Aki ebben az országban él (és még ráadásul ebben a világban is), az nemigen lepődik meg azon, ha cigány gyerekek (vagy felnőttek) belekötnek az utcán, buszon, villamoson. Pesti mindennapjaink része ez.
Hasonló velem az elmúló héten történt legutóbb, az eset egy okból azonban talán érdemes a följegyzésre. Ez az ok alant remélhetőleg kiviláglik.
1
Elidegenít egy írótól, ha ostobaságokat beszél. Spirót például azért nem szívesen vettem még kézbe, mert rendszeresen így tesz. A másik ilyen író Vámos Miklós. Ő egyszer például azt találta mondani, hogy az ő korosztálya abban tér el a mai ifjúságtól, hogy megveszekedett idealisták voltak, akik képesek voltak átvirrasztani egy éjszakát a Körúton föl-le sétálva és vitatkozva a létezés nagy kérdéseiről. Miért ostobaság ez? Azért, mert erre az én (leszólt) korosztályom is képes. Például én magam is. Legalábbis velem már fordult elő olyan, hogy átvirrasztottam egy éjszakát a Körúton föl-le sétálva és az élet nagy kérdéseiről vitatkozva.
Tanulság ez mindenkinek, aki véleményt formál (igen, nekem is): ne általánosíts!
Írtam egy posztot a regényéről, pár nappal később pedig, ezen a héten, láttam személyesen is. Mármint Kemény Istvánt ugye. Majdnem köszöntem is neki, hogy jó napot, író úr, vagy nem is tudom, hogyan, dehát ő engem nem ismer, azt pedig nem lehet rendesen kifejteni, hogy én önnek egy lelkes olvasója vagyok stb. Gondolom, naponta több tucat ilyen "lelkes olvasóval" fut össze egy szerző.
Bennem mégis ébredt valami babonás borzongás. Pedig annyi írót, költőt ismerek! És mégis. Mi volt ez a borzongás? Mit jelentett?
Ezt jelentette: én, ha megismerném ezt az embert személyesen, tárgyává válnék egy regényének. Igen, beleírna egy szövegébe. És ezáltal adna nekem egy másik életet. Egy életet, amelyik idegen és távoli és ismeretlen olvasók képzeletében szövődik tovább.
Regénynek azt a történetet nevezzük, amelyikben valamilyen módon minden összefügg mindennel. Nincsen olyan szó, név, párbeszéd, valóságdarabocska, amely ne volna többletjelentéssel telítve azáltal, hogy egy regénynek a része lett.
Jó regénynek pedig azt a regényt nevezzük, amelyik képes kívánatossá tenni az életet.
Kemény István Kedves Ismeretlen című regényét már hosszú hetekkel ezelőtt elkezdtem olvasni, de csak most, a húsvéti szünetben jutottam el odáig, hogy végig is fussak rajta. De ez így külön jó volt, hogy húsvéthétfőre jött ki a vége. Mert ez sem véletlen. A regényolvasás is regényírás; olvasás közben az olvasó is dolgozik.
Kemény István Kedves Ismeretlen című regénye jó regény, mert elbeszélője képes beszélni arról, amiről nehéz (jól), és amiről ezért csak kevesen: a boldogságról.
Néhány héttel ezelőtt üzenetet kaptam egykori iskolámból, ahol egy éven keresztül tanítottam magyart, fölkérést, hogy tartsak meg az iskola névadójának napján egy előadást. A fölkérés nagyon jólesett. Nem vagyok "híres ember"; az üzenet csak annak a ténynek szólhatott, hogy egy évig ott voltam. Ez az emlékezés pedig meghatott. Mint ahogy később aztán, amikor hosszú évek után ismét beléptem az épületbe, oly sok minden még. Életem egy része maradt a falak között, egy olyan része, melyet többé-kevésbé igyekeztem elfelejteni. Igen, elfelejteni. Nem azért, mert rossz volt, hanem, mert fájdalmas. Túl érzékeny voltam én ahhoz, hogy tizenéveseket tanítsak; és túl érzékeny vagyok most is, amikor a rám törő emlékvégtelennel kellene kezdenem valamit. Mégis megkísérlem (a "kezdést"), már csak azért is, mert már régóta szerettem volna írni erről az életszakaszomról.
