Pontilyen pont ilyen

Korrepetálok egy hetedikes kisfiút magyarból, aki — valamiért — nagyon utálja ezt a tantárgyat. Amikor rákérdeztem, hogy miért utálja, azt mondta: mert semmi értelme, semmi haszna. Miért kell tudni azt, hogy ki volt az a Kölcsey? A fizikának, mateknak van értelme. Azt lehet hasznosítani. De mi értelme van az irodalomnak?

Ismerem már annyira az embereket, hogy tudjam: ezek álkérdések. Szó sincs arról, hogy egy 13-14 éves kölyök bárminek is az értelmére volna kíváncsi. Egy valamiről van szó: nem tetszik neki, nem szereti. Hogy ennek pontosan mi az oka, azt még találgatom, bár sejtéseim nyilván vannak. De a kérdésre, hogy az irodalomnak (vagy az irodalom tanulásának) mi az értelme, magam sem tudok válaszolni. Bánom is, hogy belekezdtem valami hebegős-habogós, izzadságszagú válaszkísérletbe, amelynek meggyőző ereje a magam számára is nulla felé konvergált.

Egész életemet írással töltöm, nagyjából öt éves korom óta minden nap teleírok legalább egy A5-ös méretű papírt, ennek ellenére nehezen veszem föl a tempót, nehezen juttatom magam abba a helyzetbe, hogy mondjuk heti egynél többször jelentkezzem itt. Hogy miért? Jó kérdés. Nem tudom. Úgy látszik, összeszedni a gondolataimat mást jelent, mint írni. Úgy látszik, ez két különböző tevékenység. Gondolat-összeszedésben pedig olyan igazán erős sohasem voltam. Sőt volt is bennem mindig némi idegenkedés azokkal a szerzőkkel (például filozófusokkal) szemben, akik betájolnak maguknak egy gondolati tartományt, és módszeresen kifejtik. Sohasem értettem, hogy miként nem unnak rá. Annyi minden van az életben. Annyi mindenről lehet csevegni, gondolkodni, eszmét cserélni; hogyan képes valaki arra, hogy ezt a sokféleséget módszeresen kizárja a tudatából? Aszkézis. Igen, ez a válasz: az aszkézis. A gondolat-összeszedés éppolyan aszkézis, mint az ételektől való tartózkodás. Élvezetmegvonás egy magasabb cél érdekében.

Milyen ritkák... Valahogy az élet állandó körforgása bedarálja őket.

Vagy csak én vagyok ezzel így? Nem hiszem. Kevés kivételes embertől eltekintve, úgy érzem, ez valamennyiünk problémája.

De mit nevezek fennkölt és nemes pillanatnak? Hát azt, ami jó. Ami tiszta. Ami nem hagyja maga után a kielégítetlenség érzetét. Mert nemtelenné az embert a kielégítetlenség teszi. [Karinthynál olvastam: a világot nem az önzés teszi pokollá, hanem az irigység. Mert a szem többet lát, mint amennyit a gyomor megeszik. Ez egy mély igazság. Az irigység forrása azonban a pillanat kielégítetlensége. Ez az elaljasodás spirálja.]

De van-e szabály arra, hogy melyik pillanat fennkölt és nemes?

Akárhányszor elsétálok a bölcsőde mellett, ahová jártam, megborzongat valami.

Sok-sok éve vettem ezt észre először. Az átélt élmény annyira erős, és annyira automatikusan megérkezik, valahányszor elmegyek az épület mellett, hogy magamnak már sokszor próbáltam írni róla. Egyszerűen csak írni. Odáig, hogy az érzést "meg is fejtsem", még sohasem jutottam el. Mi ez? Mit érzek? Mi történik velem? Egyelőre ezekre a kérdésekre próbálok választ adni.

Az élményben ugyanis éppen az a legkülönlegesebb, legidegesítőbb, legérthetetlenebb, hogy nem tudom meghatározni, jó-e vagy rossz.

A nagy szellemeknek gyakran idézik föl zseniális "jóslataikat", megérzéseiket és jövőbe látásukat, mintha a nagy szellemeket ezek minősítenék. Pedig a nagy szellemek zseniális tévedései legalább annyira értékesek. Elvégre ugyanarról beszélünk; hogy valami tévedés-e vagy igazság, azt mi éppoly kevéssé tudjuk, mint azok, akik kimondták. A mi dolgunk nem is az ítélkezés, hanem a mérlegelés.

