a mindenkori amerikai elnökválasztáshoz. Épp elég gond nekünk, hogy a saját országunkban nincsen egy épeszű kormányfő. Miért kellene még Amerika gondjait is a vállunkra vennünk? Így aztán a távoli laikus nézőpontjából figyelmem csak egyetlen kérdésre fókuszál: a világ jelen gondjai közepette melyik elnök tűnik a hihetőbb megoldásnak?

És a válaszom jelenleg annyi: egyik sem.

Nemzeti ünnepünket sikerült kihasználnom arra, hogy megszabaduljak életem szokványos körülményeitől. A begubózásra ítélő, szmogos, pesti levegőtől. Ha úgy tetszik: megünnepeltem október 23-át, és bevettem a legkitűnőbb tudatmódosító szert, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok: a friss levegőt. Magyarán: kirándultunk (azaz inkább csak sétáltunk) egyet a budai hegyekben.

A Moszkva téren volt a találkozó, ahová, ugye, a legegyszerűbb metróval mennem. Kényelmes utazásra számíthattam, sehol a szokásos tömeg és nyomor (és tömegnyomor). A metróra a Határ úton szálltam föl, pontosabban: a metróra a Határ úton akartam fölszállni.

Sólyom László nem (különösebben) népszerű ember Magyarországon. Pedig azon kevés közszereplő közé tartozik, aki teszi a dolgát. Gondolom, a kettő összefügg. Aki teszi a dolgát, az nem népszerű. (Mert akkor a népnek is tennie kéne a dolgát, azt meg úgy igazán nem szeretné.)

Mindazonáltal van egy másik, talán mélyebb oka is Sólyom népszerűtlenségének. Köztársasági elnökünk ugyanis rendre és következetesen úgy cselekszik, mintha egy másik országban élne. Ez a másik ország persze lényegesen élhetőbb és racionálisabban működő, mint Magyarország (konkrétan Németországra gondolhatok); de mégse ugyanaz a hely. Sólyom László egy német köztársasági elnök egy egyáltalán nem németesen működő országban. Ezért népszerűtlen, és ezért nem érti őt senki. (Vagy csak nagyon kevesek, és azok is inkább csak véletlenül.)

Úgy döntöttem, indítok egy új "rovatot" ebben a blogban, remélem, lesz rá vevő (olvasó). Ideidézek egy versrészletet, és megpróbálom kifejteni, hogy miért tetszik (nekem), aztán meghallgatom kedves olvasóim véleményét, hogy ők mit gondolnak (róla). Nem tudom, működni fog-e, és ha igen, hogyan. Mint írtam már: a blogolás kaland, és minden megengedett benne. Miért ne volna pont a verscincálás is megengedett?

Abból szeretnék kiindulni, hogy a költészet valami vidám, vagy legalábbis derűs dolog, olyankor is (avagy: pláne olyankor), amikor komoly témákról beszél. A költészet kineveti a komolyságot, de kineveti a komolytalanságot is. A költészet: nevetés.

Jöjjön hát az első versrészlet! (József Attila: Irgalom című költeményéből. Az egész vers utánakereshető itt. Én csak a második versszakát idézem most.)

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

Ez egy személyes poszt lesz, azt hiszem.

Személyes poszt a pénzügyi világválságról, amelynek lényegét nagy vonalakban érteni vélem, és amelynek következményei eléggé nyomasztanak.

A lényeg: több a pénz a világban, mint amennyi ténylegesen van. Elég ok az elképedésre, nem? Az egész pénzügyi világ egy virtuális valóságban él, elrugaszkodott a valóságtól, és a valóság most elkezdi pofonvágni őt. És ezek még csak az első pofonok.

Az első érzelmi (inkább: indulati) reakcióm az egészre az, hogy dögöljenek is meg, dögöljön is meg ez az emberek pénzén (a szó szoros értelmében) élősködő banda (bankárok, brókerek, spekulánsok stb.), mely pénzt csinál (magának) a semmiből. Undorodom tőlük, ők az emberiség legalja, és egy csótány is lényegesen emberarcúbb, szociálisabb és értékesebb élőlény náluk.

Igen ám (és ez a második, józanabb reakcióm), de ha ők megdögölnek, akkor döglök én is velük. Az én életem is tőlük függ.

Miért vagyok én olyan okos? Miért vagyok én olyan bölcs? Miért írok én olyan jó könyveket? Friedrich Nietzsche Ecce homo című kései írásának fejezetcímei ezek. Vajon hogyan lehet értelmezni őket, mit lehet rájuk mondani?

Azt hiszem, nagyjából háromféle reakció adható e címekre:

1. Ez az ember egy beképzelt hülye bunkó. Nem is csoda, hogy megőrült.
2. Ez az ember nyilván viccel. Önmagát parodizálja.
3. Mi van?!?

Vasárnap este (egészen hétfő reggelig), túlzás nélkül állíthatom, vendégül látta az én kis blogom az Index közönségét. Minden eddigi csúcsát messze fölülmúlta a látogatottság. Egyszer voltam korábban címlapon, de akkor ötödennyien sem jártak itt. Én meg az elképedés mellett, mely az efféle élménnyel együttjár, alapvetően igen sokat tanultam, azaz ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki vette a fáradságot, hogy elmondja véleményét Budapest és Prága városáról.

Néhány tapasztalat mindazonáltal okvetlenül kikívánkozik belőlem.

Amikor szombat és vasárnap délutánokon alkalmam nyílik magányosan sétálgatni a budapesti utcákon, a Várban, a Duna-parton és a pesti belvárosban, mindig eszembe jut, hogy mennyire nem ismerjük mi, budapestiek, ennek a városnak a szépségeit.

