Pontilyen pont ilyen

Engem úgy neveltek (na nem nyíltan, sokkal inkább a nevelés leghatékonyabb, mert kimondatlan, tetten érhetetlen eszközével, evidenciaként kezelve azt, ami nem evidens), hogy a baloldaliság, a "bal oldal" az valami rossz dolog. Valami gyanús, valami, aminek a felforgatáshoz és a rendetlenséghez van köze, valami, ami már nevéből adódóan is "rossz", hiszen van a "jobb" és van a "rosszabb" oldal, és ezek már a nyelvben kijelölik a baloldal helyét a bal lator, a hiba, a rontás, a sötétség oldalán.

Ehhez az irányjelöléshez kellő alapot adhatott gyerekkorom politikai berendezkedése, amely egy többé-kevésbé buta és élhetetlen baloldali diktatúra volt, amely tagadta mindazt, ami tisztességes emberek számára lényeges: a transzcendens értékeket, az egyéniség önértékét, a polgári rendet, a hagyományokat stb. stb. A tankönyvek (például a történelemkönyvek) igen buta szövegeiről kimondatlanul is megállapíthattuk, hogy baloldali szövegek, egy baloldali ideológia szövegei, melyek "a múltat végképp eltörölni" döbbenetes butaságából eredeztetik önnön létjogukat.

Ahhoz, hogy a politikai oldalakról és ideológiákról differenciáltabb és átgondoltabb képem legyen, hosszú időnek kellett eltelni; ráadásul ez egy olyan folyamat, amelyről nem mondhatom, hogy valaha a végére juthatnék.

Amikor a foci Eb idején eljátszottam azzal, hogy mi a különbség Olaszország és Spanyolország között, Don Quijote önmagán messze túlmutató alakja mellett Velázquez képei lebegtek szemem előtt.

Velázquez különös képei. Velázquez bonyolultan nyomasztó, érzékien elgondolkodtató, nagyon furcsa festményei.

Utazásaim közben mindig magával ragad az utcanevek misztikuma. Varázslatos az a folyamat, ahogyan egy név (legyen az bármennyire is véletlenszerűen, önkényesen kiválasztott) beleivódik a helybe, része lesz annak, sőt önálló életre kel: több lesz, mint maga a hely; legendák, emlékek, történetek szövődnek köré, képzelegni kezdünk róla, életünk (azaz sorsunk) részévé válik.

Ha egy városban kicserélnénk az összes utcanevet, de egyébként semmit az égvilágon nem változtatnánk meg benne, az a város onnantól kezdve egy teljesen másik hely lenne, nem gondolhatnánk rá többé ugyanazként. Ha a Gellérthegy holnaptól Vasgyárhegy lenne, akkor megszűnne az lenni, ami most, Gellérthegyként. Budapest nem attól, nemcsak attól Budapest, hogy olyan épületei, intézményei, szokásai, utcái és terei vannak, amilyenek, hanem az utcaneveitől is. Budapest attól (is) Budapest, hogy van benne egy Moszkva tér, egy Rákóczi tér, egy Váci utca és egy Üllői út. Ezek a helyek már egyek a nevükkel. Meg lehet változtatni őket: de akkor az életünket változtatnánk meg.

Miközben látható, hogy A fanatizmusról szóló poszt kapcsán végeláthatatlan vita bontakozott ki e blogban jóról, rosszról, igazságról és etikáról, az élet zajlik, és folyton új etikai kérdéseket vet föl, feszeget.

Megy a snookervébé, már a döntőt játsszák, és éppen az események sűrűjében robbant ki John Higgins, háromszoros skót világbajnok vesztegetési botránya.

Mi a történetben a megdöbbentő? Az, hogy Higgins maga a megtestesült sportszerűség, a snooker élő nagykövete. Én, ahogy írtam is anno, nagyrészt miatta kedveltem meg ezt a sportágat. Nemcsak a játéka volt kivételesen intelligens, de az is, ahogyan ellenfeleinek mindig megadta a tiszteletet, hibáit mindig elismerte, sohasem akart botrányhős lenni és a címlapokra kerülni. Sokat tett a játék népszerűsítéséért, létrehívott egy sorozatot, World Series of Snooker néven, amelynek célja az volt, hogy a világ számos pontjára elvigyék a snookert, kiemelve brit (és most már kínai) bennfentességéből.