József Attila 1937-ben írta a következő sorokat az Ős patkány terjeszt kórt... kezdetű versében:

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.

Múlt és jövő. A kérdésre, hogy az emberiség inkább a végén, vagy inkább a kezdetén van-e történetének, azért nem lehet válaszolni, mert a múlt és a jövő egyaránt végtelen.

A halálfélelemről. A halálfélelem színtisztán a képzelet terméke.

Az igazi ok. A "nem akarom azt mondani, de... mégis azt mondom" formájú mondatok oka legtöbbször nem valamiféle félrevezetési szándék, még kevésbé valami kimondatlan mélylélektani frusztráció, nem is irónia, hanem egyszerűen lustaság. Ebből is látszik, milyen beláthatatlan következményei lehetnek a lustaságnak.

Manipulatív erő. A szemrehányások manipulatív ereje abban áll, hogy valamennyi igazság mindig van bennük. Ugyanez érvényes a dicséretekre is.

A gondolkodókról. Egy-egy gondolkodót sohasem annak alapján ítélünk meg, hogy mennyire érvel jól az igaza mellett. Ez csupán úgy viszonyul a filozófus gondolkodásához, mint épületekhez az állványzat. Alapjában mi azonban mindig az épületet ítéljük meg. Ha az állványzat rossz minőségű, az egyedül a kivitelezőre nézve lehet igazán veszélyes.

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy meg tudjam fogalmazni, miért nem tetszett A titkok kulcsa című thriller befejezése, illetve — ebből következően — úgy általában az egész film. Tegnap, egy halloweeni (szebb magyar szóval: halottak napi) parti keretében néztük végig. És végülis arra jutottam, hogy a kérdést Arisztotelészből kiindulva tudom a legértelmesebben megválaszolni.

Arisztotelész a művészet lényegét a katarzisban ragadta meg. Mi a katarzis? Azonosulás (részvét) egy átlagos vagy az átlagosnál jobb hőssel, aki hordoz valamilyen értéket, de elbukik. Elbukik, valamilyen külső ok, vagy egy gonosz zsarnok, vagy a sors kegyetlen túlhatalma folytán. A klasszikus katarzis leggyönyörűbb példája az Oidipusz király. Ez az ember, a király, elkezd nyomozni a múltja után, és amire rájön, az tönkrezúzza egész életét. A katarzis: a megtisztulás. Mit érzünk az Oidipusz király láttán, olvastán? Azt, hogy a sors iszonyú hatalma dolgozik fölöttünk; hogy az élet kiismerhetetlen és hatalmas. Újra élni kezdünk.

Gyurgyák János, az Osiris Kiadó alapítója, a 2000-es években két nagyszabású munkával vétette észre magát. A 2001-ben megjelent A zsidókérdés Magyarországon című könyv után néhány évvel, 2007-ben látott napvilágot az Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története című kötet.

Utóbbi munka teljesen véletlenül került kezembe pár hete, és óriási kíváncsisággal olvastam végig. Bizonyos értelemben szerencsésnek mondhatom magam, hogy volt időm és lehetőségem alaposan végignyálazni egy ilyen meglehetősen vaskos, nagy méretű, apróbetűs, összesen 660 oldalas kötetet. [Sajnos a legtöbb embernek nincs ilyesmire energiája, miután este valahogy hazatántorog a munkájából, és örül, ha legalább le tudja vetni magát egy fotelbe, benyomva a tévé távirányítóját.]

Valahol pedig jó lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná. Nem azért, mintha elméletileg döbbenetes újdonságokat, hihetetlen felismeréseket tartalmazna (a legtöbb történészhez hasonlóan Gyurgyáknak sem erőssége az elméleti mélység és filozófiai tájékozottság). Hanem azért, mert ez a könyv ennek hiányában is nagyon-nagyon izgalmas, életünk, sorsunk átgondolására késztető, rendkívül értékes intellektuális teljesítmény, melynek ismerete nélkül kevesebb az emberélet.

Jól írni csak az tud, aki ismeri az életet. Így hangzik az a közhely, melyet most kibontani szándékozom.

