Pontilyen pont ilyen

Sohase hittem volna, hogy engem ez a probléma valaha is érdekelni fog.

Nem növelem, nem növelem, és? Igénytelen vagyok, nem kell nekem sok az anyagi világból. Tudjak enni és inni (azt se sokat), legyen rajtam valami ruha, legyen egy hajlékom, oké, tévé, számítógép, papír, ceruza, toll, könyvtárbérlet. Nekem igazán nem kell sok.

Ami nekem kell, azt egy kiskertben meg lehet termelni.

Mainapság a termelés annyira fölgyorsult, annyira automatizálódott és versenysportszerűvé vált, hogy pár vállalat profitjából egész országokat el lehetne látni azon az életszínvonalon, melyet én igénylek. Miért kellene, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért én speciel nem termelek hozzá semmit a "nemzeti össztermékhez"?

Éjszaka van, és valamelyes nyugalom, amikor írom ezt.

Csak "valamelyes" persze. Vagyis másfelől az a kérdés, mit nevez(z)ünk nyugalomnak. Kavarognak fejemben a gondolatok (mémek?), és jó volna formát találni nekik. Mert hogy formátlanok, zavarodottak.

Egyik kedves olvasómtól kaptam karácsonyra egy könyvet. Dietrich Bonhoeffer írta. Dietrich Bonhoeffer (1907-1945) evangélikus lelkész volt a náci Németországban. Hitler annyira gyűlölte őt, hogy a háború utolsó napjaiban saját parancsára végeztette ki. Akkor tehát, amikor a kivégeztetésnek már semmiféle racionális értelme és oka nem volt.

Az utóbbi hetek folyamán elolvastam a könyvet. Az a címe: Követés.

Nagyon szép és tisztességes írás. Evangéliumból vett idézeteket sorjáztat egymásra, és elemzi őket. Finom értelmezésekkel mutat rá az úgynevezett keresztény élet legnagyobb és végzetes tévedésére, vagyis arra, hogy a kegyelmet, mely Jézus legnagyszerűbb ígérete, sok ember már pusztán az által birtokolni véli, hogy kereszténynek vallja magát. Holott a kegyelmet nem lehet birtokolni; azt megkapja az ember, de csakis akkor, ha tesz érte, vagyis ha Krisztus szerinti életet folytat.

Ez a blog egy igenléssel és egy tagadással indult. Mindkettő a mottóban sűrűsödik össze, az igenlés is, és a tagadás is.

Mi az igenlés? Figyeljünk Nietzschére: "Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát..." Ez a félmondat azt állítja, hogy az ismeretekkel lehetséges "messzire jutni", lehetséges objektív ítéleteket hozni magunkról, magyarán: lehetséges törekedni egy értékesebb, reflektáltabb létre, lehetséges civilizálódni. Amikor ezt a félmondatot ízlelgetem, arra gondolok, amire kevesen gondolnak: hogy Nietzsche alapvető motivációja az ő filozófiájával nem valamiféle értékrombolás volt, hanem épp ellenkezőleg: értékőrzés. A nyugati kultúra értékeinek és vívmányainak (tehát a tudománynak, vallásnak, jognak és filozófiának) elismerése és tisztelete.

Csakhogy a mondat folytatása rejt egy (nagyon mély) tagadást is. Ez a tagadás -- tágabban értve -- pedig nem is más, mint a Political Correctness (a "politikai korrektség") nagyon is nyugati, nagyon is civilizált vívmányának tagadása.

Ha akarom, Nietzsche egész gondolkodása a "píszí" megvetéséről szól.

"A legtöbb férfi szemében a nő az egy háziállat."

Egy kedves barátnémmel beszélgettem a minap, és akkor hangzott el ez a fönti megjegyzés. Őszintén szólva már nem is emlékszem, melyikünk szájából. Annyira egyetértettünk, annyira egy húron pendültünk.