Most ezt az embert csapdába csalták, és könnyen lehet, hogy hosszú évekre eltiltják a játéktól. Kérdés: ki nem volt etikus?

Kedves olvasóim,

több szépen átgondolt és tartalmas bejegyzésötlet is kavarog a fejemben, de megírásukhoz kellene két-három óra szabad koncentráció. Pillanatnyilag ezzel nem rendelkezem. Addig tehát, amíg összeszedegetem az időmet és figyelmemet, hadd gondolkodjunk közösen az alábbi Nietzsche-mondaton, melyhez én most itt e posztban csak egy rövid megjegyzést fűznék.

"Dicsér: tehát igazat ad nekem" — a végkövetketztetésnek ez a szamársága rontja meg nekünk, remetéknek, a fél életünket, mert ez vonja a szamarat szomszédságunkba és barátságunkba.

A megjegyzésem: a szamár attól szamár, hogy azt feltételezi, a dicséret (az egymást elismerés) oka csak az egyetértés lehet; képtelen fölfogni, hogy a legszebb és legjobb emberi viszonyok csak egyet-nem-értésből, ellentétből, idegenségből, különbözőségből, soha-igazán-meg-nem-érthetőségből fakadhatnak. Nemes lelkek között a dicséret tartalma inkább ilyesforma: nem értünk egyet, tehát érdekelsz.

A fanatikusokat (azokat tehát, akik nem ismernek se Istent, se embert) el szoktuk ítélni, meg szoktuk vetni. El szoktunk borzadni tőlük. Az öngyilkos terroristák, akiknek mit sem ér mások élete (vagy a sajátjuk), borzadásunk, undorunk tárgyai.

De vajon nincs-e ebben a megvetésben és undorban valami mélyen rejtező irigység és féltékenység? Én azt hiszem, hogy van. 

A fanatikus ember már választott. És nem minket választott.

A választásért irigyeljük őt. Azért, hogy nem minket választott, féltékenyek vagyunk rá.

A szavak értelmét gyakran történetek világítják meg. Az ezerszer is, fellengzősen és át nem gondoltan is használt szavak egy pillanat alatt értelmet nyernek, mihelyt saját életünk részévé válnak. Ez történt tegnap is.

Olyan helyen ültem a buszon, közvetlenül a vezetőfülke mögött, hogy előre nézve a fülke üvegtükrében saját arcomat pillanthattam meg. Szomorú gondolatok keringtek az agyamban, ezért a szemem is szomorú volt, jóformán nedves, mintha könnyes lett volna, a tekintetem a tükörben — mintha valaki megmosta volna a szemem — éles fénnyel csillogott. Elcsodálkoztam ezen a tekinteten.

A sokak által hosszú ideje várt nagy nap, mely szimbolikus módon egybeesett a költészet napjával, tegnap eljött. Véget ért egy nyolc éves rémálom. Lezárult a magyar történelem Gyurcsány-korszaka.

Mélyen jellemző, hogy hogyan.

Az olvasó talán megrökönyödhet, hogy nyolc évet nevezek Gyurcsány-korszaknak, holott az őszödi beszéd eszmei atyja csak 2004-től 2009-ig volt hivatalosan is miniszterelnök. Szerintem azonban már a 2002-es kampány, mely — mint azt maga az eszmei szerző is bevallotta — egy az egyben Gyurcsány Ferenc szüleménye volt, a 23 millió románnal való riogatástól kezdve Kövér Lásszló "köteles beszédének" kiforgatásáig, új korszakot nyitott a rendszerváltás történetében. Csak remélhetjük (azt hiszem, pártszimpátiától függetlenül), hogy ez a korszak, illetve Gyurcsány Ferenc soha nem tér vissza a magyar közéletbe.

A tegnapi választás sűrítetten magába foglalta mindazt, ami miatt ez a nyolc év elviselhetetlen volt.

Micsoda hétvége ez! Holnap parlamenti választások (remélem, minden olvasóm ott lesz); ma este pedig tíztől El Clásico. Real Madrid-Barcelona a Santiago Bernabeu Stadionban, a világ klubfutballjának csúcsmérkőzése.

