Pontilyen pont ilyen

Folytatom (és egyben le is zárom) a dél-amerikai hétvégét.

Chico Buarque Budapest című regényét véletlenül vettem észre a könyvtárban, gyorsan le is emeltem, mert kíváncsivá tett a cím és a borító. Az első lapon ugyanis egy montázs látható a riói Krisztus-szoborral és a budapesti Országházzal. Ez meg mi a szösz lehet?

Miután elolvastam a könyvet, kétféle kritikát találtam róla a neten: Murci blogján Pávelnek nagyon tetszett; az Index kritikusa azonban lehordta a sárga földig.

Hogy nekem tetszett-e?

Nekem nagyon.

Vannak filmek, amelyek nem is művészi értékük miatt érdekelnek. (Lehet, hogy van ilyen nekik, sőt bizonyára van, de ez másodlagos.) Hanem a tartalmuk, a bennük ábrázolt világ miatt. Ilyen volt ez a tegnap látott film is, az argentin-brazil-spanyol koprodukcióban készült Nővérek című.

Argentína ugyanis nagyon érdekel. Talán nincs is még egy olyan ország a világon, amelyik ennyire foglalkoztatna.

[Lám, mit tesz néhány kivételes képességű focista! Gondoljunk arra, hány millió ember kezdené el szerte a világon, Új-Zélandtól Bolívián át Marokkóig keresgélni a térképen Magyarország nevét, ha nekünk is lenne egy kivételesen jó focicsapatunk! Mennyi ember kezdené el megtanulni Széchenyi meg Arany János nevét szerte a világon, csak azért, mert a foci miatt az egész magyar történelem iránt érdeklődni kezdene. Nagyjából ez az értelme az élsportnak, azt hiszem.]

Szóba került egyszer egy beszélgetésben, hogy vannak-e rémálmaim. Meg kellett mondanom, hogy nem emlékszem az utóbbi évekből egyetlen rémálmomra sem. Gyerekkoromban bizonyára voltak, de őket — csekély kivételtől eltekintve — kimosta agyamból az idő.

Ám hogy nincsenek rémálmaim, az nem jelenti azt, hogy ne lennének kellemetlen, kínos, rossz ízű álmaim. Olyanok, amelyeket nehéz átélni. Szorongásos álmoknak nevezem őket.

Ma éjjel volt egy olyan álmom, amelyik maga volt a szorongásos álmaim prototípusa; összezsúfolt magában mindent, ami világban benne létemet kellemetlenné, kínossá, rossz ízűvé teszi, olyan sűrítetten adagolva a kínt, hogy arra bizonyára csak egy műalkotás képes.

Most olvastam egy könyvben, és olyannyira elgondolkodtatott, hogy játékra ingerelt:

"Nyilván ezzel függ össze Luhmann-nak az a más helyen tett javaslata, hogy a korszakoknak ne elejét és végét, hanem közepét igyekezzünk meghatározni."

Mit is lehet erre mondani?

A "korszakolás" problematikájáról tanulmányokat, sőt könyveket lehetne írni (írtak is); a kérdéskör fölöttébb izgalmas, akármilyen szintjén és szegmensén is kezdjük boncolgatni. Magam most csak annyit fűznék hozzá: kellenek az agyunknak, hogy valamelyest el tudjon igazodni az idő örvénylő káoszában, a szimbolikus fix pontok. Olyanok, hogy 476, 1492, 1640, 1517, 1301, 1867, 1914, 1989 stb. Jó tudni, hogy vannak ilyenek, tudunk igazodni, nem tévedünk el. Vagyis: eltévedünk, de legalább van mihez képest eltévednünk. Nem fulladunk bele a fogódzók nélküli végtelenség ürességébe. Ezért korszakolunk.

... válasz valamely kérdésre az, hogy

"Semmi közöd hozzá."

?

Azért, mert a mondat azt az implicit állítást is tartalmazza, hogy önmaga nem mindig igaz, vagyis hogy létezhetnek dolgok, melyekhez a másik embernek (a vitapartnernek) köze lehet. Ez a feltételezés azonban az emberi viszonyok olyan mély félreismeréséből fakad, amely kétségkívül csak pallérozatlan elmékre jellemző.

Rövidebben: minden kommunikációs aktus annak fölismerésére épül, hogy az idézett mondatot axiómaként (mindig igazként) fogadjuk el. Innen indulunk mindig. Aki tehát éppen ezt az alapot nem érti, azzal beszélgetni olyan, mint alapozás nélkül házat építeni.