Közös ismerőseinkről volt szó. Kint élnek Németországban. A férfi jól kereső orvos, karrierjét massszív tudatossággal építő "25 és 35 év közötti férfi" . A nőnek azonban évek óta nincs munkája, noha közös ítéletünk szerint ő az okosabb, jobb, tehetségesebb és többre hivatott ember kettejük közül. Pályázatok százait adja be, állásinterjúk tucatjain van túl, de az ítélet mindenütt hasonló volt: kiválóak a referenciái, elismerésre méltók a szakmai ismeretei; de ha arról van szó, hogy egy külföldi nő vagy egy német férfi, akkor persze inkább az utóbbinak szavaznak bizalmat.

A férfi szerint ez nem is nagy baj; így legalább elvégzi valaki a minden háztartás fenntartásához szükséges papírmunkákat, megteremti valaki az otthon melegét.

Kosztolányi Dezső legelső (fönnmaradt) versét szeretném egy kicsit boncolgatni.

1890-re datálják, ekkor a kis Dezső öt éves volt. Íme a szöveg:

Magunk vagyunk,
ég a házunk.
Kék az ablakunk.

A vers kétféle, egymástól nagyon különböző, mégis lényegileg egységes olvasatot enged meg. A két olvasat különbsége az ég szó kettős jelentéséből adódik.

Hogy miért (pont) a snooker, azt már elmondtam. Most elmondom azt is, hogy miért (pont) a kézilabda.

Mármint, hogy miért vagyok nézője a kézilabdának, miért érdekel, miért tartom érdemesnek arra, hogy időt szakítsak rá, ha adja a tévé.

Az egész, azt hiszem, a kilencvenes évek elején kezdődött. A Debrecen női csapata játszott nemzetközi kupameccset a legnagyobbnak tartott Radnicski Beográddal. Az első mérkőzést valami nyolc góllal nyerték a szerbek, vagyis úgy tűnt, esély sincs a visszavágón. Ez a pesszimista jóslat azonban tévedésnek bizonyult, a két szélen föl-le futó Szántó Anna és Szilágyi Katalin (emlékszik még rájuk valaki?) sorra lődözték a gólokat, előbb kettővel, aztán hárommal, majd már néggyel is (!) vezetett a Loki (= Debrecen), mígnem hét gólos különbségnél elérhetővé vált a csoda, a hátrány ledolgozása. Elkezdtem izgulni, drukkolni, kalapálni, hogy sikerül-e. Védekezz, fuss és koncentrálj, támadj, cselezz és bízz magadban. A közönség eksztázisban tombol. A csoda megtörtént, a Debrecen (egészen hihetetlen) 16 gól különbséggel nyerte a visszavágót.

Tanulság levonva: a kézilabdában minden lehetséges.

Most demagóg, manipulatív, felületes és igazságtalan leszek. Szükségem van erre. Csak így tehetem meg, hogy hangot (betűt) adjak egy bennem létrejött gondolatnak (képnek?), mely akkor keletkezett bennem, amikor világunk egyik vadiúj jelenségéről, a celebekről gondolkodtam el.

Civilizációnk, akarom mondani: kultúránk folyamatos zülléséről, mely alighanem pusztulását készíti elő. (Mondom, hogy demagóg vagyok. Nagyobb baj, hogy még igazam is van.)

A züllés folyamata ez: a bölcstől a zsenin és a sztáron át a celebig. Ők azok az emberek, akiket a kultúra példaképként állít maga elé. Ők azok, akikhez nagy titokban mindnyájan hasonlítani szeretnénk. Ők fejezik ki titkos vágyainkat, ők azok, akik az élet legmagasabb kibontakozási lehetőségét jelentik. Először a bölcs volt ilyen; aztán a zseni; később a sztár; legújabban pedig a celeb.

Egy 1897-ben megjelent regényből való a fönti idézet. Nem rejtélyeskedem sokáig, hogy honnan, elárulom; Bram Stoker: Drakula című halhatatlan művéből. Az Erdélybe utazó Harker ügyvéd írja le, miközben és miután furcsábbnál furcsább tapasztalatokkal szembesül.