A Clásico mindig rangadó; de talán még sohasem volt annyira az, mint most. Lehetne hosszan ecsetelni, hogy miért. Annyira sokat lehetne írni róla, hogy inkább bele sem megyek a részletekbe. Az érdeklődőket az El Clásico bloghoz irányítom, melynek (noha hetente többször frissül) nincs is más témája, mint a Real Madrid és az FC Barcelona. Továbbá szintén ajánlani tudom az NST-n García bőrmester kitűnő elemzését.

Sokat tehát nem írok. Inkább csak egy megjegyzést.

Végigmentem a minap Budapest új, frissen átadott főutcáján a Kálvin tértől a Szabadság térig. Szokásomtól eltérően ezúttal pontokba szedve fogalmazom meg tapasztalataimat, melyek összességében egyébként nagyon is pozitívak voltak.

1. Mindenekelőtt legyen olyan egy polgármester, mint Rogán. Megpályázta, támogatta, megvalósította. Egy olyan projektbe vágott bele, amely tényleg fontos és arculatformáló. Nem húzta el évtizedekig, nem nőttek évek alatt exponenciálisan a költségek, készen lett a beruházás, mely Budapest belvárosának egészen új jelleget kölcsönzött. Persze kampányfogás is volt; de én szeretem az olyan kampányfogásokat, melyek során épül valami, nem csupán rombolódik a politikai ellenfelek hitele.

Húsvétkor a keresztény világ egy csodát ünnepel. Aki keresztény, magától értetődő módon fogadja el, hogy léteznek csodák. Aki nem hisz a csodákban, eleve nem lehet keresztény.

De vallásosságtól függetlenül is: a csoda mint egy nem várt lehetőség bekövetkezte aligha zárható ki az emberi gondolkodásból. Ez nem azt jelenti, hogy gondolkodó ember hisz a csodákban. Természetesen vannak olyan emberek, akik nem hisznek bennük; ám ezt azért teszik, mert úgy vélik, hogy ez egy olyan területe a valóságnak, amellyel nem érdemes foglalkozni.

Én hiszek a csodákban, és hiszek abban is, hogy a csodák fontosak.

De mit nevezek csodának?

Valószínűleg kevés olyan ember van, aki saját blogját komolyabban venné, mint én. Ez nem azt jelenti, hogy "több energiát fordítana rá": bizonyos értelemben ez a blog kifejezetten igénytelen. Még mindig nem cseréltem ki a fejlécképet. Még mindig nem váltottam sablont. A "blogajánló" jelentős részben elavult, és még mindig nem frissítettem. Viszont mindennap többször is ránézek a blogra, folyamatosan válaszolok az érkező kommentekre, mindegyiket komolyan veszem, mindegyik elgondolkodtat, fölizgat.

Mégis, minden komolyan vétel dacára: az oldal elvesztette azt a frissességét, mely eleinte (legalábbis számomra mindenképp) jellemezte. Ennek okát szeretném most megtalálni.

Jártam egyszer egy órára az egyetemen, melyen német slágerek politikai, társadalmi üzeneteivel foglalkoztunk. Nagyon érdekes óra volt, minden alkalommal meghallgattunk egy hatvanas, hetvenes, nyolcvanas (kilencvenes) évekbeli slágert, és "nekimentünk" egy-egy társadalmi problémának, mely a népszerű dalban kifejezést nyert.

Csak most, sok évvel később jöttem rá, hogy milyen keveset értettem (érthettem) én akkor ebből az órából. Vagyis mindent értettem, csak a lényeget nem. A lényeg szépen fokozatosan bontakozik ki előttem, mert a lényeg nem más, mint az időbeli lét (az élet) tapasztalata. Megfogalmazom világosan: a slágerek értelme az, hogy megteremtik számunkra a valóságot.

Ugye milyen zavarbaejtő a zavarba esésről beszélni? Ez nem egyszerű, ehhez mankók kellenek. (Különben elesünk, mi?) A mankó legyen Nietzsche:

Nagyon okos személyek iránt akkor kezdünk bizalmatlanokká válni, ha zavarba jönnek.

Zseniálisan igaz mondat. Szerintem mindenki tapasztalta már, aki találkozott "nagyon okos személlyel", és megbízott benne. A nagyon okos személyről ugyanis azt képzeljük, hogy mindent tud, de legalábbis nálunk sokkal többet tud. (Éppen ezért tartjuk számon őt "nagyon okos személyként".) Ha egy nagyon okos személy zavarba jön: meghökkenünk. Ki hinné, hogy ő is zavarba hozható?