A közhelyekkel ugyanis nem az a baj, hogy nem igazak (közhely az, amit a köz helyesel, az pedig általában valami igazság), hanem az, hogy hangoztatóik nem lesnek a mélyükre, nem értik igazán, nem bontják ki eléggé mélyben rejlő igazságaikat.

Jól írni csak az tud, aki ismeri az életet. Mit jelent ez voltaképpen?

Vegyünk egy példát. Amikor egy vonat valamelyik állomáson várakozik, előfordul olykor, hogy kerekeit valamilyen fémeszközzel ütögetni kezdik. Aki vonatutazásról ír, annak ezt a jelenséget ismernie kell. De vajon valóban ismeri-e? Ez abból derülhet ki, hogy tud-e válaszolni néhány egészen egyszerű kérdésre. Ki ütögeti a kerekeket? A mozdonyvezető? Az állomásfőnök? A kalauz? Az üzemmérnök? Naponta hányszor teszi ezt? Férfi vagy nő az illető? Mennyit keres? Van-e családja? Mennyi időt tölt naponta a munkájával? Egyáltalán: mi a munkája pontosan? Milyen ruhában van? Mennyi időt tölt naponta a gyerekeivel? Mit csinál, amikor hazaér? Hol lakik? És így tovább, és így tovább. Ez csupa olyan kérdés, melyet csak az tud megválaszolni, aki ismeri az életet.

Ígérem, nem ritkulnak ki a bejegyzések ezen a blogon. (Legalábbis nem drasztikusan.) Az előző napokon azért nem tudtam kellő figyelemmel jelen lenni, mert új projektekbe vágtunk bele.

Señorita Szöszivel közösen elindítottunk egy blogot Lionel Messiről. Ide kattintva érheti el, akit érdekel a foci és az FC Barcelona: Messianizmus. Illetve van ugyanennek a blognak egy "klónja" az újonnan indult Népsport blogon: Messianizmus a Népsporton. (A bejegyzések azonosak, a kommentek között van eltérés.) A klónozásnak az az oka, hogy az eredetileg a Népsport blogra tervezett oldal ott még nincs teljesen kész, ami mindjárt látszik is, ha összehasonlítjuk a két blog fejlécét.

Ezenkívül írok posztokat az ottani, spanyol focival foglalkozó blogba is. Egyelőre még van energiám a terjedéshez; bízom benne, hogy feszesebb napi ritmus mellett is lesz elég közölnivalóm.

A legfontosabb természetesen a pontilyen blog. Ide mindenképpen fogok rendszeresen írni, mindig arról, ami eszembe jut, illetve amit lényegesnek tartok megosztani a világgal. És persze továbbra is szeretettel várok ide mindenkit, aki hasonló (civil) cipőben jár.

Egy olyan fogalomról van szó, mely körül sok a zavar. Igyekezzünk eloszlatni a homályt!

Ki a sznob? Az az ember sznob, akit érdekel a művészet, az irodalom.

Ugye, meglepő? Azt gondolnánk, hogy a művészet iránti érdeklődés ennél pozitívabb minősítést érdemelne. Talán veszélyes vizekre is evezünk, és látszólag a műveletlenség, bunkóság, sötétség propagátoraivá válunk, ha azt mondjuk, bizony, helytelen, ha valakit érdekel a művészet. Pontosan ezért van szükség tisztázásra.

A sznob szó jelentése: 'sine nobilitate', 'nemességgel nem rendelkező'. Világos tehát, hogy a sznob szót akkor értjük meg, ha megértjük, mi az a 'nemesség'.

Az ismeret presztízse. Presztízskérdést csinálni abból, hogy ismerünk-e egy könyvet, egy művet vagy egy kifejezést: a közönségesség egyik csalhatatlan jele. Pont ezért fordul elő valamennyiünkkel.

A szeméremről. Szemérem nélkül két dolog hiányozna az emberi együttélésből: a tapintat és — az erotika.

Általános iskolás fokon. Filozófiai érzékenységű tanulók az általános iskolában két tantárgyat szoktak szívből gyűlölni: a fizikát és a történelmet.

A lényeg. Miről tanulunk történelemórán? Háborúkról, szerződésekről, termelési módszerekről, kultúráról, törvényekről, minden korszakban másról. Kicsit is igényesebb agyú ember elundorodik ettől a káosztól. Mennyivel világosabbá válna minden, ha minden korszak tárgyalásakor először a lényegre kérdeznénk rá, azaz arra: kié a hatalom?