Egyik nap megtanítottam egy tanítványomnak, hogy mik azok a hosszú és rövid szótagok, melyek — mint köztudomású — az időmértékes verselés alapját képezik. Mutattam neki példákat, verseket, megmutattam, hogy lám, a költők valóban ragaszkodnak az ilyen szabályosságokhoz, szó sincs arról, hogy a szótagok tulajdonságainak ismerete merőben elméleti tudás volna.
De aztán kiderült, hogy — mint minden — ez sem olyan egyszerű. A legtöbb vers metruma nem tökéletesen szabályos mintázatot alkot. Noha igaz, hogy a legtöbb huszadik században írt vers jambikus lüktetésű, a teljesen szabályosan jambikus verssor olyan ritka, mint a fehér holló. Sőt Szabó Lőrinc például mintha kifejezetten élvezetét lelné abban, hogy jambikus sorokat ír — jambusok nélkül. De akkor azok miért jambikusak? Hogy is van ez?
Dolgozunk, ez a pillanatnyi létállapotunk. Ki a "mi"? Hát mi. Mi, akik most nőttünk bele a világba, eddig csak tanultunk róla. Mi, akik világmegváltó terveket szövögettünk. Mi, akik nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy a világ pont olyan, amilyen, és úgy véltük, meg tudjuk változtatni.
Most nem változtatunk meg semmit. Dolgozunk. Nincsen egyetlen fikarcnyi úgynevezett "gondolatunk" sem.
"Nem az a lényeg, hányszor csap a madár a szárnyával, hanem hogy íveljen."
Ez a csodálatos Pilinszky-mondat fölmentést (mit fölmentést? igazolást!) adhatna minden bloggernek a hosszú-hosszú szünetekért, ha közben valóban ívelne, ívelődne fölöttünk valamilyen világmegváltó gondolatvilág. Vagy ha nem is megváltó, de legalább világtisztító, világszépítő, világjobbító. A helyzet azonban az, hogy nem ívelődik semmi.
És a legtöbb ember mindig így él. És nem fáj neki. Sőt büszke rá.
Nekem mindig úgy tűnt, egy város civilizáltságának egyik legfontosabb fokmérője, hogy közlekedik-e benne villamos. Buszok vannak mindenütt, a pusztákon is. De a villamos a polgárosultság, a kultúra jele. Mindig jobban szerettem a villamosokat a buszoknál, nem hagyott megtéveszteni, hogy sokszor kényelmetlenebbek, még többször lassabbak, és általában nehézkesebbek előbbiek utóbbiaknál. Mert volt egy mindent fölülíró érv, mely a mai napig is eloszlat bennem minden kételyt: a villamosok szebbek.
Nők. A legkellemesebb emberi társaság az okos nő. A legkellemetlenebb emberi társaság a nő, aki okosnak hiszi magát.
Csalódás és öncsalás. Az élet legfájdalmasabb élménye alighanem az, amikor egy általunk szeretett lény elhagy minket, azaz egyszeriben olyasféle dolgokkal kezd el foglalkozni, amelyek kívül esnek érdeklődési körünkön. Ilyenkor azt mondjuk, hogy csalódtunk benne. Pedig a csalódás már akkor megtörtént (öncsalás formájában), amikor úgy képzeltük, hogy egyáltalán volt közös érdeklődési körünk. A fájdalom ennek az öncsalásnak a büntetése.
Alkat és viselkedés. Hogy sikerül-e úgy viselkednünk, ahogyan szeretnénk, az legtöbbször sokkal nagyobb mértékben függ testi adottságainktól, mint gondolnánk. Talán nagyobb mértékben is, mint akaratunktól.
Jóban lenni. Azt, hogy jóban vagyunk valakivel, hajlamosak vagyunk olykor saját erényünknek betudni. Holott az ilyesminek általában nem sok köze van hozzánk, és legkevésbé erényeinkhez. Szerencsére.