A Mátrában voltunk a múlt héten, és szalonnasütés közben a kurvákról beszélgettünk. Mi több, vitatkoztunk. Két fiú és két lány.

Alberto Moravia (kitűnő olasz író, mindenkinek ajánlom a könyveit) A római lány című regénye adta a kiindulást, amelyben én személy szerint a huszadik századi ember sorsszimbólumát látom, ha szabad ilyen fellengzősen fogalmazni (és miért ne volna szabad?). A regény egy kurváról szól, aki önszántából, öntudatosan lett az, ami. És (teljes joggal) büszke magára. Mert mindenki büszke lehet, aki vállal egy sorsot, és közben ember marad.

Én amellett próbáltam (kissé talán provokatívan) érvelni a vitában, hogy mainapság nem is lehet más az ember, mint prostituált. Még ha a leginkább neki tetsző munkát végzi is: eladja magát. Áruba bocsátja magát. Ha a testét nem is, a lelkét biztosan. Ha a vagináját nem is, az agyát biztosan. A kurva és egy titkárnő (fogorvos, vegyész stb.) között csak fokozati különbségek vannak, nem lényegiek. Az ember sorsa az, hogy elkurvul.

Ez egy kitűnő film. Annál kevésbé kitűnő a cím magyar fordítása (A vihar mindent felkavar), amely a mű teljes félreértéséről árulkodik. Hogy miért, arról később.

A film arról szól, hogy 1999. december 27-én egy idős professzor a fiatal amerikai feleségével irtózatos viharba kerül a francia középhegységben. Autójuk fölött a férfi elveszti az irányítást, az kipördül, ráesik egy fenyő, a két utas eszméletét veszti.

A következő vágás már a másnap reggeli kép. Az idős úr nem tud kiszállni a kocsiból, a nő elindul magassarkú cipőjében segítséget keresni. És innentől egy új élet kezdődik; lényegében annak lehetünk tanúi, ahogyan a civilizációtól elkényeztetett, nyafogó, fiatal jogásznő, akit fölháborít, hogy nincsen minden szobában a hőmérsékletet tizedfok pontossággal szabályozó légkondi, és azt hiszi, hogy aki nem New Yorkban él, az bizonyára olvasni sem tud, felnő. Emberré nő. Életében valószínűleg először szembesül a valósággal, és ez a film végére az egész gondolkodását átalakítja.

Budapest modern város. Tudom, ez a mondat meglepheti azokat, akik New Yorkból, Párizsból vagy akár Berlinből érkeznek ide; ettől még igaz. Nem azon akarok leragadni, hogy maga a város hivatalosan csak 1873 óta létezik. Beszéljünk inkább a lényegről: a budapesti városközpont épületeinek jelentős részét a 19. században húzták föl, ekkor indult be egy olyan hihetetlen tempójú építkezési folyamat, melynek során neogót, neoreneszánsz, neoklasszicista, eklektikus, szecessziós házak százai nőttek ki a földből, (nem is szinte) gombamód.

Budapestnek semmiféle "kisváros jellege" nincs. Nem állítom, hogy erénye ez egy városnak, sőt. Nemrég olvastam egy brit lapban egy roppant érdekes ranglistát a világ "legélhetőbb" városairól. Ilyenek kerültek a tízbe, hogy Koppenhága, Zürich, München, Stockholm. Csupa nagyra duzzadt kisváros. Az igazi metropoliszokban mindig van valami, ami a pokolhoz teszi hasonlóvá őket. Egyszerűen túlságosan sokféle ember él bennük, túlságosan sokféle igényt kell kielégíteniük ahhoz, hogy egységesen kellemes benyomást keltsenek azokban, akik odacsöppentek.

Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenes-aljától című verséből idézek, hogy aztán az életünket titokban átszövő millió öntudatlan lehetőség (végülis) lehetetlenségéről gondolkozzam el. Vagyis arról, amiről ez a vers(részlet) szól.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
     Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
     Bévont szemünk nem látja.

Kezdjük az elejétől! Ez a vers arról szól, hogy szeretünk valamit.

Mindegy, hogy kik vagyunk, milyen sikeresek, és hogy mennyi pénzünk van. Szeretni minden körülmények között tudunk. Az is lényegtelen, hogy szeretetünknek mik a tárgyai. Talán egy gyerekkorban megismert táj. Egy buta szokás. Egy ruhadarab. A napfény, ahogy rézsútosan ráesik a fákra naplementekor. Egy étel íze. A tavaszi szél, amelyik vizet áraszt, vagy az őszi eső. Bármi. Egy a lényeg: el fog múlni, elveszítjük. Megszűnik. Véget ér. Elkopik, meghal, kilyukad. Egy tündér kép elvágja.