Amikor magyarországi embereket arról hallok értekezni, hogy Prága így szép, meg úgy szép, és hogy a világ legszebb városa, mindig az jut eszembe, hogy Budapest sokkal szebb, mint Prága, csak azért látszik csúnyábbnak, mert nem vigyázunk rá. És ez felháborító.

Prága? Prága egy tipikus középkori város, Németországban ilyenből tizenkettő egy tucat volna, ha nem bombázták volna porig az összeset, úgy, hogy Nürnberg, Frankfurt, Bréma, Drezda vagy Lipcse szépségeiről már csak az eltűnt városok szellemének nyomaiból alkothatunk megunknak fogalmat. Prága mindössze annyival több ezeknél, hogy még állnak a régi házai, és hogy ott trónolt a cseh király és olykor a Birodalom császára is. Prága mégis: összehasonlítható bármelyik patinás német várossal. Voltaképpen szinte ugyanaz a kategória.

Budapest viszont valami egészen más, valami különös.

"A Barcelona több, mint egy klub." Ezt a mondatot, mely a katalán fociklub jelmondata és szimbóluma is egyben, a hagyomány szerint először Nárcis de Carreras egykori klubelnök mondta ki 1968-ban. A kijelentésnek eredetileg politikai jelentése volt. A Barcelona ugyanis a Franco-diktatúrával szembeni katalán ellenállás szimbóluma volt; sokkal többet jelentett, mint hogy pusztán mint egy fociklubra tekintsenek rá a sok száz többi között. Egy nemzetiség és nép nyilvánította ki rajta keresztül szellemi függetlenségét.

Úgy vélem, kimondható, hogy kialakult már ennek a blognak egy törzsolvasói tábora, amely ugyan semmiképpen sem nevezhető nagynak, mégis: jelen van. És én ennek nagyon örülök. Méghozzá azért örülök, mert, anélkül, hogy kórosan hiú volnék, szeretem, ha olvasnak. Egy-egy poszt megírása mégiscsak időt és energiát követel. Szabad időt és szabad energiát, amit éppenséggel másra is használhatnék. Ha nem volnának olvasóim, úgy érezném, hogy ez az idő és energia kárba vész.

Ámde minél több az olvasóm, annál nagyobb felelősséget is jelent írni. Aki nem hiszi, járjon utána.

Amikor ugyanis megszólalok, abban a pillanatban megsértem a másikat. Sértés nélkül nem lehet megszólalni. Mert minden olvasómnak van egy képe magában a dolgokról, melyet minden vélemény megkarcol.

Sajátos paranoia ebben az országban, hogy bármit, ami történik, egyetlen szellemi forrásra, egyfajta összeesküvésre próbálunk (próbálnak) visszavezetni.

Gazdasági válság van Magyarországon, pénzügyi válság a világban; el kell terelni róla figyelmet: van-e jobb módszer erre, mint a fasiszta-veszéllyel való riogatás?

Így gondolkodik a magát nem megvezetettnek hívő, a "szitán" átlátni vélő jobboldali.

Pedig meg van vezetve, és nem lát semmit, csak simán paranoiás.

Hadd tegyem gyorsan hozzá: baloldali barátaink pontosan ugyanilyenek. 2006 szeptemberében ők sem tudták elképzelni, hogy vannak emberek, akik önálló gondolatoktól vezérelve mentek ki a Parlament elé, hogy tüntessenek Gyurcsány ellen. Nem tudták elképzelni: mert nem fért a fejükbe, hogy ezt sem a Zorbán találta ki.

Régóta próbálok már írni erről. Vagyis valószínű, hogy most sem fog sikerülni. Végülis miért pont most sikerülne? Arról próbálok írni régóta, hogy liberális vagyok-e, és ha nem, miért nem. Kinek a hibája, ha (megint nem) sikerül?

Én filozófusokról csak úgy szeretek beszél(get)ni, mint a focicsapatokról. Azaz: könnyedén, lazán, érzelmektől túlfűtötten. A magam részéről teljesen terméketlennek tartom a filozófusok fölboncolását. Úgyis csak ostobaságokra jövünk rá. Akkor meg? Gyűlölöm az okoskodókat, mert okosnak hiszik magukat. Térjünk inkább a tárgyra.

Mi az a liberalizmus?

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

 

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

 

(Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának, részlet)

Kosztolányi Dezső (és Csáth Géza) szülőföldjén, a Palicsi-tó mellett, Palicson és Szabadkán töltöttem a hétvégét. Életemben először voltam Szerbiában, és már nagyon kíváncsi voltam rá. Főleg Kosztolányi miatt. Nagyon-nagyon érdekelt ez a hely, amelyről nekem óhatatlanul a fönti vers (meg A szegény kisgyermek panaszai, meg a Pacsirta, meg az Aranysárkány...) jut eszembe. Vagyis valami kísérteties, valami izgató, szecessziós, alkoholmámoros, romlott, furcsa, mégis valamiképp otthonos világ.

Nem is csalódtam. Szabadka szép város. Bordó és sötétzöld, templomán hatalmas repedéssel. Láttam a könyvtárat, a Városházát, láttam temérdek szecessziós épületet, ültem olyan étteremben, ahol talán Vajkay Ákos, Pacsirta apja is ülhetett, láttam Csáth Géza szülőházát, a gimnáziumot, ahová Kosztolányi Dezső járt, és ahol Kosztolányi Árpád igazgató volt, láttam részeg szlávokat, láttam az ólomszínű Palicsi-tót.