Nehéz a következőkről "spoilermentesen" beszélni. De számít ez? Aki nem olvasta még, olvassa el A nagyidai cigányokat, úgyse a cselekmény a lényeges benne (... hanem a nyelv, az a tündéri, fanyar humorú Arany-nyelv); aki pedig olvasta már, az úgyis újra meg újra el fogja olvasni egyes részleteit.
Például a végét. Nem teljesen a záró strófák ezek, de majdnem. Túl vagyunk a csatán, Puk Mihályék győztek, és büntetésül Puk a következőt szabja ki a várvédő cigányokra:
Boszús képpel hagyá a kincstárat oda
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék;
Tetszős volt azoknak ez a kötelesség.
Kettő nagy doronggal a kapuhoz állott,
A többi riasztá a szép cigányságot:
"Fuss moré, ahogy tudsz!" ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.
Rúdját ama kettő úgy tartja keresztbe,
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lóditják
S a szegény dádékat repülni tanitják.
Már csupán a vajda volt odabenn, maga:
Ő is nagykomolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.
Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.
Ezek a sorok valami elképesztően szépek. Fejből tudom őket, de a varázslatot, amit olvasásuk (újra fölmondásuk) okoz, nehéz kielemezni.
Újabb (nem túl eredeti, cserébe annál kevésbé alátámasztott) elmélkedésem következik.Tele van a fejünk hasonló elmélkedésekkel, és addig örüljünk, amíg tele van. Mert az ilyen bizonytalan, szakadozott, toldozott-foltozott és alapjában sehová sem vezető elméletek végiggondolását nevezzük úgy, hogy az élet tartalma.
Mármint... persze enni, inni, aludni, egyszóval érzéki élményeket átélni: ez is élet, illetve ez is tartalom. Csakhogy ezek mindenkinél közösek. Ezért aki például ezeket emeli ki mint életet, másokat pedig azzal bélyegez meg, hogy hasonló élmények hiányában úgymond nem él, netán nem ismeri az életet, az csupán saját tartalmatlanságát hirdeti, vagyis azt, hogy a mindenkiben közös élményein túl nincsenek egyéb élményei, nincsen életének egyéb tartalma.
Mi legyünk büszkék arra, hogy képesek vagyunk fölvállalni toldozott-foltozott, alapjában ostoba elmélkedéseket, mert ez a fölvállalás is többé tesz minket. Ráadásul nem szorongunk azon elmélet végletes korlátai között, mely csak a lekerekített igazságokat fogadja el emberhez méltó gondolatokként.
Tehát a napfényről fogok beszélni.
A vita, mely az előző bejegyzés körül kipattant, lényegében a logika értékéről szól. Úgy vélem, igyekeztem logikusan érvelni igazam mellett. Abban már korántsem vagyok biztos, hogy sikerült is. Logikusnak induló érveink folyton önellentmondásokba ütköznek. Aki igazán következetesen akar ragaszkodni saját logikusságához, egy idő után olyannyira csavarossá kezd válni, hogy az önkéntelenül is unalmassá teszi egész érvelését. Nem következetesebb-e vállalni, hogy nem vagyunk mindig logikusak? Maradjon ez a kérdés egyelőre levegőben.
Ebben a posztban valami másról szeretnék írni. Arról szeretnék megejteni egy tényleg igen rövid eszmefuttatást, hogy miként lehet a logika szabályait nélkülöző gondolkodás termékeny. Fogalmam sincs, hogy meggyőző leszek-e. Fogalmam sincs, hogy igazam van-e. De azt hiszem, egy próbát talán megér ez a probléma.
Mindig tiszteltem mások meggyőződését, ezért soha eszembe sem jutott volna, hogy más emberek hitét kétségbe vonjam. Úgy tekintettem mások hitére, mint amelyet mindenekelőtt megismernem, megértenem, fölfognom kell; véleményt mondanom róla csakis azután szabad.