Ez a zseniálisan igaz mondat úgy igaz, hogy közben sugall valamit, ami viszont nagyon nem igaz. (Azt mégpedig, hogy a nagyon okos személy nem jön zavarba. Természetesen ennek ellenkezője igaz.) Forduljunk ismét Nietzschéhez. Néhány aforizmával később ugyanott így ír:

"Meg akarod őt nyerni a magad számára? Tettesd magad előtte zavarban levőnek —"

Ez nem ellentmondás? Az imént még bizalmatlanságot kötött a zavarhoz, nem? Most meg a "megnyerés" eszközét látja benne?

Nem, nem ellentmondás. A két mondat (egy kicsit) másról szól.

Arra jöttem rá, hogy gyerekkori olvasmányaink meghatároznak minket. Úgy értem: meghatározzák azt a gondolkodásmódot, ahogyan a világhoz később is, felnőttként is viszonyulni fogunk.

El sem tudom képzelni, mennyire más ember volnék, ha gyerekkorom két kedvenc ("rongyosra" olvasott) meséje nem az a kettő lett volna, ami. Vagyis nem a Micimackó, és nem a Csipike. E két könyv mély rokonságára csak most, véletlenül figyeltem föl, amikor újraolvastam Fodor Sándor meseregényét, melyről egyik kedves ismerősöm fogalmazta meg igen találóan, hogy "a négyszögletűkerekerdő tizenketteskarikás változata". Bizony az. Felnőtt könyv, mélyen filozofikus könyv. (Persze melyik mese nem az?) Nem is az a lényeg, hogy filozofikus könyv (a Micimackó és a Csipike is), és hogy filozofikus alkatot csinált belőlem, hanem hogy miféle filozófia ez.

Cinikus, okos nyelvfilozófia. Nagyon okos és nagyon cinikus. (Ami nem azt jelenti, hogy én cinikus és okos volnék, hanem azt, hogy nem lennék ilyen, ha e könyvek nem vésődnek belém már nagyon korán.)

A Micimackóról majd később (talán). Most maradjunk a Csipikénél.

Amikor megírtam, hogy melyik a három (plusz egy) kedvenc himnuszom, sokkal inkább küzdöttem a bőség zavarával, mint most, amikor a három (plusz egy) kedvenc fociklub-himnuszomat vagyok összegyűjtendő. Hiszen az a helyzet, hogy sokkal többet nem is igazán ismerek. Sőt igazából ezekről sem tudok túl sokat.

Így aztán ez a bejegyzés inkább arról az atmoszféráról kell, hogy szóljon, amely a futball igazi közege. Három példán át arról, hogy miért is ez a világ legjobb játéka.

Ha a himnuszok kapcsán azt írtam, "egy himnusz szerintem akkor jó, ha erősen képes fölidézni hallgatójában az adott nép karakterét", akkor fociklub-himnuszok esetében nyilván az adott klub karakteréről beszélhetnénk. És ez talán igaz is. Hozzátéve persze, hogy fociklub-himnuszokat hallva mindig magáról a sportágról is megtudhatunk ezt-azt. Ezért is érdemes fülelni rájuk.

Amikor elindítottam e blogban a "versrovatot", kimondva-kimondatlanul egyfajta kánont, hogy ne mondjam: antológiát is össze akartam állítani a nekem leginkább tetsző verssorokból. Nem hiszem, hogy létezhet a világon szórakoztatóbb dolog, mint egy antológia összeállítása. Hasonlóan szórakoztató talán, na de szórakoztatóbb? Kizárt! És milyen kevés olyan antológia van, amelyik nem egész költeményeket, hanem csak sorokat gyűjt egybe. Van ilyen egyáltalán? Tudunk ilyenről? Pedig ki tagadná, hogy egy verssor is lehet műalkotás?!

Vessük pillantásunkat (szemeinket) a színessel jelölt Balassi-sorra: 

Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!
Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könyveim,
Hogy szép szerelmesem jut eszembe nékem, megújulnak kínjaim.

Bő huszonegy év után az SZDSZ kilehelte a lelkét. Noha "rendszerváltó" pártról volt szó, erről az alakulatról elég kevés jót lehetett elmondani. Elmúlt húsz évünket alighanem sokkal kevesebb széthúzás, mesterségesen gerjesztett, fölösleges konfliktus, doktrinerség, önteltség, értelmetlen dolgokon történő vitatkozás, feszültség és hisztéria jellemezte volna, ha nincsen SZDSZ. Ilyeténképpen nem csekély megkönnyebbülés vehet rajtunk erőt, ha arra gondolunk: ez a párt önállóan egészen biztosan nem lesz tagja a következő parlamentnek.