Kedves szúnyog,

én vállalom, hogy éjszaka annyi vért szívhat ki a testemből, amennyit csak jólesik, továbbá vállalom, hogy ennek fejében nem csapom agyon önt, nem veszélyeztetem az ön testi épségét, nem élek vissza azzal a fölénnyel, melyet testméretünk különbségei biztosítanak számomra.

Cserébe ön vállalja, hogy nem zümmög fülembe egész éjjel, ezáltal hagy engem aludni, továbbá nem csődíti ide rokonait és üzletfeleit, hanem egyedül szívogatja a véremet, és ha netalán mégis idejönne valamely fajtársa, azt ön azonnal messzire kergeti.

Meggyőződésem szerint az ajánlat mindkettőnk számára előnyös, itt tessék aláírni.

Pontilyen

Véget ért tegnap a 19. labdarúgó világbajnokság Dél-Afrikában. Spanyolország — története során először — megnyerte a vb-trófeát.

A hozzáértők bizonyára kielemzik majd, hogy miért történt ez így; mert mint minden eredménynek, ennek is mindenekelőtt szakmai okai voltak. Ám egy sikerhez millió körülmény összejátszása kell, erre mondja a közhely, hogy minden győzelem nüanszokon múlik.

Éppen ezért bátorkodom előhozakodni azzal, hogy szerintem miért a spanyolok nyertek, és miért nem valamelyik másik nemzet futballcsapata.

A válaszom egyetlen kép:

Az idő adománya című Derrida-kötetet olvasom, amely lényegében egy Baudelaire-prózavers elemzése, és arról szól, hogy lehetséges-e adni. Lehetséges-e úgy adni, adományozni, hogy közben egyszersmind ne vennénk is el valamit. Azaz: lehetséges-e kitörni az ökonómia őrületéből, ördögi köréből?

Ez a probléma annyira izgalmas, hogy már önmagában is vitára indító; de talán még izgalmasabb maga a Baudelaire-prózavers, amelynek utolsó sora szíven ütött. De úgy is mondhatnám: szívemből szólt.

Magam is számtalanszor átéltem valami hasonlót, mint e versnek a beszélője, ezért szeretném, ha olvasóm megismerkedne ezzel a Baudelaire-szöveggel, melyet "tovább" után teljes egészében idemásolok (Szabó Lőrinc fordításában).

A Magyar Televíziónak volt egy érdekes ötlete. A foci-világbajnokság egyik szünnapján, tegnap, a meccsek időpontjában levetítettek egy-egy focis filmet: délután Az isteni Diego, este a 6:3, avagy játszd újra, Tutti címűt.

Mindkét film azt a témát dolgozza föl, hogy a futball túlmutat önmagán. Nemcsak egy játék, hanem egy társadalom identitásának alakítója, a történelem része, amely megváltoztatja emberek millióinak életét.

Nagyon különböző a két műalkotás, nem is gondoltam, hogy sikerülhet egyetlen bejegyzésbe belefoglalni a kettőt, az egyik dokumentumfilm-jellegű, érzelmes, "szép" film; a másik pedig ironikus, humoros, szatirikus. De aztán mégiscsak találtam egy közös nevezőt: mindkét film arról szól, hogy az élet él, és élni akar. Diktatúra, nyomor, elnyomás, szegénység: a foci a menekülőút. A foci (Puskás, a 6:3, Maradona, az Aranycsapat, az Isteni Diego, az "aranylábú fiúk") a megtestesült ideológiakritika.

Sajnálom a spanyolokat, meg nem is.
Jó lenne, ha az, amit ők képviselnek, az sokáig menne, de az élet ismét bebizonyította és bebizonyíthatja, hogy a jóval és a széppel soha nem mész semmire.

 

Ez az idézet egy hozzászólás volt az NST-n a Spanyolország-Svájc meccs után, amelyen a vébé egyik nagy favoritjának kikiáltott spanyol válogatott teljesen váratlanul elhasalt, és már az első mérkőzése után óriási nagy bajba került.

Megragadott ez a kemény ítélet, azért is emeltem ki onnan, ahová nyilván szerzője is szánta, a nethulladékok beláthatatlan dombjából.