A keresztény vallásokhoz mind a mai napig nagy tisztelettel közelítek, és egyáltalán nem mondhatom azt, hogy ne volna részem időről időre olyan transzcendentális élményekben, melyeket ezek a vallások ajándékoztak nekem. A templom légköre kifejezetten vonz. A misék és istentiszteletek csaknem mindig eljuttatnak abba az állapotba, amelybe el kell juttatniuk. Szeretem azt a szellemi föltöltődöttséget, melyet a templomból kijőve érzek magamban. Mint akinek megmutattak valamit abból a transzcendentális végtelenségből, amelyet elérni sosem, mindig csak sejteni tudunk.
Meg kell vallanom, hatalmas erőfeszítéseket tettem, hogy így tudjak érezni. Gyerekként, mint minden gyereknek, ellenemre volt a vallásos eszmék összevisszasága, logikátlansága, önellentmondásoktól való terheltsége. Úgy vettem észre, sok felnőtt ember leragadt ezen a gyermeki szinten, és a logika mércéjével elítéli vagy legalábbis kritika alá vonja a vallást. Szerintem ez éretlenség. Először is meg kell érteni az ellentmondások okát, a logikátlanságok értelmét, az összevisszaságok mélyén rejtező rendet. Ez nem egyszerű munka, és sok mindent meg kell értenünk hozzá; a szavak jelentésének viszonylagosságát, a logika relatív voltát, a tudás határainak létezését.
Ma délután leszólított egy középkorú férfi az utcán. A Gézengúz Óvodát kereste. Sajnos nem tudtam útba igazítani; némi habozás után elmondtam neki, hogy hol vannak a környéken óvodák, de hogy melyik éppen a "Gézengúz", arról nem tudtam közelebbi felvilágosítást adni. Pedig rémlett valahonnan ez a név. Szinte láttam magam előtt a kiírást, a táblát, kisilabizáltam a betűket... és pár másodperccel később beugrott a válasz. Már tudtam, hogy hol van a Gézengúz Óvoda. Furdal kicsit a lelkiismeret, hogy nem rohantam a férfi után, aki időközben már vagy száz métert megtehetett a másik irányba. Dehát sietnem kellett, az én utamba sem fért bele egy ekkora kitérő. Az illető bizonyára megtalálta a másik óvodát, ahol útba igazították, és negyedórás késéssel végül odaért a keresett helyre. A Gézengúz Óvodába.
Én tovább mentem utamon, de a szó megakadt a fülemben, és nem hagyott nyugodni. Tulajdonképpen mit jelent az, hogy "gézengúz"?
Amikor valami sikerül, valami működni látszik, valamiben szerencsém van, és már azt hihetném, hogy "sínen vagyok", és minden okom meglenne, hogy saját nagyszerűségembe vetett hitemtől duzzadva elbízzam magam, eszembe szoktak jutni Faludi Ferenc (XVIII. században élt szerzetes költő) verssorai:
A szerencse változásin
Tanult elme nem indul,
Ide s oda rándulásin
Nem sértődik, nem mozdul.
Csak ugy nézi csuf játékát,
Mint a forgó karikát,
Csak ugy nézi csuf játékát,
Mint a forgó karikát.
Mint a forgó karikát.
A szeretet két paradoxona. Szeretet nélkül élni: erről tudjuk, hogy paradoxon. Élet nélkül szeretni: erről vajon tudjuk-e, hogy az?
Társadalomkritika is. Érezni azt, hogy élünk, olyankor szoktuk, amikor egy probléma teljesen megoldhatatlannak látszik előttünk. A nyilvánvalóan ostoba rendszerek ezért dögletesek.
Az öregedésről. Nem töprengeni azon, hogy a metrón veled szemben ülő arcnak milyen élete lehet: a fiatalság elvesztésének egyik legaggasztóbb tünete.
Mi az öregség? Korábban erre a kérdésre úgy válaszoltam magamban, hogy az öregség lényegében egy jelentésű a bölcsességgel. Úgy képzeltem el az öreg embereket, mint akik nagy titkok tudói, tele vannak ismeretekkel és tapasztalatokkal, és bölcsességüknél fogva az életet alapjában véve derűsen, mosolyogva, megnyugvással, szelíd józansággal, mindent belátva, ugyanakkor mindenre kíváncsian szemlélik. Az öreg emberek azok, akikhez el lehet zarándokolni a vitás kérdéseinkkel, ők azok, akik ízig-vérig ismerik az életet, és arcukat valami túlvilágról jövő fény koszorúzza.