Hogyan jutott eszembe?

Nem eszembe jutott, hanem olvastam. Mégpedig egy irodalomtörténeti és médiaelméleti szempontból egyaránt (most így látom) korszakos jelentőségű könyvben; Friedrich Kittler: Aufschreibesysteme 1800/1900 [Feljegyzőrendszerek 1800/1900] című, 1985-ben megjelent opusában.

Kittlernek ez a könyve radikálisan új alapokra helyezte az irodalomról való gondolkodásunkat. (Most így látom.) Nem akarok (lehet, hogy nem is nagyon tudnék) itt szakmai szempontból beszélni (írni?) róla. Csak azt a meghökkenésemet szeretném valamiképp kifejezni, miért van az, hogy Nietzsche, Freud, Lévinas, Foucault és Butler után most Kittlernek is külön posztot akarok szentelni. Bízom benne, hogy az is tovább olvas, és annak is tudok valamit mondani, akitől az irodalomtudomány mint szakma nagyon távol áll.

Azt már megtudhatták kedves olvasóim, hogy milyen vagyok én; most azonban fény derülhet arra is, hogy milyen vagy te, kedves olvasó. Persze csak akkor, ha hajlandó vagy alávetni magadat egy tesztnek.

Erről a pszichológiai tesztről egy szupertitkos, pszichológiával foglalkozó blogon olvastam, és miután magamon elvégeztem, meggyőződhettem arról, hogy igencsak pontos képet ad az ember személyiségéről. Persze csak akkor, ha a játékos tényleg komolyan veszi a játékot. (Ahogyan azt egy játéknál kell.)

A feladat a következő volna. Válaszolj őszintén az alábbi öt kérdésre! Fontos (csak így lehet majd kiértékelni az eredményeket), hogy mindegyik válaszhoz indoklást is írj!

A kérdések:

1. Melyik a kedvenc állatod? Miért?
2. Melyik a második kedvenc állatod? Miért?
3. Szereted az erdőt? Miért?
4. Szereted a tengert? Miért?
5. Szereted a kávét? Ismétcsak: miért?

A kiértékeléssel (tekintettel a hétvégére, illetve arra, hogy ilyenkor lassabban csordogálnak a kommentek) két napot várok. Vasárnap 15:30-kor azonban hozom a diagnózist. Feltéve persze, hogy aláveted magad a játékszabályoknak.

Addig is jó játékot!

Huszonnyolc évvel ezelőtt egy szokatlanul meleg, napsütéses januári nap estéjén (vagy hajnalán? ezt mindig elfelejtem) születtem meg. Sok-sok idő telt hát el azóta, éppen négyszer hét év. Most jön az ötödik hetes.

Az emberi test sejtjei állítólag hét évenként cserélődnek ki. Nem tudom, hogyan történik mindez; gyanítom, nem úgy, hogy hét év múltán az összes sejtünk meghal, hiszen ha így volna, hét évente a szó szoros értelmében meghalnánk. Én meg már három ilyen megrázkódtatást túléltem, és esélyt látok rá, hogy a mai estét is túlélem. Vagyis a ciklikus sejtpusztulás alighanem bizonyos szabályos rend szerint, fokozatosan és folyamatosan történik. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy életemet ciklusokra osszam. Legfeljebb hát (és akkor mi van?) a ciklizálás alapja nem a biológia lesz, hanem a retorika. Véleményem szerint az is éppolyan nemes tudomány.

Mivel szeretek jó szövegeket olvasni, ezért szeretnék jó szövegeket írni.

Azt szeretném, ha lenne veleje annak, amit mondok. Ha az az olvasó, aki rászán az életéből 3-4 percet egy poszt végigolvasására, kapna cserébe valamit az áldozatért. (Ezért van, hogy 3-4 percnyi olvasás mögött 30-40 percnyi írás áll. Van, hogy egy óra is.)