Egy gimnáziumi vitáról álmodtam az éjjel, mely a növények egyedfejlődéséről szólt, illetve arról, hogy miért fontos tudni, hogy egy mag nemcsak mag, hanem hogy abból egyszer növény lesz. Ennek kapcsán jutott eszembe a következő gondolatsor. Átadom őt a kedves olvasónak átgondolásra.

Az általános iskolás szint problémája: mi a tudomány közvetlen haszna?

A középiskolás szint problémája: mi a tudomány közvetett haszna?

Az egyetemi szint problémája: mi a tudomány?

A tudomány problémája: van-e tudomány?

Osztálytalálkozónk alkalmával megnéztünk egy több mint tíz órányi anyagból összevágott videót gimnáziumi osztályunk közös nagy projektjeiről. A németországi utakról, a spanyol napokról, közösen eljátszott színdarabjainkról, a szalagavatóról, a ballagásról és egyebekről.

Megkaptuk mindnyájan külön CD-n is a filmet, át is néztem itthon.

Furcsa mód két felvételen is táncosként voltam jelen. Azért furcsa, mert nincs érzékem a tánchoz, esetlenül és ritmustalanul mozogtam. Ez viszont azért furcsa, mert az élet lényegének viszont a ritmust tartom. Ebből következően úgy tűntem magamnak a képeken, mint aki nincs is jelen az életben.

A vébé gyakorlatilag minden (szabad) időmet elfoglalja, úgyhogy, azt hiszem, ebben a hónapban ha nem is "villám"-, de a szokásosnál rövidebb bejegyzésekkel tudok csak jelentkezni. Magam is sajnálom, hogy egy nap mindössze 24 órából áll, és hogy ez ellen az átok ellen még nem talált ki semmit az emberiség.

Ortega y Gasset elmélkedéseit olvastam Európáról, és a focivébé idején a legkevésbé sem "offtopic", amit a német szellem iránt (joggal) rajongó spanyol filozófus nemzetekről és nemzetek fölöttiségről írt.

Az életnek kétségkívül a végtelenség a legjellemzőbb, egyben legzavarbaejtőbb tulajdonsága. Aki megszületik, az a végtelenségbe kerül át. Tudatunk egyes részeit le tudjuk ugyan határolni, de még a legparányibb körülhatárolt részlet is túlterjed magán, és annyi mindennel összekapcsolódik, hogy a létezés egésze végül folyton kisiklik karmaink közül.

Eddigi földi életemnek ez a legfőbb tanulsága. (Aki ezt a mondatot fellengzősnek véli, olvassa egybe az első bekezdéssel, és rögtön ráérezhet arra, hogy csak ironikusan olvasva értelmes. Akiben nincs humor, az egészen egyszerűen csak buta; rossz hermeneuta.)

Szeretném leszögezni, hogy a végtelenség csodálatos dolog. Sok van, mi csodálatos, de a végtelenségnél nincs semmi csodálatosabb.

Mondok egy példát.

A világ legnagyobb sporteseménye ma már nem az olimpia, hanem a labdarúgó világbajnokság. Ezt támasztják alá legalábbis a (televíziós) nézettségi adatok, valamint az egész őrület (fociláz), mely a rendezvényt körülveszi. Színes zászlókba öltöznek a világ legnagyobb és legszebb városai, óriási kivetítők elé gyűlnek nézők százezrei, internetes klubok létesülnek, tippversenyek indulnak, még a nem résztvevő országok lakosai is (nők és férfiak) azt figyelik, hogy mit játszik egymással Chile és Svájc, Görögország és Nigéria, Anglia és az Egyesült Államok. Egy hónapos dzsembori indul, parttalan vedelés és vitatkozás, ámulat és unalom, napi három meccs, délutántól késő éjszakáig, csak játék és játék és játék, az emberiség újra fölfedezett gyerekkora.

Természetesen tudom, hogy ez csak a felszín. A mélyben egy bonyolult, sok tényezős üzleti vállalkozásról van szó, melynek sikerét pontosan az garantálja, hogy az egyszeri befogadó számára minél inkább csak a felszín látszódjék. Van ebben bizony költészet is, a legmagasabb értelemben vett költészet, az Arany János-i "költő, hazudj, de rajt' ne kapjanak!" költészete. Ennek szellemében tessék tehát olvasni a "tovább" után írottakat.

Ebben a blogban még nem jelent meg étteremkritika. Itt az idő tehát, hogy orvosoljuk ezt a fájó hiányosságot.