A modorosblog olvasóiról. A modorosblog népszerűsége nemcsak örvendetes, van benne valami aggasztó is. Sokan felszabadultnak érzik magukat, hogy végre nem saját modorosságaikon, azaz saját gondolataikon kell gondolkodniuk.

Rendkívül szép film, és szinte minden benne van, amiről ez a blog is szól.

Két idősík fonódik össze a történetben: az 1930-as évek, illetve az ezredforduló. A film végére aztán az összefonódás teljes lesz. A két élet nem lesz elválasztható egymástól.

Mi a nagy író ismérve? Az, hogy kívánatossá tudja tenni az életet.

[E blog legfőbb ihletőjének, Nietzschének volt kedvenc filozófiai megnyilvánulási formája az aforizma, melyet most — a versrovathoz hasonló állandó "rovatként" — ide is bevezetek. Kommentelni természetesen ugyanúgy lehet (sőt!), mint a többi posztot.]

A vörösiszap-katasztrófa (nevezzük csak így, röviden) mérhetetlenül sok tanulsággal szolgál a kicsit is figyelmes embernek, nézzük akárhonnan, akármilyen szempontból. Bizonyos, hogy ezerféleképpen alkotható belőle történet. Ha úgy tetszik, a magyarországi privatizáció állatorvosi lova; másfelől az emberi lelemény próbája; mérnöki, orvosi, geológusi és sok egyéb probléma felszínre hozója; benne van az életünk na. Ilyen az életünk. Bajba jutunk (önhibánkból vagy mások hibájából), és megpróbálunk kimászni belőle.

Engem mindenesetre az érdekel legjobban, hogy ki hogyan reagál rá. Ebben is ezerféle viszonyulás fölfedezhető. Van, aki egyből menne segíteni; van, aki elszörnyűlködik, és levonja a következtetéseket; van, akit kíváncsivá tesz; van, aki aggódik. De hogyan reagál a történésekre az, aki igyekszik realista maradni? Mondjuk egy tudós? Nos, aki realista akar maradni, az mindig a legpesszimistább. Ennek így kell lennie. A valósággal szemben, amely könyörtelen, nincs helye önáltatásnak.

Az 1970-es években, akkor tehát, amikor úgy tűnt, hogy a magyar prózairodalom tömény unalomba fullad, és sehol a láthatáron nem mutatja magát egyetlen eredeti tehetség sem, berobbantak irodalmunkba a "Péterek", hogy új értelmet adjanak végre (ismét) a prózaírásnak.

Négy "Péterről" volt szó. Vagyis inkább háromról (Lengyel Péter inkább irodalomszervezőként volt és maradt jelentős). Mi történt ezzel a három alakkal azóta? Esterházy Péter az évtizedek során szép lassan (korántsem érdemtelenül) a poeta laureatus imázsába pozicionálta magát; Nádas Péter írt két csodálatos óriásregényt, esszéistaként azonban több (alighanem fölösleges) frontvonalat nyitott maga ellen; Hajnóczy Péter pedig (ki tudja? talán a legnagyobb tehetség mind közül) nagyon fiatalon, 39 évesen meghalt.

Alkoholfüggő volt.

Legismertebb műve is (A halál kilovagolt Perzsiából) a szenvedélybetegségről szól. Meg a Kádár-korszak másik arcáról. Azért is érzem szinte kötelességemnek írni erről a könyvről, mert a korszak egyik arcát már méltattam itt.

Ez borzongató volt. Már miközben álmodtam, tudtam, hogy az álom többet jelent önmagánál, kifejez valami nagyon alapvető és mély dolgot. De nem tudom, mi az. Ezért inkább ideírom az álmot, közszemlére bocsátom. Hátha olvasóm jobban érti. Vagy egyáltalán: eszébe jut róla valami.

Beszélgetés a bátyámmal arról, hogy a mi lakásunkon át hogyan tudtak betörni idegen alakok Irénke nénihez.