Veleje persze csak akkor lehet a mondandónak, ha nem közhelygyűjtemény. Azaz: ha ki van gyomlálva belőle mindaz, ami jelentéstelen, vagyis amit csak a megszokás és a fáradtság visz a szöveg(elés)be.

Éppen ezért semmi sem nyugtalanít úgy, mint egy rossz stílusban megírt szöveg. Fizikai fájdalmat okoz, beteg leszek tőle, nem tudok aludni miatta.

Mi a megoldás? Vagy (el)hallgatni (ami nem jó), vagy figyelni. Észrevenni a stílushibákat, és lecsapni rájuk. Megragadni őket a torkuknál fogva, és átharapni a nyakcsigolyájukat. A szövegeléshez vadászösztön szükségeltetik. A növényevők nem tudnak írni.

Be kell vallanom, mindig is érdekelt az "osztálytalálkozó" műfaja. Összejön (ideális esetben, tegyük föl) harminc különböző ember, és csodálkozva meredhetünk az élet játékára, amely ezerfelé sodorta őket.

Én az osztálytalálkozókban valahogy mindig az élet sűrített képét, szimbólumát láttam. Valahogy úgy, ahogyan (egyik) kedvenc regényem, az Aranysárkány végén a két öregdiák, Csajkás Tibor és... ki is a másik? beszélgetésében. Nincs furcsább, mint a világnak ez a távlatos szemlélete. Tíz, húsz, harminc, ötven év után az egykori osztálytársakból ezerfelé ágazó életek tanúi, átélői, elszenvedői és alakítói lesznek. Mindezt megbámulni nekem mindig hihetetlenül izgalmas volt.

Épp ezért, ha hívnak, sohasem gondolkodom, hogy elmenjek-e. Még szép, hogy elmegyek! Így volt ez tegnap is, amikor egy sebtiben összefércelt találkán jelentem meg, huszonnyolcad- helyett hatodmagammal, és újra rácsodálkoztam arra, hogy kivel mi lett.

Ritka alacsony színvonalú volt tegnap a különféle televíziók szilveszteri kínálata. (Lehet, hogy máskor is ilyen alacsony volt, de most valahogy különösen föltűnt.) Csak kapcsolgattam a csatornák között, hogy találjak valamit, de persze nem találtam semmit. (Komolyan azt hiszi valaki, hogy engem érdekel a Sas-kabaré?!) Így aztán kikötöttem azoknál az adóknál, melyek mindig, minden körülményben a saját megbízható (és szerintem magas) színvonalukat hozzák: a NatGeo-nál, a Discoverynél, az Eurosportnál, illetve a TvPaprikánál; és közöttük ingáztam.

És láttam is egy érdekes filmet a National Geographic-on a bibliai Káin és Ábel történetéről. Úgy vélem, helye van nekik egy újévi bejegyzésben, az új év legelső bejegyzésében. Hogy miért, az remélhetőleg kiderül a továbbiakból.

Elérkeztünk a 2008. év végéhez, itt az ideje a szokásos leltárkészítgetéseknek. Csatlakozom én is, ha talán kissé rendhagyó módon is. A magam szokásosan önző és befelé forduló módján a blogomat veszem szemügyre, hogy megtaláljam benne a LEG...-eket. Mielőtt valaki félreértené: nem lábakról lesz szó, hanem rekordokról. Mert világunk (ó, ezek a mai fiatalok!...) szeret mindent rekordokban mérni. És miért ne csatlakoznék én is a világunkhoz, ha csak egy halk és szerény (?) lábjegyzet (sic!) erejéig is?

Jöjjenek hát a http://pontilyen.blog.hu linkű, 2008. február 14-e (a szerelemesek napja!) óta elérhető internetes oldal LEG...-jei, szigorúan számokban (vagy betűkben) kifejezve!