A kilehelt lélek azonban benne marad a levegőben, és nagyon nem mindegy, hogy mi történik vele. Az áprilisi választásnak talán ez lesz a legnagyobb tétje.

Peetmaster nevű kedves bloggerszomszédom és kommentelőm szerint "Ha nincs abszolút igazság, akkor lehet, hogy Hitler és Sztálin jó emberek voltak." (Erről itt ír, a metafizikai gondolkodás egyik jellegzetes érvét hangoztatva.)

Egy másik állítása szerint, melyet itt e blogon az egyik bejegyzésemhez fűzött, a rendszerszerű gondolkodás hiányában "lehet, hogy nekem egy adott pillanatban valami olyan fog jónak tűnni, ami neked ugyanakkor rossz lesz".

Nos, mindezen gondolatok kapcsán szeretném az alábbiakban idézni Jean Grondin, kanadai filozófust, illetve az ő Bevezetés a filozófiai hermeneutikába című (fantasztikusan jó) könyvének egyik bekezdését.

Berzsenyit a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobbjának tartom. A nyolc-tíz legeslegnagyobb költő egyikének. Igazi őstehetség volt.

Egyszer azt játszottam magammal, hogy kézbe véve a gimnáziumi szöveggyűjteményt, végignéztem a XIX. században írt magyar versek krémjét, hogy megállapítsam, mely költeményeket érzem mind a mai napig a legmaradandóbbaknak, olyanoknak tehát, amelyek egzisztenciálisan a legmélyebben megérintenek. Nem voltam különösebben elfogult, tényleg kíváncsi voltam az eredményre. Amely megdöbbentett. Valami tizenöt olyan verset találtam, amely tényleg szíven ütött, és ezeknek közel felét (!) Berzsenyitől.

Ez csak játék volt; nyilvánvaló, hogy máskor, akár egy nappal később is másmilyen eredményre jutottam volna. De néhány versét, például ezt, vagy ezt, netalán ezt — azt hiszem —, minden körülmények közt a legnagyszerűbbek közé sorolnám.

Ennek a most következő eszmefuttatásnak három (illetve négy) ihletője volt. Úgy is lehet tekinteni őket, mint mottókat, e bejegyzés mottóit.

Az első Killtheradical (= bs395) emlékezetes posztja az izmusokról, melyek — mint írja —

nem valóságos dolgok. Az izmusban nehéz csalódni, mert nem eszmét takar, hanem a vágyaidat azonosítod velük, az ember pedig nem csalódik a vágyaiban, csak a másik emberben.

A második a saját két bejegyzésem konzervativizmusról, illetve liberalizmusról, melyekben megállapítottam, hogy

a liberalizmus egy metafizikai értéket propagál. Egy olyat tehát, ami nincs. Olyan, hogy a szabadság, nem létezik (a fizikai világban).

A harmadik az utóbbi bejegyzéshez írt kommentje vasikának, melyben a következőt állítja:

számomra a liberalizmus "alapja" (éltető forrása), ha már a posztíró is előjött sokszor nietzschével, az maga a dionüszoszi vágy (ami korántsem a fékevesztett orgia, mint ahogy az a közvélekedésben jelen van, sokkal inkább vmi derűs életszeretet).

A negyedik pedig (zárójelesen) az, hogy elolvastam Márai regénytrilógiájának (A Garrenek műve) két darabját, melyből kiderül,

hogy minden család műremek; egy-egy nagy család talán az egyetlen igazán izgalmas, minden vonatkozásban nagyszabású műalkotás. Ő tudta, hogy ebben a remekműben mindenki alkotó egy kissé, s ugyanakkor alkatrész is, a szerepek összemosódnak, minden részlet egyformán fontos, az is, hogy Albert fia, a legkisebb Garren, kissé mulya és nyugtalanítóan sokáig szeret a zongora alatt ülni; ez a mellékalak hozzátartozott az alkotáshoz, ami a család volt, mint a régi képeken a kis angyalok, kiknek semmi különösebb dolguk a kép cselekményében; de mindenesetre ott guggolnak, kissé bárgyúan.