Az étterem, amelyikről írni fogok, 1999-ben nyílt meg, és először, valamint tegnap estig utoljára a 2000-ben tartott érettségi bankettünkön jártam ott. Meg kell vallanom, hogy az első benyomás, vagyis az érettségi bankett, meglehetősen felemás érzéseket hagyott hátra bennem. Arra emlékszem, hogy az étterem padlója alatt teknőcök úszkáltak, hogy iszonyatosan meleg volt, és hogy még iszonyatosabban teleettem magam, minélfogva azon az estén nemhogy étteremkritikát írni, de élni sem nagyon volt kedvem, és megkönnyebbülés volt távozni az egyébként korántsem rossz ételélmények és társaság kötelékéből.

Szabó Lőrinc leghíresebb és minden bizonnyal legjobb verse a Semmiért Egészen.

Az utóbbi néhány napban, amikor távol voltam a blogtól és a nettől, végig ott motoszkált bennem (megíratlanul, pontatlanul, tökéletlenül) ez az életérzés, de csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy meg is van már írva, pontosan, tökéletesen, kikezdhetetlenül.

A Semmiért Egészen azt mondja meg, hogy mi(lyen) a szeretet. Fókuszáljunk most a következő sorokra:

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.

Múltkor, a zsúfolt buszon utazva, figyelmes lettem egy fiatal nőre, aki egy viszonylag vaskos könyvet olvasott. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a könyv, ezért bosszús voltam, hogy a nő nem fordította felém a borítót; csak találgathattam, hogy vajon mi lehet az. Általában is érdekel, hogy mit olvasnak az emberek, de ilyen testesebb könyvek esetében kíváncsiságom valósággal meghatványozódik. Hiszen ki az, aki ilyesféle opusok olvasásával múlatja drága pihenő idejét?

Kisvártatva szerencsére kivillantott valamit a nő a könyv borítójából. Meglepetésem erre tovább növekedett. Azt a szót láttam meg ugyanis, hogy Az idő. Ez meg vajon mi lehet? Hosszas töprengésbe kezdtem. Talán valami filozófiai könyv, mely az idő mibenlétét taglalja? Vagy szépirodalmi mű? Regény? Filozofikus tartalommal? De miért olvas egy fiatal nő ilyesmit?

José Mourinho, az Internazionale portugál edzője tegnap éjszaka föliratkozott minden idők legnagyobb futballedzői közé. Rajta kívül eddig még csak két embernek sikerült az, ami neki már 47 éves korára összejött: két különböző klubcsapattal megnyerni a legrangosabb európai klubtrófeát.

Nyugodtan elmondható: nemcsak a (jelenlegi) legnagyobb, de a legmegosztóbb edzőegyéniség is ő, aki szelet vet és vihart arat, menjen bárhová. Engem már egy jó ideje Jockey Ewingra, a Dallas kivételesen intelligens és sármos, ám pszichopata olajmágnására emlékeztet. Hadd ejtsek itt most pár szót a méltatására, tudván tudva, hogy előttem és utánam sokan tették és teszik majd meg ezt kívülem is.

Ez tényleg egy olyan könyv, amelyet kivétel nélkül mindenkinek csak ajánlani tudok.

Volt bennem kétely és tartózkodás, mert Ortega y Gasset 1930-ban írt hatalmas esszéje olyan közhelyévé vált az európai kultúrának, amelynek tartalmát mindenki ismerni véli: a hagyományos értékek porcelánboltjába betör az új idők elvakult és elvadult tömegembere, hogy mindent szétromboljon.

Azt hittem tehát én is, hogy ez valamiféle antimodernista (következésképp ostoba) nyavalygás. De szó sincs róla! Ez egy meghökkentően okos, rendkívül szórakoztató és izgalmas olvasmány, amelynek aktualitása valósággal szíven üti az olvasót.

Régen olvastam már ilyen megvilágító erejű szöveget.

Hogy Arany János költészete miért igazi aranybánya, arra legjobb példát nem a nagy versei kínálják. Egy-két nagy verse sok mindenkinek lehet. Arany zsenialitása akkor mutatkozik meg igazán, amikor valami egyszerű témát dolgoz föl, és csak az ecsetkezelését csodálhatjuk, amellyel hétköznapi (vagy éppen nagyon is ünnepi) jelenségeket színre visz, hátborzongató érzékletességgel.

Ezért az egyik kedvenc Arany-művem a Szibinyáni Jank című. Nehéz kiemelni belőle egyetlen részletet, mert az egész szöveg varászlatos. Íme például ez a félversszak:

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:

Minden szava remeklés, gyönyörű, telitalálat.