Ilyen szerettem volna lenni mindig. Ilyen öreg és bölcs.
Csakhogy ez egy ábrándkép; az öregség legtöbbször nem ilyen. És még ha ilyen is, akkor is együttjár vele valami, ami elveszi az ízét. Az öregség ugyanis legtöbbször nem jelent mást, mint betegséget.
Mint azt hűséges és figyelmes olvasóim bizonyára tudják, ma éjféltől a pontilyen nick birtokosa a valóságos életben harmincadik születésnapját fogja ünnepelni. Ebből az alkalomból pontilyen interjút készített pontilyennel. A beszélgetés szerkesztett változatát "tovább" után olvashatjátok. Normál betűtípussal pontilyen válaszai, félkövérrel pontilyen kérdései lesznek olvashatók. Blogunk ennek a beszélgetésnek a közlésével kíván megemlékezni a jeles eseményről.
Az új év első napjának éjszakáján máris láttam egy csodálatos filmet. Edith Piafnak, a huszadik század egyik legnagyobb hatású táncdalénekesének életét tükrözi vissza a filmvászon (a tévéképernyő) rendkívül színérzékeny, finom, fölemelő gazdagsággal és drámaisággal.
Megrendítően érzékeny színészi munka, csodálatosan vágott jelenetek, és, ami talán kevésbé tűnik föl (mert a legkevésbé föltűnő): humor.
Igen. Semmi sem olyan kevéssé hivalkodó, mint a humor. Ezt szeretném most kiemelni, mert a filmajánlóban is és egyáltalán: a történet szüzséjéből következően is a tragikum szála látszik terhelni a művet. Persze tragikus volt Piaf élete (mint minden nagyszabású élet), de a film rendezői nagyon jól ráéreztek, hogy a tragikum csak a humor fénytörésében értelmezhető.
Egy sok szempontból nehéz és fárasztó éven vagyok túl. Igyekeztem mindent elkövetni, hogy a magánéleti megpróbáltatások (csalódások, kudarcok stb.) ne hagyjanak túl mély nyomot a blogon, de azt hiszem, nem teljesen sikerült. A legtöbb tekintetben gyérebb volt ez az év itt is, mint a megelőző, és attól tartok, még sokkal gyérebbek lesznek az eljövők. Ez azonban — merem remélni — nem annyira színvonalromlásban, mint inkább egyfajta szegényedésben* nyilvánult meg. És itt korántsem csupán a bejegyzések kiritkulására gondolok...
Ez a poszt azonban nem lélekboncolás vagy filozófiai eszmefuttatás akar lenni, hanem afféle játékos összegzés, ahogyan tavaly és tavalyelőtt is. Arról, hogy milyen volt ez az év a pontilyen blogon.
Először tavaly gyűjtöttem össze blogomon az adott év legjobb futballmeccseit. Akkori gyűjtésem ide kattintva érhető el.
Idén nem lettem kevésbé betege a játéknak, sőt, mint azt blogom kitartó követői tudhatják is, valóságos fociblogger lettem. Így aztán 2010-ben valószínűleg sokkal több mint száz futballmeccset láttam. Ezek esszenciája mégis ugyanúgy tíz összecsapás, mint tavaly. Az igazán jó meccsek ritkák. Ez is a jó bennük. Tovább után elősorolom, hogy 2010-ben mely meccseket kellett volna látnia mindenkinek.
Soha életemben nem értettem a kegyetlenséget. Értetlenül bámultam azokra, akik nem érzik át, nem értik meg, hogy amikor másokat kínoznak, akkor csupán véletlenszerű, melyik oldalon állnak, a kínzó vagy a kínzott oldalán. Ha eltörik egy csont, az az ő csontjuk is lehetne. Ha fáj egy ideg, az az ő fájdalmuk is lehetne. Ha megaláznak valakit, azzal önmagukat alázzák meg. Hogyan nincs bennük ennyi méltóság?
