Valami kilométerhiány tört rám ma délután, ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy gyalogoljak és gyalogoljak. (Egyébként is szeretek gyalogolni, lehetőleg soha nem látott utcákon át, lehetőleg teljesen egyedül.)
Így jutottam el a Petőfi hídhoz. Éreztem, hogy szeretnék átgyalogolni rajta. Kíváncsi voltam a Dunára, mint mindig. Mindenekelőtt a szélességére, mely egy folyónak a méltósága. Egy méltóságos folyó pedig a város ékszere. Át akartam érezni ezt a méltóságot és szépséget. És ráértem. Nyugodtan mehettem gyalog.
Lenéztem a mélybe, és azon merengtem el, hogy vajon ki tudnék-e úszni a folyóból, illetve hogy ez mennyi időbe telne. Figyeltem a víz furcsa mozgásait. Láttam, ahogy egyes pontokon örvénylik a folyó, és arra gondoltam, hogy amennyiben lent lennék, akkor az ilyesféle örvényeket kellene elkerülnöm, ha élve akarnám megúszni a kalandot.
Aztán az jutott eszembe, hogy nem vagyok lent, hanem fönt vagyok, a hídon. Ahhoz, hogy "lejussak", át kellene másznom a korláton, és... zsuuuupsz. Elképzeltem a zuhanást. Az elképesztően hosszú zuhanást, aztán a becsapódást, amely a víz feszítőereje miatt olyan lenne, mintha betonra érkeznék. Elképzeltem a zuhanás közbeni iszonyatos rémületet.
És ahogy eddig jutottam a képzelődésben, hirtelen tényleg iszonyatos rémület fogott el.
Aki ismer, tudja rólam, hogy tériszonyom van. Ez azt jelenti, hogy rettegek a magasságtól, mert azt képzelem, hogy leugrom. Ez a tériszony lényege: nem attól félek, hogy véletlenül leesem, hanem attól, hogy önszántamból leugrom. Nem a távolságtól félek, hanem önmagamtól. Amikor hasonszőrű emberekkel beszélgettem erről, ők s mind azt mondták: nem a leeséstől, hanem a leugrástól, vagyis a pillanatnyi elmezavartól félnek.
Egyszerre beleállt a lábamba a remegés, beljebb húzódtam a hídon, és nem mertem többé a folyóra nézni. Közel kerültem a legrosszabbhoz, ami emberrel megtörténhet: a pánikrohamhoz.
Többször voltak már kisebb pánikrohamaim, de egy igazán nagy és rettenetes rohamot (hál' Istennek) eleddig csak egyszer éltem át. Természetesen pontosan emlékszem a napra, vagyis az éjszakára. Nem hiszem, hogy az ilyet el lehet felejteni. A roham lényege (legalábbis én ezt így fogalmaztam meg magamnak): az ember elveszíti azt a képességét, hogy kontrollálni tudja a tudatát. Nem arról a kéjes és játékos érzésről van szó, mint a részegségben, hogy nem akarja kontrollálni; hanem arról a kétségbeesett és iszonyúról, hogy akarná, de nem bírja. A pánikroham a tudat fulladásos rohama.
Szerencsére kimért lépésekben, szigorúan a házakat figyelve átértem a hídon, és elmúlt a rettegés.
És arra gondoltam, hogy a páni félelem a szerepjátszás miatt fogott el.
Azt írtam néhány nappal ezelőtt, hogy mindenféle szerepet eljátszottam már. Márpedig ha ez így van (és kétségkívül így van), akkor az öngyilkos szerepét is eljátszottam már. Vagyis bennem van, nem idegen tőlem. Hiába ellenkezik vele a tudatom. Megtörténhet, hogy egy pillanatra vagy több percre egyszerűen képtelen leszek kontrollálni a tudatomat. Nem tudom irányítani a lábaimat, a kezeimet, önálló életre kelnek, és én tehetetlenül figyelem, hogy mi történik velem.
Ha azt hinném, hogy van valami, ami egyszerűen nincs bennem, mert annyira idegen tőlem, akkor nem volna okom a pánikra. De tudom, minden porcikámmal tudom, hogy ilyen dolog nem létezik. Amit ember elkövethet, azt elkövethetem én is. Mindennek egyedül a tudatom vet gátat.
Minél tágabb az ember fantáziája, minél nyitottabb és okosabb, annál több oka van félnie önmagától.
És annál kevesebb oka van bíznia a racionalitás erejében.