"Most már értem, hogy be tudtak mászni. De hogyan jutottak be hozzánk?"
"Hiszen mindenki tudja, hogy ezek a zárak mit sem érnek."
"Tehát bejöttek hozzánk a betörők?"
"Persze, minden éjszaka járnak itt idegenek."
"Az lehetetlen."
"Miért lenne lehetetlen?"
"Akkor tudnék róla."
"Nem tudsz róla, mert alszol."
"Na ne! Azért ha jár valaki a lakásunkban, arra csak fölébredek!"
"Ezek szerint mégsem."
"Vagy ezek szerint nem jártak nálunk."
"De jártak. Minden éjszaka bejönnek."
"Nem hiszem el."
"Pedig így van."
"De nem."
"De igen."
"De nem. Ha valaki a családból jár-kel éjszaka a szobában, azt is érzékelem."
"És nem kelsz föl?"
"Nem hát."
"Na hát. Lehet, hogy az idegeneket is érzékeled, de nem kelsz föl, mert minek."
"Akkor sem hiszem el. Még hogy csak úgy bejönnek."
"Minden éjszaka bejönnek."
"Volt már, hogy végigvirrasztottam az éjjelt, és nem emlékszem idegenekre."
"Hát jó, lehet, hogy nem minden éjszaka. Ha látják, hogy ébren vagyunk, akkor nem. De majdnem mindig. Éjszakánként itt nagy járás-kelés van. Ezt mindenki tudja."

Itt az ősz, hamarabb sötétedik, a blogot senki se olvassa, az ember fölöttébb melankolikus hangulatba tud kerülni. De a melankólia nem rossz. Ellenkezőleg: Poe szerint a legpoétikusabb állapot. Vagy idézzük Schumannt (?), akinek megjegyezték, hogy miért szerez olyan szomorú zenéket, és ő azt válaszolta: "hogyhogy én szerzek? a zene szomorú!".

Ha van magyar költő, aki ezt az állapotot, hangulatot, életérzést a maga összetett-játékosságában velejéig meg tudta ragadni, akkor az Jékely Zoltán. Kevesen tudják róla, mennyire jó költő. A Futballisták című verséből idézek (mely alighanem a legszebb fociról szóló költemény a magyar irodalomban).

– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.

Régóta tartogatom magamban, de most már ki kell robbannia.

A Wikipédiáról van szó. Én nagyon szeretem. Van, hogy órákon át el tudok lenni a szócikkek lapozgatása közben. Világhálóba szőtt jelenkori világunk legcsodálatraméltóbb jelenségének tartom. Bárki írhatja, bárki hozzászólhat, javíthatja, csinosíthatja, önzetlenül, mégis önzőn, mert a szócikkszerkesztő magát a témát, amelyről ír, érzi a magáénak.

Ám valahányszor a magyar irodalomra vonatkozó idegen nyelvű oldalakat lapozgatom, olyan mérvű düh, elkeseredés, szomorúság és szégyen kerít hatalmába, hogy azt alig lehet kifejezni. Röviden és tömören: a magyar irodalommal foglalkozó Wikipédia-oldalak színvonala botrányosan alacsony, és tökéletesen hamis képet sugároz irodalmunkról.

Az alábbiakban kiemelek néhány példát, tényleg csak találomra.

Ismét valami olyat szeretnék mondani, amivel az emberek többsége föltehetően nem ért egyet.

Egy történettel kezdem.

Múltkor a könyvtárban bóklászva a folyóiratok között belenéztem egy magyar értelmiségi egyik szövegébe. Nem akarom pontosabban körülírni, mert nem lényeges. Az a lényeges, hogy találtam a szövegben egy dehonesztáló félmondatot Budapest peremkerületeiről. Nem tartozott a szöveg középponti részéhez, csak úgy mellékesen volt elejtve, mint valami köztudott információ. Olvasóm tudhatja, hogy Budapest egyik peremkerületében élek, és hogy ez fontos nekem. Úgy is mondhatnám, "ez a hazám". Vagyis a félmondat sértett. A szöveget letettem. És elkezdtem gondolkodni.

Életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye a Karamazov testvérek. Örömmel vettem észre tehát, hogy a Duna TV szerda esténként levetít egy 2009-ben készült orosz filmsorozatot, mely a regényen alapul. Olyannyira a regényen alapul, hogy szinte szó szerint követi is azt. Nincs nyirbálás, tömörítés, újrarendezés; hűen követjük a szöveget, és nem is baj ez. (Ahogyan műfordítás-eszményem is a szó szerinti fordítás, úgy a filmadaptációkban is azokat szeretem legjobban, melyek a legszövegszerűbbek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy okvetlenül ezek a filmek egyben a legjobbak is. Sőt.)