Hiszek abban, hogy minden helynek van szelleme. Hogy ez miben áll, és pontosan mit jelent, azt nem tudnám megfogalmazni, de azt tudom, hogy egy erdőben máshogy érzem magam, mint egy nagyváros forgalmas utcáján, Budán máshogy, mint Pesten, a Ráday utcában máshogy, mint a Duna-parton. Ezért szeretek császkálni.

Persze talán nem kell a dolgokba "szellemet" magyarázni. Világos, hogy egy erdőben másmilyen a levegő összetétele, iontartalma, mint egy füstös nagyvárosi sugárúton, és ez a másmilyenség okozza a különbséget. Nem is ragaszkodom a "szellem" szóhoz. Elfogadom, hogy másképpen működik az agyam (ez a biológiai egység) a Váci utcában, mint a Váci úton, és megint másképp Vácon. Ettől még a különbség különbség marad. Ezért a különbségért szeretek császkálni.

Múltkor a Logodi utcát kerestem föl. Ott lakott Kosztolányi. A házat a világháborúban találat érte, és le kellett bontani. De a helye megvan: Tábor utca, Logodi utca sarok, címzés szerint Tábor utca 12., egy "zöldkerítéses ház" helye az Édes Anna utolsó fejezetében, illetve a Hajnali részegség indító képsora.

Azt írja Szerb Antal a Világirodalom-történetében Tolsztojról, hogy a nagy orosz író különös módon vonzódott az élet alantasnak tartott dolgaihoz, a latrinákhoz, budikhoz, a mocsokhoz, és ezeket a dolgokat (nagy dolgokat) előszeretettel írta bele műveibe, regényeibe, novelláiba.

Nekem ez egyáltalán nem tűnt föl. Sokkal inkább föltűnt, hogy Szerb Antalnak ez föltűnt. Az általam is roppant mód szeretett és tisztelt esszéista író saját esztétikájáról árulkodott ez a szöveg, egy olyan esztétikáról, amelynek legfőbb ihletője a középkori irodalom, az angol preromantika és a Viktoriánus-kor irodalma, illetve Babits Mihály költészete és esszéisztikája volt.

A — nevezzük nevén — szarról ugyanúgy lehet esztétikailag nagy értékű szövegeket is létrehozni, mint kedvesünk szőke hajfürtjeiről. Az irodalom semmit sem zár ki. Szerb Antal, aki sokkal több könyvet olvasott, mint én, pontosan tudhatta ezt; és mégis csodálkozott Tolsztojon. Ugye milyen furcsa ez? Ugye mekkora butaság azt hinni, hogy egy író tudása és műve fedi egymást? Ugye mennyivel bonyolultabb módon működik a szövegalkotás, mint ahogyan azt a legtöbb (akár okos) ember képzeli?

Két évvel ezelőtt, amikor lebloggoltam, le találtam írni a következő mondatot:

Nekem ez per pillanat kaland. És ha orrvérzéssel kezdtem, az orrvérzésig is fogom csinálni (nyomni) majd.

Na most szavamon fogom magam. Az előző bejegyzésem ugyanis magáról az orrvérzésről, azaz egy törött orról, Susanj Gasper, szlovén jégkorongozó törött orráról (is) szólt. Ebből — logikusan — mintha levonható volna a következtetés, hogy a blognak itt a vége (fuss el véle). A kör, mely orrvérzéstől orrvérzésig tartott, bezárult.

És ez így is van.

A Fociláz egyik legérdekesebb fejezetében arról elmélkedik Hornby, hogy a foci, az európai értelemben vett labdarúgás azért is a leggyönyörűbb sportág, mert ennek a játéknak az űzői, vagyis a focisták szépek. Arányosan kisportolt a testük, nem olyan tagbaszakadt izompacsirták, mint mondjuk a rögbizők vagy a súlylökők, de nem is olyan természetellenesen vállasak, mint mondjuk az úszók. Nem kell, hogy óriások legyenek vagy túlnyúltak, mint a kosarasok, sőt különösebben erősnek sem kell lenniük. Mozgásuk és öltözékük mellőz minden műviséget, ellentétben az amerikai futballistákkal vagy a jégkorongozókkal. A focimeccseket azért is jó nézni, mert természetes mozgásukban figyelhetünk meg természetesen kisportolt embereket.