Ilyen az, amikor egy üzlet beindul... Az előző posztbéli műfordítás után most egy újabbal hozakodom elő; ezúttal Goethe Wanderers Nachtlied-je (Vándor éji dala) ihletett meg. És Sleeping Dancer nevű kedves kommentelőm, aki a blogjában több bejegyzést is szentelt már ennek az igen nemes témának.

Érdemes egy kicsit olvasgatni nála az ügyben, hiszen először a saját fordítását osztotta meg velünk, aztán egy házi dolgozatát a korábbi fordításokról.

Persze már a böngészés előtt is el lehet olvasni a saját "szerzeményemet". Íme:

Vándor éji dala

Most minden hegy ormán
Béke.
A fák koronáján,
Fülelj te,
Sóhajt ha hallsz.
A madarak hallgatnak a fákon,
Várj, jó barátom,
Te is meghalsz.

És akkor néhány problémáról, mint az imént.

Illetve először is: eszem ágában sincs azt hinni, hogy most egy csapásra felülmúltam Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor (és a többiek) fordításait. Nem gondolom, hogy az enyém jobb volna bármelyikőjükénél. Ám úgy vélem, hozzátettem valamit az eddig meglevőkhöz, és nem is lehetett, nem is lehet célom semmi más.

Amikor békésen telik az ünnep (és hála Istennek, ez most így volt), szeretem föllapozni a nekem fontos verseket, és elmélyedni bennük. Nem kell itt semmi nagy dologra gondolni.

Most azonban különös ajándékot is tartogatott nekem a karácsony. Bevillant, hogy Erich Fried Was es ist című versét hogyan lehetne lefordítani magyarra. Mindeddig teljes lehetetlenségnek tűnt nekem a fordítás, hiába, hogy szabadversről van szó, és nem köt meg semmi ritmuskényszer. Van ugyanis néhány áthidalhatatlannak hitt problémája a fordításnak. Ezekre kitérek még a későbbiekben, előbb azonban mindenféle kommentár nélkül iderovom a saját megoldásomat.

Pont az ami

Értelmetlen
az értelem szerint
Ez pont az ami
a szeretet szerint

Szerencsétlenség
a számítás szerint
Semmi más csak fájdalom
a félelem szerint
Kilátástalan
a belátás szerint
Ez pont az ami
a szeretet szerint

Nevetséges
a büszkeség szerint
Könnyelműség
az óvatosság szerint
Lehetetlen
a tapasztalat szerint
Ez pont az ami
a szeretet szerint

Napok óta próbálom megfogalmazni magamban, hogy mit jelent (nekem) a karácsony.

Először arra gondoltam, hogy filozófiai alapon közelítem meg a kérdést, elmélázva arról, hogy mi az a szeretet. Az utóbbi napok vitái miatt el kellett vetnem ezt a lehetőséget.

Aztán gondoltam arra is, hogy választok egy megfelelő idézetet, és rábízom magam idegen szavakra: beszéljenek ők. Ám nem jutott eszembe igazán találó (telibe találó) részlet, ezért ez a lehetőség is kútba esett. Az ihlet vagy jön, vagy nem jön; és az idézéshez ugyanúgy ihlet kell, mint a beszéléshez.

Így végül rá kellett jönnöm: az a legjobb, ha személyes maradok, és semmi mást nem mondok el, mint hogy én magam hogyan éltem meg a múltbéli karácsonyokat. Ám csak látszólag leszek ünneprontó.

Vajon meg lehet-e ismerni egy embert? A válaszom határozottan nem.

Van erre egy induktív és egy deduktív bizonyítékom is.

Az induktív bizonyíték szerint engem se ismer senki, a testvéreimet se ismeri senki, a barátaimat se ismeri senki, mi lehet hát a helyzet a nálam és náluk sokkal bonyolultabb emberekkel? Nyilván az, hogy őket sem.

A deduktív bizonyíték szerint minden ember élményei olyannyira sajátosak, összehasonlíthatatlanok, egyediek, hogy hiábavaló próbálkozás is lenne a teljes megismerés. Pontosan csak annyit ismerünk meg a másikból, amennyit az megváltoztat bennünk. (Mondotta Nietzsche.)