Jó érzés újra átélni Dosztojevszkij regényének szövegét. A mondatokat, melyekre szó szerint emlékszem Makai Imre fordításából. És rájövök, hogy nem is mindenre emlékeztem. Illetve ma kicsit máshogyan értek mindent, mint kilenc éve, amikor a regényt először olvastam.

Például Szmergyakov szerepét ma másmilyennek látom, és erre szeretnék most kitérni.

Találtam egy megfelelő metaforát arra, hogy hogyan érzem magam az utóbbi hetekben (hónapokban, években). Mint akit kettévágtak. Úgy tessék elképzelni, hogy agyam közepétől kiindulva az orrom vonalában, nagyjából a gerincoszlop irányát követve két részbe szeltek, és ez a két rész különállóan mozog, él, gondolkodik. Nem teljesen különállóan persze; a két részt valamiféle mágneses vonzás közelíti egymáshoz, úgy, hogy nagyon messzire ne tudjanak egymástól eltávolodni, valahogy mindig próbálják megtalálni egymásban a kiegészülést, de valahogy ez mégsem jön létre sohasem. Hiába a mágneses vonzás: sohasem elég erős ahhoz, hogy a két rész ismét egy legyen. Kettévágva élek, úgy élek, mint akit kettévágtak.

Ez tehát a metaforám. Ám olvasóm talán nem ismer annyira, hogy ez a kép ne szorulna magyarázatra. Másfelől pedig olyan is minden metafora, mint egy álom: nincsen egyetlen helyes megfejtése. Önmagában ugyanis összetettebb, mint bármelyik megfejtése külön-külön. Ennélfogva a továbbiakban pusztán az én magyarázatom olvasható, nem a magyarázat.

Hogy egy adott kor miként jelenik meg egy adott ember tudatában, az millió-egy tényező függvénye. Még a legszörnyűbb diktatúra is lehet a boldogság tere valakinek, és egy sokak által virágkorként emlegetett időszak is másnak a nyomorúságé. Nincsenek homogén korok. Még a leghomogénebb korok sem homogének.

Mindezt azért bocsátom előre, mert számomra a Kádár-kor mindig a boldogság önfeledt paradicsoma marad. Kilenc évet éltem benne, gyerekkorom kilenc évét, életem első kilenc évét, amikor megízleltem a cseresznyét és a Túró Rudit, megismertem a labdapattogás hangját, az őszi avar illatát, a betűk szépségét, a strandolások melegét, a szánkózások hidegét, és egyáltalán mindent, ami ebben a létezésben szép és érdekes.

Milyenek vagyunk, mi, magyarok?

Erre a kérdésre csak akkor tudnánk válaszolni, ha kívülről figyelnénk magunkat. Ez a kérdés egy külső megfigyelő kérdése. Legalább részben kívül kell állnunk, hogy válaszolhassunk. Nem azért, hogy objektívek legyünk (objektívek úgyse lehetünk), hanem hogy egyáltalán lássuk magunkat.

Ezért a kérdést egy kicsit érdemes átalakítani, így: milyennek lát minket egy kívülálló?

Erre talán valamivel könnyebb válaszolni, hiszen véleményeiket elolvashatjuk, leírt véleményeikből pedig többé-kevésbé kikövetkeztethetjük, hogy milyennek látszunk.

Érdekes és fölöttébb tanulságos olvasni ilyen írásokat, érdemes megfontolni például Bismarck véleményét is ["ein merkwürdiges Volk, aber mir gefällt es"]*; de nekem eszembe jutott valami még jobb.

A Tengeri-hántás Arany egyik legismertebb és legtöbbre tartott balladája. Egyik éjszaka, ahogy fölnéztem a csillagos égre, eszembe jutott az alábbi részlete. És néhány — talán megosztható — gondolat róla.

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
   Dalos Eszti hangja közte,
   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -
   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Igazándiból az utolsó előtti sor, ez a Ne aludj, hé! vele álmodsz akasztott ki.

Ki mondja? Kinek? És miért?

Három nagyon egyszerűnek tűnő kérdés, melyekre azonban, ha válaszolni akarunk, egyszerre csak előtűnik Arany bűvös költészetének egész összetettsége.