Egyik eddig hallott magyarázat sem elégített ki, mely a kegyetlenség értelmét fejtegette. A legérdekesebb elmélet számomra eleddig az volt, amely szerint a kínzás nem más, mint a tompultság, életuntság megszüntetése, izgalom, inspiráció. Az ember annyira unja az életet, annyira nem lát benne semmi jót vagy érdekeset, hogy csupán mások megkínzása által képes érezni ismét, hogy történik végre valami.
Eddig tehát leginkább ez utóbbi magyarázatot fogadtam el. Ma éjszaka azonban láttam egy megdöbbentő álmot, és azt hiszem, most már mindent értek.
Ha van lebilincselően izgalmas könyv a világirodalomban, akkor az Szent Ágoston Vallomásai. Nem, nem krimi, a szöveg tétje sokkal nagyobb, mint egy puszta bűntény földerítése; egy ember sorsa, a saját sorsunk, saját életünk. A kereszténység talán legnagyobb filozófusa még abban a korban élt, amikor a hit legizgatóbb kérdései kiforratlanok, rendezetlenek voltak, vagyis nem egy másik értelmezéshez képest kellett kialakítania nézeteit Istenről, hitről, igazságról, vallásról, dogmákról, életről, halálról, időről és egyebekről, hanem saját élete vetette föl ezeket a problémákat. Mai korunkban talán nem is lehetséges annyira intenzív élet, mint amilyen Ágostoné volt 354 és 430 között.
Természetesen megnéztem az m1-en vetített Szent Ágoston című filmet, és nem csalódtam benne. Sőt (vagyis nem "sőt", hiszen a "nem csalódás" lényege mindig ez:) tanultam belőle, tudatosított bennem valamit, ami eddig homályos volt, életre keltett egy dilemmát, amely fölött korábban átsiklottam, egyszóval: megrázott.
Tavaly és tavalyelőtt is azt írtam, hogy a karácsony az elcsendesülés ünnepe. Minden lelassul, megáll, néma lesz, elsötétül. De jó értelemben. Jó értelemben lassul le, áll meg, lesz néma, sötétül el. Megérezzük ilyenkor az idő hatalmát, egyszersmind e hatalom viszonylagosságát. Karácsony nem annyira egy születés, mint inkább egy évforduló ünnepe. Az év legrövidebb nappala után megfordul a fény rövidülésének folyamata. Egyszerre minden világosabb lesz. De e világosság még csak csíráiban tör elő, mint tűz élesztésekor a szikrák. Fény előtti sötétség ez, mely minden fénynél világosabb.
Kétségtelen, valami emelkedettség lesz úrrá az emberen. És amikor emelkedett állapotban vagyunk, megértünk olyan sorokat, melyeket csak emelkedett állapotban lehet. Például ezeket:
Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.
Ahhoz képest, hogy mennyit utazom BKV-n, egyáltalán nem szoktam utazás közben olvasni. Ez azért rossz, mert így aztán egyáltalán is alig olvasok. Miért? Mert az olvasást még mindig afféle imádságnak fogom föl, melyet meg kell szentelni, melyre rá kell készülni. Olyan mértékű figyelem-koncentrációt igényel, mint az írás. (Írni és olvasni egyébként sem lényegileg különböző dolgok.) Utazás közben nem lehet imádkozni; ezt Jézus óta tudjuk. Ahhoz el kell vonulnunk a mi saját belső szobánkba.
[Jó, újságot meg efféléket bárhol lehet olvasni, nyilván.]
Utazás közben hihetetlen, bántó erővel zúdul ránk az élet. Nem vagyok igazán jó megfigyelő, de még így is túl sok az, amit egy félórás villamosút megmutat. Belül embereket és emberéleteket; kívül pedig épületeket, utcákat, tájakat, sorsokat, képeket, fákat.
A fák a legérdekesebbek, mert róluk kevesebbszer esik szó.