Feldmár András szerint a másik ember olyan, mint egy tigris. Ismerni és átlátni rajta nem lehet, de lehet vele például játszani, lehet vele például beszélgetni. Lehet vele megpróbálni együtt élni. Igaz, sohasem lehetünk biztosak abban, hogy sikerül.

E felvezetés után megmondom, miért írom e bejegyzést.

Nem, ezúttal nem Nietzsche. Hanem a romantikus német festő, Caspar David Friedrich (1774-1840). Ő az, aki így adventtájt gyakran eszembe jut, és eszembe juttatja a német romantikát. Meg a telet. Meg Németországot.

Nem hiszem, hogy van festő, akinek a képeit jobban kedvelném.

Nem kertelek, nem árulok zsákbamacskát. Már az elején megmondom, hogy mi a célom ezzel a bejegyzéssel: leültetni olvasóimat szombat este a tévé elé, hogy megnézzék az európai klubfoci csúcsmeccsét, a klasszikusok klasszikusát, a mérkőzést, amely sokkal több, mint foci; kultúra, filozófia és vallás is: a Barcelona-Real Madrid csúcsrangadót, vagy ahogyan azt mindenki nevezi: az El Clásicót.

Tudom, hogy olvasóim közül néhányakat egyáltalán nem, sokakat pedig nem kifejezetten érdekel a foci. Vagyis feladatom nem könnyű. Azt hiszem, kénytelen is leszek bevetni a klasszikus retorika eszköztárát. Mert a tét nagy. Aki lemarad az élményről, nem tudja, miről marad le.

1. Exordium (kezdés): captatio benevolantiae (a jóindulat megnyerése)

Tudom olvasóimról, hogy széles látókörű emberek, akik tartalmas szórakozással szeretik elütni a szabadidejüket. Nem néznek meg akármit, nem vakítja el őket a divat, fontos nekik a minőség. Fontos nekik a kultúra is, szeretik az életet minél tágabb összefüggéseiben megélni. Szeretik az olyan kikapcsolódást, amelyben a történelem monumentalitása és furcsasága egy az egyben átélhető számukra.

A könyves blogon olvastam a napokban erről a játékról. Előveszünk egy könyvet, fölütjük a 23. oldalán, és megnézzük, hogy mi ott az ötödik mondat. Szórakoztató bolondozás, sok értelme nincs.

Vagy mégis?

Elgondolkodtam kicsit a játékon, és rájöttem, hogy igenis van értelme. Hovatovább: mindig is így gondoltam. Sőt. Zseni volt, és mindent tudott az irodalomról, aki ezt kitalálta.

Egyetlen mondatban ugyanis (cseppben a tengerként) egy egész világ benne van. Benne van a szerző írói alkata, lélegzetvétele, benne van, hogy miként látja a világot, hogyan torzítja el, hogyan éli meg.

Próbát tettem nagyjaimmal, kedvenceimmel, és erre kérem (persze, játékból) olvasóimat is. Elővettem a tíz legfontosabb könyvemet, kinyitottam a 23. oldalon, elolvastam az ötödik mondatot, és bizonyítva láttam hipotézisemet. Azt mégpedig, hogy ebből a voltaképp teljesen véletlenül kiválasztott mondatból is világos, hogy miért kedvencek ők. "Tovább" után olvasható az eredmény.

Bizonyára mindenkivel megesett már nem egyszer, nem kétszer, hogy olyan ímélt kapott, melyben közlik vele szenzációs szerencséjét: több millió ember közül éppen ő lett a szerencsés kiválasztott, aki INGYENES LUXUSUTAZÁST nyert valamelyik egzotikus vagy egyszerűen csak közismert és közkedvelt TURISTAPARADICSOMBA.

Ha az ember nem volna gyanakvó lény, akkor örülni is tudna az efféle leveleknek. Én már gyanakvó lény vagyok, ezért bármilyen hasonló üzenetet azonnal törlök a postaládámból. Mert bármilyen meglepő, de nem csak a kapitalista világra érvényes a tétel, hogy semmi sincsen ingyen. Az utazás talán tényleg ingyenes, de a szállás helyszíne egy ötcsillagos szálloda, melynek ára egy éjszakára a magamfajta ember három éves jövedelmével egyenlő, melyet addig fizethetünk, amíg bele nem gebedünk. Az ember csak legyen óvatos.

Igen ám, de mi van akkor, amikor az ember tényleg kiválasztott lesz? Ebben az egészen kivételes esetben bizony átformálódhat az önértékelése. Márpedig velem ez történt.

Eszembe jutott ma egy versem, az egyik azok közül, melyeket fejből is tudok, ízlelgettem és elemezgettem magamban, aztán bevillant, hogy hát tulajdonképpen blogposztba is betehetném. Van hiszen úgyis egy versrovatom itt.

(A saját verseimről általában azért nem szeretek beszélni, mert túlságosan sok kudarcélmény kötődik hozzájuk. Valahányszor megmutattam őket valamilyen (többé vagy kevésbé) profi kritikusnak, mindahányszor azt a választ kaptam, hogy ezek publikálhatatlan modorosságok. És ezt az élményt nem könnyű földolgozni, legalábbis nekem nem (volt) az. Hiszen meggyőződésem szerint ha volt eddigi életem folyamán bármiféle értelmes és hasznos tevékenység, melybe belefogtam, akkor az a versírás volt. Magyarán: nekem a vers valami fontos dolog, személyesen fontos, már-már szinte az intimitásig. Ám most csak arról akarok írni, ami egy nyilvános blogba is beleférhet.)

Szóval a vers, mely fülembe került ma. A címe: Magamba nézés

Mindent nagyon lassan csinálok:
lassan szedem ki szememből a szókat;
és lassan hívlak téged is,
hogy szembe helyezd velem saját pártfogódat.

Lassan tanulok, s lassan is öregszem.
Néha azt hiszem már: nincs is bennem idő,
csak mit belém tettél, az az üvegszem
tükrözgeti belém, hogy minden eltünő.

Tudom, nem könnyű, talán túlságosan is terhelt szöveg. Azt próbálom most megfogalmazni, hogy nekem ma miért volt fontos és izgató.

Van egy kérdés, amely mindig, minden alkalommal kellemes melegséget támaszt a szívemben. Egy kérdés, amelyre (bármilyen körülmények között) képtelenség nemet mondanom. Egy kérdés, amely még a legeltompultabb, legelbutultabb pillanataimban is életet költöztet belém.

Ez a kérdés így hangzik:

"Kérsz egy kávét?"

Lehet, hogy aznap ittam már (egyet) (kettőt...) (hármat...); lehet, hogy előre tudom és látom: nem lesz jó, nem szabad, hülyeség; ellenállnom nem lehet. Legyőz a kívánság, az ígéret, hogy újra lesz agyam; -- és habozás nélkül igent felelek.

Hogyan jutottam el idáig?

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

 

Babits Mihály: Ősz és tavasz között (részlet)

Néhány évvel ezelőtt még sejtelmem sem volt róla, hogy érzelmi viszonyba kerülhetek olyan emberekkel, akiket vagy sohasem láttam, vagy szinte alig is. Sejtelmem sem lehetett arról, hogy egymást nem ismerő emberek a világ két (talán egészen távoli) pontján egy képernyőre meredve emberi kapcsolatba kerülhetnek egymással, és hogy ez a kapcsolat talán semmivel sem lesz értéktelenebb, mint amelyet közvetlen ismeretség eredményez.

Nem tudtam róla, hogy az internetes társalgás valódi, sőt mély érzelmek előállítására is képes lehet. Olyan érzelmekére, melyek nyugtalansággal, örömmel, aggodalommal, szorongással, bizakodással vagy szeretettel tölthetnek el.